Magyar
EnglishKeresés
Találatok
A magyarországi levéltárak története a középkorban indul. III. Béla király 1181-ben rendelte el a királyi udvarban az ügyintézés területén az írásbeliség bevezetését, amely a 13. század folyamán vált az udvari hivatalokban (kancellária és bíróságok) egyre kiterjedtebbé. Az írásbeliség térhódításával megszületett a királyi levéltár is, ahol később a királyi könyveket őrizték, amelyekbe az udvar különböző fórumain készült okleveleket másolták. A levéltáros neve conservator volt. A 14. és 15. században létrejöttek a káptalani és városi levéltárak is. Az előbbiek saját jogbiztosító irataik mellett kérésre azon oklevelek par-jait is őrizték, amelyeket hiteleshelyi tevékenységük folyamán ők állítottak ki. Magyarországon ugyanis a közjegyzői hivatalt a székeskáptalanok, továbbá egyes társaskáptalanok és konventek látták el. Az utóbbiak privilégium-leveleiket és a városi tanács működése során keletkezett jegyzőkönyveket őrizték elsősorban. A megyék levéltárainak szervezete véglegesen a 18. században alakult meg. Az ország azon részén, amely török uralom alá került, a levéltári anyag csak a 18. század első felétől folyamatos. Bécsben az állam, a Habsburg Birodalom központi szervei, Pozsonyban a magyar kamara, míg 1723-tól Budán a helytartótanács működtek. Az állami szervek, a megyék, a városok, az egyházi intézmények és a magánosok …
Tovább a műhöz
A levéltárak a legrégebb óta működő intézmények közé tartoznak, ha nem is világ- de Európa-szerte mindenképpen. Magyarországon már a középkor óta folyamatosan működtek levéltárak a királyi udvartól a vármegyéken át a szabad királyi városokig, egyházi és más testületekig. E szervezeteknek ma is működő archívumaik vannak, néhányuk valóban több évszázadra vezetheti vissza történetét. A levéltárak feladata kezdetben az volt, hogy a levéltár létrehozója számára legfontosabb okleveleket, iratokat megőrizze. Ezek az iratok jogokat, birtokokat, kiváltságokat vagy mentességeket bizonyítottak, így hosszú távú megőrzésükhöz elemi érdek fűződött. A levéltárak ugyanakkor zárt intézmények voltak, nem azért működtek, hogy az akár évszázadokon át felhalmozott felbecsülhetetlen történeti értékű iratanyagot tudományos szempontból hasznosítsák. Ez a fordulat csak a 19. század terméke, amikor a polgári állam megnyitotta régibb hivatali iratait, így levéltárait az akadémiai kutatások előtt.
A kedvező változás ellenére a levéltárakat egészen a 20. század utolsó harmadáig az állandóság és a változatlanság nem éppen pozitív nimbusza lengte körül. A kutatók, érdeklődők, ügyes-bajos dolgaikat intézni kívánók a levéltárakról olyan képet alakítottak ki magukban, hogy azok valami poros helyek, avítt kutatótermekkel vagy inkább szobákkal, tudós, azonban …
Tovább a műhöz
Utazás a múltba, gyalogszerrel Aki végigsétál a pécsi belváros hangulatos utcáin, elérve a Szent István téren a székesegyházhoz, talán csak sejti, milyen értékek felett lépked. Ez a terület méltán nyerte el 2000-ben a Világörökség címet, mint "A pécsi ókeresztény temető". Erről az egyedülálló régészetitörténeti leletegyüttesről kíván bővebb tájékoztatást nyújtani, bepillantást engedve az ókeresztény kor kutatásába ez a könyv. Sopianae a római korban kiemelt gazdasági - stratégiai fontosságú város volt. Egy 3. század végén összeállított térkép (Itinerarium Antonini) szerint itt haladt el az a fontos útvonal, amely a mai Trierből kiindulva Pannoniában Carnuntumot (Bad Deutsch-Altenburg) kötötte össze Mursa (Eszék) városával, onnan pedig a pannoniai provinciák legjelentősebb nagyvárosa, Sirmium (Szávaszentdemeter) irányába haladt tovább. Sopianaeból indult egy másik út is Brigetio (Szőny), illetve egy harmadik Aquincum felé.1 Pécs mai városközpontjának délkeleti részén, a mai Zrínyi utca - Teréz utca vonalától délre, az Irgalmasok útjától (Bem u.) keletre találhatók a föld alatt a római kori Sopianae városának maradványai, még a Nagy Lajos király útja és a vasútállomás között elterülő lakótelep alatt is kerültek elő római objektumok, amelyek valószínűleg a mai Sopianae határain kívül estek.
