Kosztolányi Dezső: Zsivajgó természet. Genius, Budapest, 1930

1. Virágok, fák, állatok, madarak, bogarak, rovarok, lepkék, gyümölcsök, ásványok és drágakövek beszélnek itt. Csak az ember hallgat. Figyeli a zsivajgó természet hangjait. Jelenléte mégsem passzív. Nélküle halottak lennének a kövek és gyümölcsök, némák az állatok és növények. Ő kelti életre, ő szólaltatja meg őket.

Mint Apollon és Kalliope fia, a dalnok Orfeusz, úgy pengeti lantját ez a költő, megindítván az állatokat, fákat és sziklákat, hogy kövessék lépteit. S hogy valljanak. Árulják el: mi lakik bennük? Leplezzék le mindazt, amiben hozzánk – emberekhez – hasonlítanak.

2. Önjellemző vallomásuk néha vers, néha próza. Néha csak egy szó, néha tizenöt sor. Epigramma, aforizma, találó analógia vagy szellemes paradoxon. De mindig költemény. Parányi műremek, mint a gemma és kámea. Figurái, motívumai, ábrái a természetből valók, ám ott így sehol sem találhatók fel. A költő, a művész, játékos gondolatok és csiszolt szavak mestere látja csak ilyennek őket víziós emlékezetében, mikor a papír fölé hajlik, hogy lerajzolja alakjukat, lejegyezze hallucinációban hallott beszédüket. S bár a rajz kifejező, a vallomás hiteles: az egész mégis elsősorban a költőt, a művészt, a mestert jellemzi. Kosztolányit.

Részlet a könyvből (Felolvassa: Majlinger Diána)

3. Őt, aki tudja, hogy semmi sem kicsiny és minden jelentős. Mert nem a méret teszi a lényeget. Egy jól megválasztott szó a maga helyén mondhat annyit, mint egy háromkötetes regény. Fontosság, súly, érték nincs terjedelemhez kötve a művészetben és költészetben. Vagy «könnyebb» egy szonettet megírni, mint egy tizenkét-énekes époszt? «Nehezebb» feladat egy freskó megfestése, mint egy miniatüré? Csak a kalmárok mérnek rőffel. De mi közük a kalmároknak Petrarcához és Tassóhoz, az illuminátorokhoz és Michelangelóhoz?

S maga a természet sem ismeri ezt a mértéket. A virág szirma vagy a tenger tükre között a legkevésbé számottevő különbség: a nagyság.

4. Kosztolányit hát egyformán érdekli az elefánt és a futrinka, a tölgy és a gyöngyvirág, a strucc és a kolibri, a vas és a gyémánt, mikor meglesett titkuk megszólaltatásáról van szó. Mert minden tőle kapja jelentőségét. A költőtől, aki azonosítja, beleéli magát állatba, növénybe, ásványba s a rajta kívül álló formát saját fantáziája tartalmával tölti meg. Így végső soron nemcsak nyelvet kölcsönöz a cseresznyefának vagy violának, hanem mondanivalóval is ő látja el. Antropomorfizálja a természet minden jelenségét.

Újrateremti, a saját képére és hasonlatosságára.

