Magyar
EnglishKeresés
Találatok
Miért érdekel bennünket a „kritika”? És mi az, ami érdekel bennünket, ha a kritika lényegére kérdezünk rá? E kérdések megválaszolását természetesen el kell halasztanunk; de talán termékenyebb, ha ebben az előzetes megjegyzésben a cím másik szaváról mondunk valamit. A kötet címében szereplő „dialektika” (most) kettős jelentéssel rendelkezik: egyrészt a kritika elméletéhez szeretnénk adalékokat szolgáltatni (s ez azt jelenti, hogy a kritika megalapozására kérdezünk rá); másrészt a „dialektikát” a kritika önmaga ellentétébe való átcsapásaként értelmezzük: jelenti a kritika veszélyeztetését, integrálódását és kioltódását. Könyvünk az MTA-PTE Kritikai Tanulmányok Kutatócsoport öt éves munkájának zárókötete. A támogatásért köszönetet mondunk a Mecenatúra pályázatnak, a TKI-nak, és a Pécsi Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karának. | A „kritika” szavunk a görög krinein igéből származik, amelynek jelentése: szétválasztani, elkülöníteni, dönteni, ítéletet alkotni, panaszt emelni. Ezt a szócsaládot először minden bizonnyal a jogi szférában alkalmazták. „Itt szükség volt a megkülönböztető képességre, az értelemre és az ítélőerőre, valamint egy vitatott tárgyra, amelyet vagy egy elkötelezett állásfoglalással vagy a bírói függetlenség perspektívájából lehetett megközelíteni.” De ezzel szinte egy idős (illetve ezzel …
Tovább a műhöz
Ez a könyv olyan, már publikált vagy még kiadatlan tanulmányokat tartalmaz, amelyeket évekkel ezelőtt írtam. A bennük felvetett probléma ifjúkorom óta foglalkoztat. A filozofálást már egyik első írásomban, a brüsszeli filozófiai kongresszus kiadványában (Actes du congrès de philosophie, 1953) megjelent tanulmányomban is megtérésként fogtam föl. Ma is emlékszem, milyen nagy örömmel kommentáltam 1939 vészterhes nyarán, a filozófia érettségitétel kifejtésekor Henri Bergson gondolatát: „A filozófia nem egy elméleti rendszer megalkotása, hanem az, amikor az ember egyszer s mindenkorra úgy dönt, hogy naiv módon tekint önmagára és a világra.” Bergson, majd az egzisztencializmus nyomán a filozófia számomra mindig a világban való lét és a világnézet teljes átalakítását jelentette. 1939-ben nem hittem volna, hogy életemet a klasszikus ókori gondolkodásnak, ezen belül pedig a görög filozófia latin irodalomra tett hatásának a tanulmányozásával fogom tölteni. A véletlen és a sorsunkat formáló belső szükségszerűség összjátéka mégis erre az útra vezetett. Kutatásaim során rájöttem, hogy az ókori filozófusok műveihez azért olyan nehéz közel kerülnünk, mert értelmezésünk kétszeresen is anakronisztikus: egyrészt azt hisszük, hogy
ezeket a könyveket a legtöbb modern filozófiai értekezéshez hasonlóan azért írták, hogy egy adott fogalomra vonatkozó információt közöljenek …
Tovább a műhöz