Az utóbbi évek régészeti kutatásai azt igazolták, …
Tovább a műhöz
Nagy-Árpád
- Bauer, Hedwig
- 1933
1. in altmehrsilbigen Wörtern vor lenes und fortes: gabl (gabel), graba (graben), uflada (űfladen), maga (wagen), kazahok (Hasenbock), ruasa (wase), fair (vater), gatr (gater); Ausnahme: träga (tragen). 2. vor Verbindungen mehrerer, auch doppelten Konsonanten: akst (ackes), krapfa (krapfe), krata (kratte), khalt (kalt), rats (ratze), salta (schalten), mala (Schnalle), 3. kurzes nasaliertes ä steht vor doppeltem Nasal oder Nasal mit folgendem Konsonanten1 im Inlaut: änt (ande), krämpa (Krampe), näma (namme), sänt (schände), uffayari (Auffangerin).
Dehnung des altkurzen a: 4. in altein silbigen Wörtern, in denen nicht mehr als ein leichter Konsonant auf den Vokal folgt2: bäd (bad), gläs (glas). grab (grab), häs, klag (rückgebildet aus dem zweisilbigen plur. haza, bezw. verb. klaga), 5. vor einfacher Liquida im In- und Auslaut, und besonders vor rt, rn, rm; bei der Wortgruppe mit -rm im Auslaut wird ein kaum hörbares a zwischen r und m eingefügt: gär
Tovább a műhöz
A Mecsek északkeleti nyúlványainak rengeteg történelmi emléke, melyek ősi telepítésekre mutatnak, adták az impulzust arra, hogy ezen települések eredete után nézzek. Nagymányoknak, a bányászközségnek vizsgálata látszott a legalkalmasabbnak. Hozzá is fogtam. Kutatásaim során ezután láttam, hogy Kismányok tulajdonképpen Nagymányokból származott. Ennek kezdetben pusztája volt. Tekintve azt, hogy a két falu élete évszázadokon át elválaszthatatlan szerves egységben volt, kutatásaim tárgyává tettem ezt a falut is. Okleveles anyagom kevés volt. Úgyszólván teljesen az anyakönyvekre és egyházi feljegyzésekre voltam utalva, melyeket Blandl György főtisztelendő úr és Lang János tiszteletes úr készséggel bocsájtottak rendelkezésemre, miért is ezen a helyen mondok úgy nekik, mint vitéz Gáthy Ferenc főjegyző és Erdős Jenő bányafőfelügyelő uraknak köszönetet. A két falu településföldrajzának megírásánál tekintve azt, hogy az azonos geográfiai erők sok esetben azonos eredményeket produkáltak, azt a módszert követtem, hogy a különböző szempontok tárgyalásánál előbb Nagymányokot vettem, majd az idevonatkozó rész letárgyalása után Kismányok képezte kutatásom tárgyát. Az azonos jelenségeket Nagymányoknál tárgyalom. Ezeknek előrebocsájtása után legyen szabad köszönetet mondanom Prinz Gyula professzor úrnak, aki munkámban útmutatásaival segített. | A két falu a „Mecsek …
Tovább a műhöz
Nagyváradnak török kézbe esését s onnat kiszabadulását akarjuk röviden elmondani. Eközben nehány szóval a török foglalás szomorú következményeiről is megemlékszünk. A dolog úgy történt, hogy II. Rákóczi György erdélyi fejedelem 1660 május 22-ikén Szász-Fenesnél csatáját a törökkel elvesztette. «Az én keblemből sem fog tej serkedni» — mondá sejtelmesen a csata előtt, és szava beteljesedett. Fején, melyről a sisakot a csata hevében elvesztette, halálos vágást kapott. Hívei nagy-nehezen kiragadták az ellenség tömegei közöl és Nagyváradra menekültek vele. Itt azonban nehány napi szenvedés után, junius 7-ikén elhúnyt. Halála éjjeléről maradt fenn a következő, legendaszerű hagyomány. A haldokló fejedelemnek szemeit Petki Anna, a jelenvolt fejedelemasszony, Báthori Zsófia, egyik udvarhölgye fogta be. Petki Anna azután kiment a várbeli palota folyosójára és ott sírt. Akkor egyszerre a vár napkeleti bástyáján nagy fényességet látott. Erre egy kevés vártatva, mondá a leány az ő atyjának, Petki Istvánnak: én bizony jó reménységgel vagyok a szegény fejedelem felöl, hogy Isten irgalmazott neki, mivel most ilyen nagy fényességet láttam a bástyán. Erre Petki István így szólt: szegény leányom! inkább hiszem, hogy a szent királyok ide temetett testeinek dicsőségére volt az a fényesség a bástyán.
