Régi magyar kapitányok és generálisok corvina logo

Szerző: Takáts Sándor
Cím: Régi magyar kapitányok és generálisok
Megjelenési adatok: Genius, Budapest, 1928.

coverimage Nemzetföntartó ifjúságunk a végházakban és a kastélyokban nevelkedett. Itt tanulta meg, hogy a magyarnak féltőbb kincse a vitézi névnél és tisztességnél nincsen. Itt hallotta, hogy nincs szebb elmúlás a hősi halálnál; nincs szebb temető a zöldbeborult mezőnél. S vajjon mi volt e kor ifjúságának óhaja, vágya? Az egykorú ének megadja rá a feleletet: Nehéz bú s gond nélkül, hogy vígan élhessek, / Egynéhány vitéznek előtte lehessek, / Jó hamar lovaikon gyakorta ülhessek. // Ez meglévén, nekem semmi egyéb nem kell, / Bár akárki bírjon Dárius kincsével, / Nem leszek érette hozzá gyűlölséggel. A végházak és a kastélyok vitézlő rendje nemcsak a nemzeti védelemnek, hanem nemzeti önállóságunknak is legfontosabb tényezője volt. Hiszen mi a nemzeti állam alapja, ha nem a nemzeti hadsereg! S minél lelkesebb, minél eredetibb a hadsereg szelleme, annál biztosabb fundamentuma az az önállóságnak. Ha a végbeli vitézek írta rengeteg levelet lapozgatjuk, ezernyi és ezernyi oly hang üti meg fülünket, mely százszorosán igazolja, hogy maguk a vitézek is érezték és tudták, hogy ők a magyar nemzeti állam legerősebb oszlopai. ök maguk hirdetik, hogy vérük hullása termőföldbe vetett mag, mely sokszorosan hozza meg gyümölcsét. Emberségről formát, vitézségről példát ők adnak. Szent korona mellett szolgáló magyarságnak írják magukat! S még a hanyatlás legsötétebb korában is, mikor a nyomorúság igájában ugyancsak nyögtek, büszkén hirdetik magukról: „Hazánk oltalmáért lakjuk az véghelyt s magunk böcsületiért; fizetés nekünk nem jár!“ S hány végházunk akadt, melynek derék népe büszkén büszkén írhatta: „Mi alattunk egy talpalatnyi földet sem hódoltatott be az ellenség!“ Mikoron felsőbb rendeletre a végbelieket táborba akarták vonni, a Dunán innen lévő kapitányok és tisztviselők jelentik, hogy a vitézek a végházakat és családjukat kordéra nem hagyhatják. „Mint szolgáljon a szerencse — írják —, abban Isten az bíró. Ha vesztünk, hazánkat és végházainkat vesztjük el. Nemcsak a mi embereink, de a nálunk megfordult írók, sőt a józanabb császári vezérek is hangoztatták, hogy a magyar katona nélkül a török ellen sikerrel alig küzdhetnek. Sehwendi Lázár fővezér is így nyilatkozott. A derék Mansfeldről meg írva hagyták, hogy a magyar katonát mindennél feljebb becsülte s még az utolsó hajdúnak is süveget emeli Az 1544. évben a királynak írták volt, hogy a török harcmódját érteni kell, máskülönben sikerre számítani nem lehet. A magyar érti és ismeri ezt a harcmódot. „Ez a nemzet, akár katonáit, akár fegyverzetét és lovait tekintjük, a legalkalmasabb a török ellen való harcra. Hosszii idő óta nagy dicsőséggel egyedül tartotta vissza a törökök nagy tömegét s nem ritkán fényes győzelmet aratott azokon, úgyhogy méltán nevezte és tartotta mindenki Magyarországot a kereszténység bástyájának s védőfalának!
Kategóriák: Hadtudomány, Történelem
Tárgyszavak: Életrajz, Hadtörténet, Magyarország története, Hadvezér, Hadtudomány
Formátum: OCR szöveg
Típus: könyv

Tartalomjegyzék