„A megértés ösvényei" címet Donald Davidson summázó mondata ihlette, melyet a Michael Dummettel a kommunikáció konvenciókra épülő nézetéről folytatott vitája során fogalmazott meg. Davidson álláspontja szerint a kommunikáció nem magyarázható pusztán a konvenciók alapján. Rámutat, hogy abban egyetért Dummettel, miszerint társadalmi környezet nélkül nem lehetne elfogadható indokot találni a fogalmak helyes-helytelen használatára, azt azonban nem fogadja el, hogy ez szükséges és elégséges feltétele a sikeres kommunikációnak. Három lépésben fejti ki érvét. Először megmutatja, hogy a kommunikáció során van olyan megértés, amely azokra a deviáns megnyilatkozásokra vonatkozik, melyek kívül esnek mindenféle bevett normán. Másodszor rögzíti, hogy a megértés szükségképpen összekapcsolódik a helyes, illetve helytelen nyelvhasználat megítélésének képességével. E kettőből az következik, hogy a helyes, illetve helytelen megítélésének alapját nem vehetjük konvenciókból, hiszen értjük azt is, ami ezeken kívül esik. A sorrendet fel kell cserélni. Nem azért van megértés, mert a kommunikáló felek egyazon normát követnek, hanem azért lehetséges egyáltalán a norma követése, mert van előzetes megértés. Nem a norma szabja meg az érthetőség kritériumait, hanem a megértés és az érthetővé válás szándéka biztosítja a nyelvi normák, a közös, társadalmi elvárások …
Tovább a műhöz
A misztikus élmény a maga legtisztább formájában — az eksztázisban — az érzelmek pszichológiájának körébe tartozik. Ezzel az elhatárolással nem akarjuk tagadni a lélek egyéb területeivel — ismeret, akarat — fennálló kapcsolatokat, sőt ezeket erősen hangsúlyozni kívánjuk, csak azt akarjuk mondani. hogy a misztikus élmény nem ismereti, nem akarati, hanem tiszta érzésélmény, mely úgy az ismeretet, mind az akaratot sajátosképen színezi. „Ismeret" alatt természetesen a fogalmi megismerés értendő. amelynek törvényeit Kant a Tiszta ész kritikájában körvonalazta. Korántsem tévesztendő össze az intuícióval, mely a világot a maga egységében akarja megragadni. A XIX. századi német metafizikusok intellektuális szemlélete, geníális intuíciója, vagy dialektikai módszere, vagy Bergsonnak intuíciója egyáltalán nem azok a módszerek, amelyek tudományos értelemben „ismeretet" adhatnának. De adhatnak — mint ezt az intuitív ismerés hívei mondják — ennél sokkal többet. „Az abszolutum csak intuícióban lehet adva, míg minden más az elemzéstől függ. Intuício a neve annak az intellektuális megérzésnek, mellyel valamely tárgy belsejébe helyezzük magunkat, hogy megtaláljuk azt, ami abban egyetlen és kifejezhetetlen. Elemzés pedig az az eljárás, mellyel a tárgyat már ismeretes, tehát más tárgyaknál is meglevő elemekre vezetjük vissza."1 Az újkori filozófia és a …
Tovább a műhöz
Annona Nova 2009
- 2010
A Kerényi Károly Szakkollégium megújult periodikáját tartja kezében az olvasó, egy tanulmánygyűjteményt, amely reprezentatív több szempontból is. Reprezentatív a Szakkollégium éves munkájára nézve, mert bemutatja azokat a kutatási témákat, amelyeken a Kollégium tagjai dolgoztak; reprezentatív a Kollégiumra magára nézve, mert bemutatja, hogy a hallgatók önszerveződése ma is képes eredeti alkotásokat létrehozni, egyszerűen szólva, hogy szakmai szakkollégiumok léteznek és létezni is fognak; végül pedig reprezentatív a Kerényi Károly Szakkollégium saját folyamatosságára nézve, mert az Annona Nova cím arra az egykori Annonára utal, amelyet a Kollégium egy másik, kezdeti időszakában adott ki, összefoglalandó az akkori tagok munkáját.