De az a fényesség, mely Rákóczi halálának éjszakáján Nagy - …
Tovább a műhöz
Az ötödfélévi világháborút követő hatalmas méretű taifun, mely a legszilárdabban fölépített, a történelemben', tradícióban, megszokottságban gyökerező, megdönthetetlennek képzelt dinasztiákat is elsöpört, nem kímélte meg Magyarországon az olyan apró egyedeket sem, amilyenek az újságírók és lapszerkesztők. A m agyar fejlett napisajtó képe máról holnapra megváltozott. Régi, jól megalapozott budapesti és vidéki napilapok szűntek meg, vagy alakultak át a helyzet alakulása által uralomra jutott legszélsőbb irányzat, szolgálatába állt, a hatalmat magához ragadott proletárdiktatura megkötött-kezü sajtóorgánumokká ! A magyar sajtószabadságot, melyért elődeink annyit küzdöttek, a központból irányított, csaknem unifoimisos napisajtó Váltotta föl és a régi, nem épen utolsó helyen állt magyar napisajtó temetőjében ott találtam álmatlanul eltöltött éjszakák sötétjében a magam fejfáját is, az egy időre a romok alá temetett, de ismét föltámadt Pécsi Naplót és bár megértőbb idők elkövetkeztéig pihentetnem kellett tollamat,de ebben a megszokott munka szeretete gátolt, írnom kellett, mert a henyélést soha nem ismerten1, mert még bírom csorbítatlan erővel, munkakedvvel és mig az ezer sebből vérző Magyarország mostani súlyos betegségéből föl nem épül és meg nem látjuk, mi a szándéka velünk, sorsüldözöttekkel a magyarok Istenének, akiben való hitem soha meg …
Tovább a műhöz
Szervezők: Baranya Megyei Önkormányzat, Pécsi Tudományegyetem, Pécs Megyei Jogú Város Önkormányzata, Pécsi Városfejlesztési Nonprofit Kft. (a Pécs2010 Menedzsmentközpont Közhasznú Nonprofit Kft. jogutódja) | A projekt az Európai Unió támogatásával, az Európai Regionális Fejlesztési Alap társfinanszírozásában valósul meg. | A projekt európai uniós támogatása: 4 614 738 595 Ft.
