Magyar
EnglishKeresés
Találatok
Frank Bruno It’s OK to be Neurotic című könyve könnyen olvasható, ismeretterjesztő módon tekinti át a neurotikus zavarok történetét és kóroktanát. Megismertet a jellemző tünetekkel és a terápiás lehetőségekkel, emellett általános betekintést is nyújt a pszichológiai elméletekbe, kutatásokba. Külön érdekessége és érdeme, hogy számos közismert irodalmi és filmbeli példa, híres személyiségek kórrajza segíti az olvasókat a tünetek megértésében és ezek „nyereség alapú átfordításában”. Célja a neurózisból fakadó érzelmi szenvedés csökkentése, s annak elősegítése, hogy a betegség, illetve az azzal együtt járó személyiségvonások a mindennapi élet szolgálatába állíthatók legyenek. Ehhez nyújtanak segítséget az informatív, gyakorlatias kérdőívek is. Ez az Egyesült Államokban született könyv hazánkban is elősegítheti a neurózisról szóló társadalmi diskurzus gazdagodását, a laikus olvasó ismereteinek bővülését a lélektan és a pszichés tünetek területén. A könyv számos eset ismertetésével mutatja be azt a belső fejlődést, amely ugyan személyes energiabefektetés eredménye lehet csupán, de sok esetben nem nélkülözheti a szakszerű segítséget, az értő másik jelenlétét, illetve a pszichoterápiás kapcsolat fontosságát és jelentős gyógyerejét. így reményeim szerint akadnak majd olyan olvasók, akik - a könyv gyakorlatai mellett - kedvet kapnak, …
Tovább a műhöz
Ez a könyv, mely bevezetés kíván lenni a neveléslélektan kérdéseibe és annak speciális szemléletmódjába, nem tarthat számot teljességre. A neveléslélektan jókora területei maradtak ki belőle — nem tárgyalja pl. a jellemnevelésnek, az erkölcsi- és testi nevelésnek, az egyes iskolai tárgyaknak stb. kérdéseit, — hanem csak a neveléslélektannak legáltalánosabb problémáit vizsgálja: a nevelőhatásnak, valamint a nevelőnek és növendéknek a lélektanát. E könyv megírásában ugyanis a szerző törekvése nem irányult a részletkérdésekre, hanem arra, hogy az olvasó — elsősorban a fiatalabb nevelőnemzedék — megismerkedjék a lélektani szemléletmóddal és lássa, mily termékeny szempontokat nyújt a lélektan a nevelői munkásságnak. Hazánkban a lélektan művelése és hivatalos értékelése messze
elmarad más nemzetek törekvései és intézményei mögött. Elég rámutatni arra a tényre ezzel kapcsolatban, hogy a lélektannak, vagy a kísérleti lélektannak nincsen egyetlen egyetemi tanszéke sem a hazai négy egyetemnek egyetlen oly karán sem, hol a jövendő tanítók, tanárok s nevelők nevelődnek. Annál nagyobb szükség van arra, hogy a jövendő nevelők tudományos és gyakorlati kiképzését összefoglaló művekkel „kompenzáljuk" s a hiányokat pótolni törekedjünk. Jól tudom, hogy semmilyen pedagógiai vagy neveléslélektani könyv olvasása még nem teszi igazi pedagógussá azt, akiből …
Tovább a műhöz
Ez a könyv azon az előadás-sorozaton alapul, amelyet sok-sok éven át a londoni Pszichoanalitikus Intézetben tartottam. Mivel a hallgatók sokszor kérték tőlem előadói jegyzeteim kéziratát, úgy ítéltem meg, hogy hasznos volna azt összeszerkeszteni és könyv alakban kiadni. A tanfolyam célja az volt, hogy bevezesse a hallgatóságot abba a munkába, amellyel Melanie Klein hozzájárult a pszichoanalízis elméletéhez és gyakorlatához. Mivel a hallgatók kiképzésük harmadik évében vettek részt rajta, magától értetődik, hogy igen alaposan ismerték Freudot. S miért korlátozott számú előadásban csak egyszerűsítve és vázlatosan lehet visszaadni Melanie Klein elméleti fejtegetéseit, saját klinikai eseteimet hívtam segítségül, hogy minél jobban megértessem őket - hiszen a pszichoanalitikus elméletek klinikai tapasztalatból származnak, és céljuk az, hogy a klinikai anyagot megvilágítsák. Az előadásokat bevezetőnek szántam, amely nem helyettesítheti Melanie Klein saját írásainak tanulmányozását. Inkább olvasói útmutatóként használható. A szövegben semmiféle hivatkozás nem szerepel, mivel számuk túl nagy lett volna; ehelyett minden fejezethez hozzáfüggesztettem az odavágó irodalom jegyzékét. (A szerkesztés során ezeket az irodalomjegyzékeket a kötet végén külön fejezetben egyesítettük. A szerk.) Mindenütt ragaszkodtam M. Klein kifejezéseihez, egyetlen kivétellel - a paranoid-szkizoid …