Az Annona Nova ugyanis egy soha nem folytatott sorozat folytatása, A Kerényi Kollégium történetének kezdetén, az alapító, Jankovits László szakkollégiumi tanársága alatt sokáig terveződött, majd halogatódott, majd mégiscsak megszületett egy kötet, amely eredetileg a Kollégium évkönyve szeretett volna lenni. Valójában azonban magányos maradt és ily módon inkább egy emlékmű, válogatás a Kollégium akkori munkáiból. Ahhoz, hogy valóban összefoglalója lehessen a Kollégium tevékenységének éppenséggel egy dolog hiányzott: a folytatás. A szakkollégiumi munka legfontosabb jellemzője ugyanis éppen az, hogy folyamat-jellege van, élő közösségi …
Tovább a műhöz
Annona nova 2012
- 2013
Soha nem voltam szakkollégista. Amiben semmi kivetnivalót nem találok - elvégre a szellemi alkatok és tudományos útkeresések nagyon különbözők és sokfélék -; de ha pécsi irodalmárként valami miatt sajnálom ezt, akkor az a Kerényi Károly Szakkollégium. Pontosabban: a Kerényi. Hisz mindenki így hívja, a jól ismert, otthonos, sokat emlegetett intézményeknek kijáró könnyedséggel. Bizony, akárhogy is, jó lett volna kerényisnek lenni. Mert azt világosan látom, hogy most jó annak lenni. S nem csak a jubileum miatt. Merthogy: húszéves a Kerényi. Szép lassan utolérte legfiatalabb tagjainak életkorát. Hosszan lehetne sorolni az elmúlt húsz év eredményeit: meg lehetne említeni a neves szakembereket, akik a kollégiumban bontogatták szárnyaikat, a vezetőtanárokat a maguk arculatadó stílusával, a „lelepleződéseket", amikor újabb és újabb oktatóról, tudósról derül ki, hogy bizony „ő is az volt", a szokásos konferenciákat, a tudományos megmérettetéseken elért eredményeket és persze a kerényis anekdotákat, legendákat. Ennyi idő elteltével a Szakkollégiumnak már van krónikája, elmesélhető, folyton kiegészíthető története. S ha csak tagjainak elkötelezettségét, kitartását, lendületét és elszántságát nézem, van, kell hogy legyen jövője is. Most mégis inkább a jelenről szeretnék szólni, hiszen az évkönyv hasábjain a kedves Olvasó is a jelennel találkozik - noha annak gyökerei …
Tovább a műhöz
Értekezésemben azt a feladatot tűztem magam elé, hogy feltárjam, hogyan változtak a kifejezésmóddal, a stílussal (lexis, elocutio, stilus) kapcsolatos elképzelések Gorgiastól Augustinusig. E változást - vagy fejlődést - a ránk maradt és többé-kevésbé biztosan datálható jelentős szakmunkák, illetve két esetben töredékes művek (Gorgias) vagy töredékek (Theophrastos) tükrében vizsgálom. Jelentős szakmunkákon azokat a kézikönyveket, értekezéseket értem, amelyek kitapinthatóan hatottak az utánuk következő századok stílusfelfogására. E vizsgálódás kétféle eredménnyel kecsegtet. Egyfelől a korábbi kutatókéinál árnyaltabban írja le a tárgyalt szerzőknek - Gorgias, Platón, Aristotelés, Theophrastos, Cornificius, Cicero, Dionysios Halikamasseus, Pseudo-Longinos, Démétrios, Quintilianus, Órigenés és Augustinus - a nyelvi megformálásra vonatkozó tanait, s ennyiben új megfigyelésekkel gazdagíthatja az említett szerzők stíluselméletével kapcsolatos ismereteinket. Másfelől az antik stíluselmélet változásának, fejlődésének vonalát is megrajzolja, és megkísérli feltárni e változás okát is. Az antikvitásban a stílus elméleti kérdései két súlyponti téma köré csoportosultak: a stílusnemek és a stíluserények köré. Az ókori szerzők ugyanis mindig a hatékonyság, a funkció szempontjából közelítették meg a stílussal kapcsolatos tudnivalókat. Azt vizsgálták, hogyan lehet …