Tovább a műhöz
Szokatlan, ha egy szerkesztő nevét gyászkeretbe foglalva olvashatjuk. Kötetünk esetében ezt az indokolja, hogy csak részben új könyvről van szó. 1999-ben jelent meg a Pécs a törökkorban című kötet. A Tanulmányok Pécs történetéből sorozat 7. elemeként napvilágot látott munka szerkesztése közben érte a halál Szakály Ferencet, aki az 1970-es évektől a magyarországi török kori kutatások vezető személyiségévé vált. A könyv, amit kezében tart a T. Olvasó, ennek bővített kiadása. Az eredeti kötet évekkel ezelőtt elfogyott, miközben változatlan érdeklődés mutatkozott iránta. Ezt az érdeklődést tartotta ébren két újabb, a Pécs Története Alapítvány által kiadott könyv. Egyrészt Varga Szabolcs népszerű kismonográfiája (írem kertje. Pécs története a hódoltság korában, 1526-1686. Pécsi Hittudományi Főiskola - Pécs Története Alapítvány, Pécs, 2009), másrészt Hegyi Klára forrásközlése (Török források Pécs 16. századi történetéhez. Források Pécs történetéből 3. Pécs Története Alapítvány, Pécs, 2010), melyben isztambuli levéltárak anyagának Pécsre vonatkozó részleteit adta közre a szerző. Ez tette indokolttá az ismételt, a Tanulmányok későbbi köteteiben megjelent újabb három értekezéssel bővített kiadást. Egy könyv anyagának 13 év elteltével történő, ismételt kiadása szükségszerűen azzal jár, hogy nem a legfrissebb kutatási eredményeket …
Tovább a műhöz
Pécs több mint két évezredes története folyamán rendkívül sokat változott a város területi kiterjedése és ennek nyomán az itt élők térhasználata, mindez pedig jelentős topográfiai súlypont-áthelyeződésekhez vezetett az egyes korszakokban. Ezek közül minden bizonnyal az egyik legszembetűnőbb jelenség a római kori Sopianae és a középkori Quinqueecclesiae térszervezése közötti eltérés: az antik település lakott területén kívül létrejött ókeresztény temető, azaz a necropolis ugyanis a középkor egyik legfontosabb centrumává, a püspökség központjává vált. A középkor folyamán kialakult, a 15. század elején pedig fallal övezett település a mai napig a város meghatározó része. A török hódoltság idején a külvárosok bővültek, majd az újkori, különösen a 19. század második felében kitapintható iparosodás, s az általa generált népességnövekedés erősítette e folyamatot. A 20. században a városhoz csatolt környező falvak tovább gyarapították Pécs területi kiterjedését. Jelen munka -amely szervesen illeszkedik az Európai városok történeti atlasza nemzetközi programhoz, s a Magyar várostörténeti atlasz sorozat 8. köteteként lát napvilágot - célkitűzése, hogy bemutassa Pécs topográfiai fejlődését a város területén kimutatható első településnyomoktól kezdődően napjainkig. E tekintetben vállalkozásunk hiánypótló, ugyanis korábban hasonló …
Tovább a műhöz
Hajdan ezt mondták ; „1 magyar nyelv oly tökéletes, hogy önmagát magyarázza magából.”
Ha azonban ez még a magyar nyelvre nézve sem áll, mely létezett és létezik, és ha magyarázatára még sok más nyelvnek ismerete is szükséges: mennyire inkább szükséges műemlékeink megfejtésére a külföldieknek ismerete , midőn sajátos nemzeti művészetünk nem létezett és nem létezik, s igy itt, sokkal nagyobb mérvben, sem mint a nyelv tekintetében, fiiggünk az európai világtól. Műemlékeink kellő megismerésére tehát elmellőzhetlenül szükséges meg-ismerkednünk legalább azon külföldi emlékekkel, melyek amazoknak előpéldányul szolgáltak. De szükséges, irodalmunk e részbeni szegénysége miatt, még ama vallás- és életbeli viszonyok és nézetek magyarázata is, melyek, valamint a külföld, ugy saját műemlékeink alapjául szolgáltak. Végre szükséges, könyvtáraink szánalmas ritkasága, és a meglevők szegénysége okából, a megfejtő idegen nyelvű szövegek nemcsak forditása, hanem egyszersmind melléklése eredetiben is; hogy az olvasó igy némileg tájékozhassa magát a a világirodalomban. Ezek azon tekintetek, melyek, rövidebb magániratok helyett, bővebb kézikönyvek irására kényszeritenek, és még igy is nagy hézagok maradnak könyvtáraink ki nem elégitö állapota okaból, mely még soká nem engedend kimeritő magyarázatot. Ha azonban könyvtáraink kiegészitését bevárnók, könnyen …
Tovább a műhöz