Tovább a műhöz
Egy történet elmesélésével kezdem, amely nem közvetlenül saját élményem. Mások elbeszéléséből szereztem tudomást a dologról. Ebben azonban nincs semmi rendkívüli. Hiszen így vagyunk a történelmi források diskurzusaival, s - végső soron - magával az egész történelemmel. A kilencvenes években, amikor Losonczy Géza életrajzával foglalkoztam, pályázatot adtam be valamelyik kuratóriumhoz. A kuratóriumi ülésen az egyik tag a mellette ülő másiktól egyszer csak halkan megkérdezte: „Két Kövér György van? Egy 19. százados gazdaságtörténész és egy 1956-os biográfus?” A válasz megnyugtató volt az identitásomat illetően: „Nem, a kettő egy és ugyanazon személy.” Miután a történetet mindkét beszélgető féltől hallottam külön-külön (jókora időeltéréssel), teljesen hihető, mégis elgondolkodtató volt. Egyértelműnek tűnt, hogy a szakma, a történészek számára nehezen egyeztethető össze a 19. századi gazdaságtörténet és a 20. századi politikusi életrajz írása. Adódik tehát a kérdés: valóban van ebben a kettősségben valamifajta inkompatibilitás, netán deviancia, vagy éppen kalandorság? Vajon énbennem hogyan egyeztethető össze ez a kétféle érdeklődés? Vajon az egyik elől menekülve, vagy épp kikapcsolódásként űzöm időnként a másikat, netán ezáltal valami olyasmit keresek, amit az elsőben is szeretnék megtalálni, csak valamilyen ok miatt nem lehet, vagy nem …
Tovább a műhöz
When I first heard about 'body language' at a seminar in 1971, I became so excited about it that I wanted to learn more. The speaker told us about some of the research done by Professor Ray Birdwhistell at the University of Louisville, which had shown that more human communication took place by the use of gestures, postures, position and distances than by any other method. At that time I had been a commission salesman for several years and had undergone many long, intensive courses on selling techniques, but none of these courses had ever mentioned anything about the non-verbal aspects or implications of face-to-face encounters. My own investigations showed that little useful information was available on body language and, although libraries and universities had records of the studies done on it, most of this information consisted of closely set manuscripts and theoretical assumptions compiled in an objective manner by people who had little or no practical experience in dealing with other human beings. This does not mean that their work was not important; simply that most of it was too technical to have any practical application or use by a layman like myself. In writing this book, I have summarised many of the studies by the leading behavioural scientists and have combined them with similar research done by people in other professions - sociology, anthropology, zoology, education, psychiatry, family counseling, professional negotiating and selling. The book also includes …
Tovább a műhöz
Vermes Miklós 1971-es Kriminológia alapkérdései című műve óta hiányzik a bűnügyi tudományokkal foglalkozó magyar szakemberek könyvespolcáról egy olyan könyv, amely nem a kriminológia valamely részterületével foglalkozik, hanem valamivel átfogóbb képet kíván fölvázolni. Ha az olvasó veszi a fáradságot és végiglapozza a kötetet, valószínűleg mindig marad hiányérzete, de talán mégis sikerült egy lépést előre lépni valamely átfogó, számtalan nézetet integráló és remélhetőleg egyszer majd megszülető magyar kriminológiai elméleti monográfia irányába. (...) Ez a könyv alapvetően a kriminológiai elméletekkel foglalkozik, tehát azokkal a gondolati rendszerekkel, amelyek vizsgálják, hogy milyen tényezőkre vezethető vissza a bűnözés, a cselekmények megvalósítása, miért válnak egyes emberek bűnelkövetővé (Lévay, 1996, 10. o.). A válaszok keresésének módszereitől és az elméletek tartalmától függően beszélhetünk különböző irányzatokról, tehát többé-kevésbé közös vonásokról a tudományos tételek egyes csoportjain belül, megkülönböztetve egyúttal azokat más csoportoktól. Hangsúlyozni kell, hogy nem feltétlenül valóságosan együttműködő kriminológusok művei, hanem tértől és időtől független szellemi rokonság alapján soroljuk a kutatókat és műveiket ugyanabba az irányzatba. Már most jelezzük, hogy jelen műnek nem célja a fogalmi és pontos …