Tovább a műhöz
Kötetünk a szerző „fordulata” után, eredetileg angol nyelven írt marxista politikafilozófiai elemzéseit tartalmazza, valamint két magyar nyelven írott, nagyszabású tanulmányt, amelyek egyike itt jelenik meg először. A többi szöveg gyűjteményes kötetek, szocialista folyóiratok vagy terjedelmesebb elemzéseket közlő internetes portálok számára készült esszé (kísérlet) és analízis. Tárgyuk heterogén; gondolatmenetük filozófiát (klasszikus német idealizmust, marxi teóriát s a belőle ágazó kritikai elméletet és értékkritikai iskolát) ötvöz társadalom-, mentalitás- és politikatörténeti belátásokkal. Stílusuk összetéveszthetetlen; tétjük meglehetős: politikai és történeti alapfogalmaink tisztázása. (...) Kötetünk a szerző „fordulat” utáni, eredetileg angol nyelvű marxista politikafilozófiai elemzéseit tartalmazza, valamint két magyar nyelven írott, nagyszabású tanulmányt és egy magyar nyelvű cikket. A „marxizmus” itteni használatában „nem annyira irányzat vagy gondolkodói iskola, mint amennyire önálló műfaj vagy diszciplína. Kari Kautsky és Ernst Bloch, Louis Althusser és Lukács György, Karl Korsch és (a korai) Antonio Negri egyaránt »marxisták«, eltérő nézetekkel, elméletekkel, tárgykörökkel, témákkal, stílussal, de fölismerhetően egyazon hagyománynak a részesei mégis, habár »polgári« értelemben más-más »foglalkozást« űztek, más volt a …
Tovább a műhöz
Barthélemy-Saint Hilaire e műve magyarázatra nem szorul. Annyira néhány, világosan kifejtett gondolaton nyugszik s oly bő ékesszólással van írva, hogy szükségtelenné tesz minden részletesebb fejtegetést. Csak álláspontjának megjelölésére álljon itt néhány megjegyzés.
A nyolczvan évet meghaladó tudósban ifjúkora tanulmányainak emléke most kétszeres fényben tündöklik, s Cousin tanítványa majdnem megindulással üdvözli mesterét. Cousin óta a philosophiában csak hanyatlást lát; a természettudományok fejlődésében irányzatot az atheismus felé. Ép oly kevéssé szereti s méltányolja Kantot és utódait, kik szerinte — más irányban — kerültek tévetegbe. Vissza kívánná vezetni a philosophiát Descartes-ra s az anthropologiát Cuvierre, és a spiritualismust mondja az egyedül lehető philosophiának. S mivel most a spiritualismus hívei csekély számmal vannak, bátorságot vesz magának arra, hogy saját véleményét úgy terjeszsze az olvasó elé, mint az igazi philosophia tanítását. A helyett, hogy azt mondaná: «Én úgy hiszem», azt mondja: «A philosophia úgy hiszi». De spiritualistikus álláspontjáról is jól látja a mai tudományos fejlődés egy nehézségét s a legeltérőbb véleményűek is meg fognak egyezni vele, midőn a részletekben elmerülő tudományos kutatásokkal szemben a philosophiai eszme s a tudományos synthesis szükségét hirdeti. Könyvének nagyobb és érdekesebb …
Tovább a műhöz
Élete. Platón és Aristoteles után eltelt századok során Plotinos az első újra eredeti és nagy gondolkodó. Metafizikája, esztétikája és természetfilozófiája a legkiválóbbak közé tartozik, amiket e téren az európai szellem létrehozott. Egyiptomban: Lykopolisban született Kr. u 204-ben. Itt töltötte ifjúságát, itt nyerte az első tanítást. Huszonnyolc éves korában Alexandriába ment, hogy magát a filozófiában tovább művelje. Itt tizenegy évig volt Ammonius Saccasnak, az újplatonizmus állítólagos megalapítójának a tanítványa. Ennek halála után Gordianus császár Perzsia ellen vonuló seregével a keleti bölcselet tanulmányozására indult. Végre negyven éves korában