Keresés
További részletek
Találatok

Megjelenítve 61-68 az összesből: 68

Találatok


Lehet-e olyasmiről írni, ami nincs? Márpedig a manapság annyit emlegetett strukturalizmus, úgy látszik, nem létezik. Azok ugyanis, akiket mások strukturalistának neveztek vagy bélyegeztek, az esetek túlnyomó többségében tiltakoztak e díszítő jelző ellen, mondván: nem tudják ugyan, mi fán terem a strukturalizmus, de ők minden kétséget kizáróan más fán termettek. Másoknak viszont sikerült meghatározniok, hogy mi a struktúra és mi a strukturalizmus, csakhogy: ahányan, majdnem annyiféleképpen határozták meg, s közös definícióban mind a mai napig nem sikerült megállapodni ok. A legjobban érdekelteknek e szemérmes vagy óvatos tartózkodása és a pontos definíciókkal kísérletezőknek e kezdeti bizonytalankodása ellenére is kétségtelen azonban, hogy az utóbbi néhány évtizedben világszerte kibontakozóban vannak olyan kutatómódszerek, kísérletek, törekvések, amelyek elütnek a korábbi tudományos gyakorlattól, egymással viszont szorosabb-lazább rokonságban állnak. Indokolt tehát valamilyen közös elnevezés, jobb híján a „strukturalizmus” terminusa alatt összefogni őket, függetlenül attól, hogy ők magukat strukturalistáknak tartják-e vagy sem, hogy a tudománytörténet kellő pontossággal meghatározta-e már, mi tekintendő strukturalizmusnak. Annál is inkább, mert ezeknek a különféle tudományterületeken kibontakozó kísérleteknek néhány közös jegye már napjainkban is világosan …
Tovább a műhöz
Az orosz formalisták már a tízes-húszas évek fordulóján fölvetették a strukturalizmus néhány alapvető kérdését. Tinyanov itt előbb a forma és tartalom egységének strukturalista koncepcióját fejti ki, majd a műalkotás egy lehetséges dinamikus modelljét vázolja fel, amelyet, véleménye szerint, a nyersanyag és a „konstrukciós elv” állandó küzdelme vezérel s tart működésben. A verbális művészet tanulmányozása két buktatót rejt magában. Az egyik a megformálandó anyaggal kapcsolatos - amit feltételesen legegyszerűbben beszédnek, szónak nevezhetünk -, a másik pedig a művészet konstrukciós elvével. Az első esetben tanulmányozásunk tárgya a hétköznapi tudatunkhoz nagyon szorosan kapcsolódó valami lesz, néha pedig éppen e kapcsolat szorosságának függvényeként jelentkezik. Ezért gyakran figyelmen kívül hagyjuk, hogy miben áll ez a kapcsolat, mik a jellegzetességei, és tanulmányozásunk tárgyába önkényesen beviszünk a mindennapi életben megszokott mindenféle vonatkozásokat, és ezeket tesszük meg az irodalom tanulmányozásának kiindulópontjaivá. (Amikor ezt megállapítom, természetesen nem emelek kifogást „az irodalom és az élet kapcsolata” ellen. Csupán a kérdésfeltevés helyességében kételkedem. Beszélhetünk-e „művészetről és életről”, mikor a művészet maga is „élet”? Kell-e „a művészet” sajátos hasznosságát keresni, ha nem keressük „az élet” …
Tovább a műhöz
E könyvnek az a célja, hogy segítsen az olvasónak Isten Igéjének a fényében felismerni azokat a sajátos lehetőségeket és veszélyeket, amelyek személyiségében rejlenek. Azért imádkozom, hogy alak olvassák, segítséget és áldást nyerjenek belőle. (...) Az egész természet Isten nagyságát és teremtő hatalmának ragyogását tükrözi. Az élet, úgy, ahogy van: Isten tükre. A legegyszerűbb életformák is olyasvalamit lepleznek le Isten nagyságából, amit egyetlen élettelen tárgy sem képes kifejezni. Az élet a legnagyobb rejtvény, amelyet még egyetlen ember sem oldott meg, jóllehet a nagy szellemek minden korban ezen fáradoztak. Az élet Istenről vall, a kikutathatatlan, felfoghatatlan Istenről. Minden