Tovább a műhöz
Darwin egy 1879-ben írt levelében a jövő életre vonatkozólag úgy nyilatkozik, hogy mindenkinek jogában áll önállólag dönteni az »ellenmondó és határozatlan valószínűségek« között. — 1881-ben az öt meglátogató dr. Avelingnek és istentagadó társainak azt ajánlotta, hogy inkább agnostikusoknak nevezzék magokat, minthogy ez a szó sokkal jobban fejezi ki tényleges álláspontjukat mint az atheista elnevezés. — A kereszténységről 40 éves korában mondott le1 a kővetkező indokolással: »Nem támogatják érvek lépésemet, s hogy oly sokáig várakoztam elhatározásommal, annak az az oka, mert nem volt időm e dologról gondolkodni.«
Nyugodtan megmaradhatott volna a kereszténységben, gondolom, még azon absurd esetben is, ha egyáltalán nem volt képes magának egy kis időt szakítani a kérdés megvizsgálására. A kereszténység történetileg és bölcseletileg van olyan tekintély, hogy lehet neki hinni, ha nem is igen vizsgálhatja meg valaki tüzetesebben tanait. S ha Darvin, a természettudós, természettudósokat kívánt volna maga mellé, a keresztény meggyőződésű Linné, Copernicus, Kepler, Newton, Herschel, Davy, Oersted, Ampere, R. Wagner, Madler, Hyrtl, J. R. Mayer, K. E. v. Baer, Cuvier, Caucliy stb., remélhetőleg elég tűrhető társaság lenne. Csakhogy, amint a hittudósok meg a bölcselők tanítják, ez a dolog az akaraton fordul meg. A hitetlenségre mód felett találó Götlie megjegyzése: …
Tovább a műhöz
Ember, ha eljutsz Delfibe, fölnézel a Parnasszosz szikláira, lenézel a ciprusokkal teli sejtelmes völgybe, megpillantod a ködös távolban a Korinthoszi-öböl vizét és hallgatod az olajfákon megállíthatatlanul ciripelő kabócákat - akkor talán megérzel valamit az ókori görögök üzenetéből, a hely hangulatából, a több ezer éves kövek tanúságából. Ezek az érzéseid megkönnyíthetik egy furcsa jelenség megértését, egy ellentmondás föloldását. Ugyanis tudod, hogy Delfi (Delphoi) az ókorban Hellász egyik s leghíresebb jóshelye volt, ahol a földből feltörő gázok között Zeusz lánya, Püthia osztogatta kétértelmű tanácsait. Oda jártak a görög szigetek és városállamok polgárai, de figyeltek rá a mitológiai hősök, hadvezérek, filozófusok és uralkodók, mint Héraklész és Oidipusz, Szolón és Nagy Sándor, Themisztoklész és Szókratész. Érdekelte őket a jósda véleménye, mert tudni akarták, hogy mit hoz a jövő, mi lesz a személyes sorsuk. És azt is tudod, hogy a „jövőre orientált” jóshely felirata ez volt: „Gnóthi szeauton”, vagyis „Ismerd meg önmagadat”. Az ellentmondás csak egy módon oldható fel. Úgy, ha képesek vagyunk tudomásul venni, hogy életünket, jövőnket akkor tudjuk megismerni és irányítani, ha nem külső jóslatokra várunk, hanem megpróbáljuk minél jobban és mélyebben megismerni önmagunkat. Erre tanítanak minket elődeink két és fél évezred …
Tovább a műhöz
A pedagógusok régóta tudják, s mára az oktatásügy is megértette, hogy az iskola akkor jár a legjobb úton, ha a gyermeki személyiséget állítja tevékenysége középpontjába. A személyiségfejlesztés elsőrendű feladat voltát több tényező is indokolja. A kor a teljesítményorientáltságot preferálja, ami a saját képességeit, tehetségét, egyéniségét tudatosító és megvalósító embertípust feltételezi. Ehhez azonban meglehetősen kevés segítséget tud a társadalom nyújtani. Míg ugyanis a korábbi társadalmi alakzatokban az ember helye és viselkedése egyértelműbb, körülhatároltabb és stabilabb volt a szabályok, normák, vallások révén, addig mára ezek a fogódzók nagyrészt elveszítették jogosultságukat, érvényességüket, ill. átértékelődtek. A mai kor emberének új értékeket kell felismernie, új normákkal kell azonosulnia, új körülményekhez kell alkalmazkodnia. Az egyének oldaláról ez önismereti igényként vetődik fel: egyre több önmagukkal kapcsolatos tudást szeretnének szerezni, önmaguk és fontos kapcsolataik sorsát tudatosan szeretnék alakítani (TELKES, 1989). A társadalmi és egyéni, személyiségfejlesztési és önismereti szükséglet kielégítésére szolgálnak a pszichológusok, pszichiáterek által szervezett és vezetett személyiségfejlesztő tréningek. A szélesebb körű intézményes igénykielégítés szándékával segítő foglalkozásúak (többek között …