Rómában találjuk, ahol a „gallienusi renaissance" szellemi központja éppen az ő iskolája lett. Hallgatósága filozófusokból, költőkből, orvosokból és előkelő közéleti férfiakból állott, de maga Gallienus is látogatta az előadásokat, sőt Plotinosra akarta bízni egy campanai mintaváros kormányzását. Plotinos iskolája a császár halála után politikai okokból széthullott és a görög irányú szellemi élet Rómában lassan megszűnt. Plotinos 270-ben halt meg Pozzuoliban. Filozófiája: triadikus világkép, amely az Egyre vagy Istenségre, majd a Szellem vagy az ideák világára, végül a Lélek, illetve Élet régióira oszlik. De ezek a hiposztázisok vagy régiók nincsenek egymástól elkülönítve, sőt egyik a …
Tovább a műhöz
Ez a könyv a természettudomány fejlődésével foglalkozik. A szerző az egyes korok uralkodó előítéleteinek s az új termékenyebb előítéletek hódító útjának felfedésével elénk állítja a fizikai világkép alakulását. Az ókorban még nem lehet a fizikát a filozófiától elválasztani, csak az alexandriai iskola működésétől kezdve beszélhetünk önálló természettudományról. A középkor kábulata és a renaissance csodája után következő korszak Newton nevével jelölhető. Ezt a korszakot a XIX. század előkészítő munkája után a relativitáselmélet korszaka váltja fel, mely Einstein nevéhez kapcsolódik. A legújabb kor az elemi részecskék, az atomelmélet kora. Komjáthy Aladár könyve a magyar tudományos irodalomban páratlan kísérlet, mely egy eredeti gondolkodó újszerű felfogását tükrözi. Nem áldozza fel a tudomány szempontjait a könnyű népszerűsítés kedvéért, világos és művészi előadással, érdekes adatokkal és életrajzi leírásokkal oldja fel az elvi fejtegetéseket s ekkép valóban élménnyé teszi a tudomány évezredes problémáit. (...) Komoly embernek csak olyan dologgal érdemes foglalkozni, amelyhez valamelyes szellemi erőfeszítés szükséges. A szellem dolgainak szépsége ott kezdődik, ahol a szórakozás végetér. Bizonyos színvonalon felül „játszva" tanulni nem lehet. Ezen a fokon a tanulás csak ükkor válik „játékká", vagyis élvezetté, ha a tárgy …
Tovább a műhöz
Két évtized folyamán a Bevezetés a tudományos gondolkodásba (1922) című munkám problematikájából fokozatosan és szervesen egy nagy mű terve nőtt ki, amelynek célja az emberi kultúra egyik alapvető ágazatának, a tudománynak, minden oldalról való tüzetes megvizsgálása. Az első rész, amelyet ebben a könyvben adok át az olvasónak, a tudományos gondolkodást mint személyes teremtő tevékenységet kutatja. Az alkotó tudós tipikus lelki alkatát és életművét sok önéletrajz, életleírás, levelezés, emlékirat adatai alapján lehető lelki életközelségben iparkodtam vizsgálni. így ez a könyvem mintegy Az államférfi című munkám pár-darabja is: régebbi munkámban a politikusnak, most meg a tudósnak lelki struktúráját tárom fel. Mindenki egy szellemi közegbe, a kor társadalmába és kultúrájába születik bele, amely sok nemzedék munkájának eredménye. Ámde a társadalmi kölcsönhatás szövedékébe az egyén is belefonja a maga személyes erejét és törekvéseit; egyéni kezdeményezés nélkül a társadalom a kultiíra egyik területén sem mozdulna előre. Ezért az egyén szellemi tevékenységének vizsgálatát bocsátom előre, amikor a kultúrának azt az értékterületét kutatom, amelyet tudománynak nevezünk. Az elszigetelt egyén azonban csak fikció: ha lennének is a magáraálló gondolkodónak megismerési aktusai, ezek a közösség lelki talaja nélkül elszáradnának. A tudományos …
Tovább a műhöz