életnek a forrása Isten életében van, s így Isten életének felfoghatatlan titka átterjed minden élőre, egészen a legegyszerűbb fajtákig. Az élet rejtélyes természetéhez tartozik az a törekvés, hogy minden élőnek sajátos jelleget adjon. Jóllehet az egyszerű életformák esetében csak nehezen tudjuk a megkülönböztető sajátosságokat felismerni, ezeket mégis ugyanúgy jellemzi az egyéniesedési folyamat, mint a magasabb rendű teremtményeket. Az élet változatosságra való törekvésének bámulatos példáját láthatjuk például a fa leveleiben. Nincs két egyforma levél. Azt is tudjuk, hogy nincs a világon két ember, akinek azonos ujjlenyomata lenne. Ezért lehet az ujjlenyomatot olyan személy …
Tovább a műhöz
A világirodalom egyik leghíresebb önéletrajzi műve, a kereszténység egyik klasszikusa kerül itt új fordításban és – hazánkban először – latin nyelven is az olvasó kezébe. Szent Ágoston, a negyedik század kereszténységének nagy doctor-a, a legkiválóbb írók egyike »Vallomásai«-ban nemcsak a kereszténységhez vezető küzdelmes útját rajzolja meg, hanem olyan »lélekábrázolást« is nyújt, amilyen az ókorban Augustinus kezdeményéig hallatlan volt, de amilyent azóta sem ajándékozott szenvedő, töprengő, vívódó lélek, istenáldotta nagy művész, gondolkodó vagy apostol az emberiségnek. Aki szent Ágostonnal barátságot köt, azt könyve többé el nem hagyja. Balogh József évtizedeken át dolgozott ezen a fordításon, amely a magyar olvasók hihetőleg nagy tömegeinek fog gyönyörűséget szerezni és elmélyedő tanulságot hirdetni.
Tovább a műhöz
Az erkölcsfilozófiát, vagyis az emberi természet tudományát két módon tárgyalhatjuk; mindkettőnek megvannak a maga előnyei, mindkettő hozzájárulhat az ember szórakoztatásához, okulásához és tökéletesedéséhez. Az egyik az embert elsősorban mint tevékenységre született lényt szemléli, akinek cselekedeteit ízlés és érzelem vezérli, aki aszerint törekszik valamire vagy tartózkodik valamitől, hogy az a szemében milyen értékes, és milyen megvilágításban jelenik meg előtte. Mivel pedig az erény mindenek közt elismerten a legbecsesebb dolog, ezért azt e filozófusok a legvonzóbb színekkel festik le, segítségül híván a költészetet meg az ékesszólást, s tárgyukat könnyű és közérthető formában fejtik ki, olyképpen, hogy az minél inkább megragadja képzeletünket, és felkeltse vonzalmainkat. A mindennapi életből a legfeltűnőbb jelenségeket és példákat ragadják ki; ellentétes jellemeket kellő megvilágításban szembeállítanak egymással; dicsőség és boldogság felcsillantásával az erény útjára csalogatnak minket, ahol aztán a legüdvösebb előírásokkal és a legtündökletesebb példákkal irányítják lépteinket. Átéreztetik velünk a vétek és erény közti különbséget; felszítják és igazgatják érzelmeinket, s ha ily módon szívünkbe plántálták a becsületesség és az igazi tisztesség szeretetét, úgy vélik, elérték mindazt, amiért fáradoztak. A filozófusok …
Tovább a műhöz
Az Egyetem kupolatermében 1910 április 15-én a szerzőnek a hozzá intézett üdvözlő beszédekre mondott válasza. Mélyen megindulva mondok mindnyájuknak köszönetét azért a nagy megtisztelésért, melyben részesítettek. Bevallom, hogy midőn szándékukról értesültem, nem jól esett, kértem is, hogy álljanak el tőle. Éreztem és érzem, hogy nem vagyok ünnepeltetésre berendezve. Ellenkezésem, húzódásom nem szerénységből származott. Ne méltóztassék félreérteni, ha azt mondom, ezt az érzést nem ismerem. Mert az ellenkezőt sem ismerem, a szerénytelenséget. Az egész kategória nem létezik rám nézve. A szerény ember alá-, a szerénytelen túlbecsüli