A testi nevelés kérdése a XIX. században corvina logo

Szerző: Székely Ilona
Cím: A testi nevelés kérdése a XIX. században
Sorozatcím: Specimina Dissertationum Facultatis Philosophicae Regiae Hungaricae Universitatis Elisabethinae Quinqueecclesiensis ; 118. | Pedagógiai Intézet Értekezései ; 7.
Megjelenési adatok: Taizs József könyvnyomda, Pécs, 1937.

coverimage A reneszánsz óta az emberi kultúra a szellem remekeit tárja elénk az építészet, festészet, költészet, tudomány mesteralkotásaiban. A természettudományok megalkotják az embernek az anyagról, erőről, mennyiségről, világszerkezetről való fogalmát. Ezek nyomán következnek a technikai felfedezések. A szellemi kultúrának ezen nagymérvű haladása mellett azonban sokáig háttérbe szorult a testi kultúra. Az embert nem érdekelte teste, a szellem tevékenységét értékelte csak igazán. A német idealizmus például az emberi szellemben magát az abszolút, isteni szellemet pillantotta meg, mely maga alkotja meg magának a természetet. A test tehát a szellemnek csak szolgája, köntöse. Amilyen mértékben közeledett a történelmi ember a mához, oly módon fokozottan intellektuális lénnyé vált. Szellemét testétől bizonyos pszichocentrizmus választotta el, s nem eszmélt arra, hogy gondolatának nélkülözhetetlen anatómiai, testi alapjai az idegek, s az agyvelő. Ezt az agyvelőt az a vér élteti, mely az emésztés és felszívódás során felvett tápanyagokkal gazdagodik, melyet a tüdő oxigénnel ellát, s a szív odahajt. Ekkor rendelkezik az idegrendszer a szükséges vitális energiával, s tarthatja a szervezet háztartását egyensúlyban. Mindez számunkra észrevétlenül megy végbe, mert tudatunk csak azon agysejtek tevékenységéről számol be, melynek eredménye az érzés és gondolat. Agyvelőnk intellektuális tökéletesedése elfeledtette, hogy az idegrendszer révén testi életünk irányítója, fenntartója. A néhányezer éves kultúra, s a létért való küzdelem enyhülése a jólét olyan fokát teremtette meg az embernél, hogy megfeledkezett a test követelményeiről, s a hit, a tudomány, az alkotóművészet világa felé emelkedett. Az emberi értelemnek állandó erőfeszítése azonban testi erejének, teherbírásának rovására történt. Nem így volt ez ősénél, aki az elemekkel vívott szüntelen harcában tartotta fenn létét. Miként az őskori csontleletek, az azokon végzett antropológiai mérések bizonyítják, a diluviális ember kisebb koponyakapacitással rendelkezett szemben a hatalmas rágószerkezettel és végtagcsontokkal. Az ősvilág küzdelmes életét csak erős izomzattal bírhatta, amivel együttjárt a csontrendszer megerősödése. A létét fenyegető ezer veszedelemmel szemben kifejtett küzdelem, viaskodás azonban nemcsak testi erejét és ügyességét fokozta, hanem szellemi képességeit is növelte, úgyhogy győzelmesen került ki a nehéz harcokból és mindjobban uralma aló hajtotta a földet és a természetet. Az embernek tehát testi erejére is mindig szüksége volt.

Tartalomjegyzék