5. A muskátli így vall nála: Piros bokorugrós szoknyámban virítok falusi ablakokban, mint régi, híres népszínművek elfelejtett primadonnája. A fukszia: Veled nem tudok beszélni. Talán hozz kínai tolmácsot. A hóvirág: Velem nagyon siettek. Fehér gyolcsból férceltek, lazán, vázlatosan. Csak épp összeaggattak, varrótűvel, hogy mihamarabb kidobjanak a piacra, mint mintát. De első lettem. És ez is valami. A pipacs: A burzsoá gabonaszárak között moszkvai titkos küldöttként bujkálok s vörösen, őrülten ordítom a forradalmat. A büdöske: Nem én voltam. Az ibolya: Közismert szerénységem tiltja, hogy nyilatkozzam. Ki az a pimasz, aki nálam is szerényebb mer lenni? Az iharfa: Ihar-juhar, tyhű de jó kedvem van. A vérbükk: Látod lilás-vörös leveleimet? Bőrfarkasom van. Kórházi udvarokon hiába várom gyógyulásomat. A fóka: Elhízott, bajuszos, rekedt úszómester vagyok. A majom: Titokban jössz meglátogatni, mint gazdag rokon a szegény rokont, aki szükséglakásban él neveletlen, visongó gyermekeivel. Kezedet nem nyujtod felém. Én sem az enyém. Vérengzőnek tartasz. De én nem csináltam világháborút. Utánzónak tartasz. De nálunk nincs divat… Szilaj hancurozás után félreülök, órákig se látok, se hallok. Szemem elhomályosodik, szűk, fekete homlokom csupa ránc. Ilyenkor Darwinról gondolkodom. A fülemüle: Toll és ének! Neked is ez a mesterséged! Engedd hát, hogy kissé oktassalak! Csak a fájdalom, csak a szenvedés a karmesterünk! Az szedi ütemre trilláinkat, az tartat mértéket velünk, az diktálja, hogy most piano, most forte. Attól csuklik el hangunk oly mesterien, hogy a hallgatók fölkiáltanak: micsoda művész! Éjszaka énekelek, mikor nem látok semmit, csak emlékezem. Minek is a világ! Egy újat kell teremteni! Ha megvakítják mind a két szemem, tudvalevőleg még szebb a dalom. Mert jegyezd meg, hogy sohasem azt énekeljük, ami van, hanem azt, ami nincs már, ami volt, ami fáj, ami hiányzik…

6. Bizonyára: frappáns, találó, karakterisztikus megszólalások ezek. De különösebb természeti «titkokat» azért nem fednek fel. Az állati vagy növényi lélek «mélységeit» nem világítják keresztül. Legtöbbször ismert vonásokat hangsúlyoznak, újszerű, egyéni beállításban. Ám ne feledjük, hogy a «felfedezés» a tudósra tartozik. A költő csupán a benne keletkező impresszióról számol be, a művész forma-nyelvén. S amikor ez a költő és művész: Kosztolányi, – az eredmény jutalmazóan gazdag. Szinte pazarló. Mennyi váratlan ötlet, villanó szikra, bizarr kép, megdöbbentő hasonlat, tréfás futam, elmés fordulat. És mindnek alján ott van az élő ember, aki őszintén vall – önmagáról. Arról, hogy milyennek látja a világot. Mit érez és gondol, mi jut eszébe, merre lendül, vált és kapcsol a képzelete, ha állatra, növényre, ásványra néz. Nem akárki, de éppen ő. Sőt «pont» csak ő és senki más. Kosztolányi, a «színes tintákról álmodó», akinek az este «egy kis szerecsengyerek» s a nyakkendő egy «vékony tintacsorgás».

Ő, a piktor, a miniátor, a karikatúrista.

7. Ó, ez nem az a naív, közvetlen s főkép nem primitív természet-szemlélet, amely lírikus ellágyulásban szokott megnyilatkozni. Ebben nem az érzelmi, hanem az értelmi elem dominál. A hangulat itt legfeljebb kiindulási pont. Ugródeszka, amelyről Kosztolányi hirtelen lendülettel elveti magát. A természetből át az irodalomba. Filozófia, művészet, tudás, gondolat, emlék, írott és nyomtatott betű, egy széles és alapos kultúra száz szövevényes szála fonja körül költői invencióját, míg kialakul a végső, zárt, szükségszerű formába öntött, művészi termék. A keresett és megtalált kép, amely mindig láttató. «Nem az, ami van, hanem ami hiányzik.»

Nem véletlen, hogy akárhányszor állatkerti séták közben talál kontaktust a természettel. A vidéket rég elhagyta már, városi ember lett. nagyvárosi költő, akinek legerősebb kapcsolata fűvel, fával, virággal, madárral és lepkével: a nosztalgia. Képei ezért emlékképek, amelyekben nem a valóság a fontos, de a művészet. Ha van értelme a frázisnak «az élet színpadáról», Kosztolányinál igazán van. Ő úgy nézi az életet, mint színjátékot. Olykor a kritikus szemével, ám legtöbbször a néző kegyetlen-kíváncsi szemlélődésének önmagáért való gyönyörűségével.

S most, ebben a könyvében, a «díszletnek» szentelte minden figyelmét. A halott és néma világnak, amely az ő játékos varázslatára élni kezd és megszólal.

Kölcsönzési információ: OPAC
Olvass On-line: Mek.oszk.hu
(Forrás: Kárpáti Aurél könyvajánlója a Nyugatban: Epa.oszk.hu)

««« Vissza