magát, mindkettő magát értékeli, holott nekem az az érzésem, hogy nem kell maga-magát értékelni. Mi hasznunk belőle? Hogy az ember mindig talál magánál kevesebb érőt, épp oly bizonyos, mint hogy magánál többet érőre is fog akadni. Ahhoz különös vakság kell, hogy csak azokat lássa. Fontosabb az, hogy ne magunkat nézzük, hanem dolgunkat, melyet el akarunk végezni. Ha pedig ezt nézem, azt kell mondanom, nem érzem magamat nyugvóponthoz, életszakaszhoz, pihenőhöz megérkezettnek. Az, hogy éveimben bizonyos kerek számot értem, nem jelent nekem semmit, legföllebb azt, hogy éveim száma fogyott eggyel. Hogy mit végeztem eddig, nem szívesen nézem, mert úgy érzem, hogy még nem mondtam meg mindent, amit meg akarok mondani. Sőt épp most szinte …
Tovább a műhöz
A történelem angyala - Walter Benjámin nevezetes Klee-interpretációjában - a múlt felé fordítja arcát. „Ahol mi események láncolatát látjuk, ott ő egyetlen katasztrófát lát, mely szüntelen romot romra halmoz, s mindet a lába elé sodorja. Időzne még, hogy feltámassza a holtakat és összeillessze, ami széttörött. De vihar kél a Paradicsom felől, belekap az angyal szárnyaiba, és ... feltartóztathatatlanul űzi a jövő felé, amelynek hátat fordít, miközben az égig nő előtte a romhalmaz. Ezt a vihart nevezzük haladásnak.” A történelemből a jövő felé hátráló rémült angyal a halál angyalának bizonyul: nyomában kő kövön nem marad. Bár Benjámin „a történelem olyan felfogását” keresné, mely „nem vállal semmi cinkosságot” a vak haladással, a történelem angyalarcáról úgy látszik, letörölhetetlen a rémület. Nincs választása. Ha nem kelne időben segítségére a pusztításból őt kimentő paradicsomi vihar, ha nem válna e vihar cinkosává, eggyé azzal - menthetetlenül alábukna a szenvedők és a holtak közé. Talán cinkosságát próbálja enyhíteni, amikor elfordítja arcát a jövőtől, s ránk, romhalmazra függeszti ijedt tekintetét. A vihar paradicsomi eredete mégis vigaszt és reményt jelent: „a múlt titkos indexet hordoz magán, s a megváltáshoz van rendelve általa”. Benjámin az utolsók egyike a nyugati történelemfilozófiában, akik még röptében látták a …
Tovább a műhöz
Fényképeiről igazi „filozófusfej“ néz ránk: hatalmasan domborodó, magas koponya, élénk, mélyretekintő szem, derűs, nyugodt vonások, gyér fehér haj és fehér tudósszakáll. Középmagas termete eléggé erősnek látszott, pedig sokat betegeskedett ifjúkora óta. Az Irving Street-en lévő házából sietős léptekkel ment naponta át a Harvard-egyetemre, egyenes testtartással, szórakozottan tekintgetve körül, hóna alatt mindig egynéhány könyvet szorongatva. Gyors mozdulatairól akkor sem szokott le, amikor orvosai kérve kérték: járjon lassabban. Még ötvenéves korában is kettesével-hármasával ugrált fölfelé a lépcsőkön, míg 1899-ben egy balvégű kirándulása, — eltévedt a hegyekben és csak késő éjszaka vetődött emberlakta vidékre, — végleg össze nem törte. Soha még emberben nem volt kevesebb páthosz. Ha beszélt. a szeme gyorsan mozgott. Könnyen és mindig derűsen beszélt, még 68 éves korában is olyan fiatalos frisseséggel, hogy környezetét magával ragadta. Hatalmas szókincs fölött rendelkezett, hangja erős volt és tiszteletet parancsoló. Előadásaira özönlött a közönség, nemcsak Angliában, hanem még Amerikában (!) is. Mikor egyszer New-Yorkban a pragmatizmus filozófiájáról adott elő, az előadás előtt a közönségnek át kellett vonulnia az egyetem legnagyobb előadótermébe, mert a második legnagyobban nem fért el; az utolsó előadáson azonban ez is kicsinynek …
Tovább a műhöz
Találatok

Megjelenítve 61-68 az összesből: 68