Tovább a műhöz
Az egészségpszichológia - a nemzetközi hírű magyar Franz Alexander, Selye János, Bálint Mihály által fémjelzett gazdag hagyományokra épülő hazai gyakorlatnak megfelelően - a primer, szekunder, tercier prevenció, az egészség- és betegségmagatartás, a krónikus betegséggel való megküzdés, az altruizmus, a kiégés és a gyógyító közösségek szerepével foglalkozik (Ozsváth, 1977; Kulcsár, 1998; Kopp, 2001; Csabai és Molnár, 1994). Az egészségpszichológia gyakorlati területeken megmutatkozó szerepét, attitűdjét és ismeretrendszerét átfogó elméleti modellek tárgyalják; részletes bemutatásuk helyett a rendelkezésre álló magyar forrásokra utalunk (Kulcsár, 1998; Kopp, 2001). A hetvenes évek végén, elsősorban az Egyesült Államokból induló és napjainkra Európában is gyökeret vert egészségpszichológiai, szomato-pszichés betegségfolyamatokról beszél. Éber tudatú, valamint részben narkózisban lévő beteg esetében is minden testi megnyilvánulás, tünet, anatómiai vagy funkcionális változás pszichológiai mechanizmusok közegében történik (vélemények, érzések, várakozás, fantáziák, a betegségről szerzett tudás, élet-tapasztalat). A lélektani hatások súlyát a beteg állapota, betegségének természete, a beteg személyisége befolyásolja. Az egészségpszichológia ugyan hangsúlyozza a huszadik század elején egyes szomatikus betegségekre kialakított pszichogenetikus …
Tovább a műhöz
A szeretetnek otthon kell - kellene - kezdődnie. Számomra ezt Sam és Grace, apám és anyám testesíti meg, akik több mint ötven esztendőn át szerettek. Nélkülük ma is csak keresném a szeretetet, s nem írnék róla. Az otthon fogalmához tartozik Karolyn is, akivel több mint harminc éve élek házasságban. Ha minden asszony úgy tudna szeretni, mint ő, jóval kevesebb férfi kacsingatna kifelé. Gyermekeink, Shelley és Derek már kirepültek a családi fészekből, új világokat fedeznek fel, én mégis zavartalanul élvezem szeretetük melegét. Boldog és hálás ember vagyok. Hálával tartozom azoknak a szakembereknek, akiknek szerepük volt abban, hogy ma mit gondolok a szeretetről. Például Ross Campbell, Judson Swihart és Scott Peck pszichiátereknek. Végül és mindenekfelett annak a sok száz párnak szeretném kifejezni köszönetemet, akik az elmúlt húsz évben megosztották velem életük legbensőségesebb titkait. Ezzel a könyvvel adózom őszinteségüknek. (...) Ezer méter magasan, valahol Buffalo és Dallas között repültünk, amikor útitársam abbahagyta az újságolvasást, és felém fordulva megkérdezte: Mivel foglalkozik? Házassági tanácsadó vagyok, és országszerte szemináriumokat tartok - mondtam olyan hangon, mintha ez volna a világ legtermészetesebb dolga. Már régóta szerettem volna megkérdezni valakitől, hogy mi történik a szerelemmel a házasságkötés után - mondta. Mire gondol? - kérdeztem, s …
Tovább a műhöz
A jelen könyv a «Lebenskunde» folytatása és szellemileg nagykorú fiatal embereknek van szánva. A szerző a «Jugendlehre»-nek és más műveinek néhány fejtegetését itt is fölvette, mert e könyv céljaira különösen alkalmasaknak látszottak. A «Lebensführung» jelen új kiadása tetemesen bővült, nevezetesen a «Jellem és sors», «A családi élet etikája*, «Az ember és a pénz*, «Lelkiismereti kérdések*, «Szociális kultúra* c. fejezetekkel. Más fejezetek is új szakaszokkal gyarapodtak. A bővítések után a jelen könyv most már minden rendbeli gondolkodó emberekhez fordul — jóllehet főként fiatal emberek életkérdéseire van tekintettel — és nevezetesen úgy is tekinthető, mint «Etika, nevelők számára». Miért jelenik meg ez a fordítás ? Erre feleljen meg maga a könyv. Korszerű, mélyen járó és érett tartalma megérdemli, hogy könnyebben hozzáférhessenek hazánkban olyanok is, kiknek az eredetivel küzködniök kellene. — A fordítás megkészítésében nem annyira filológiai szempontok vezettek, hanem elsősorban az a törekvés volt irányadó, hogy a szerző gondolatai, lehetőleg az eredetinek jellegével szóljanak az olvasóhoz, de úgy, «mintha magyar ember először magyarul írta volna meg» (Pázmány). Néhány idegen szót és kevésbé megszokott szólást mentsen az eredetinek gazdagsága és eredetisége, a pregnáns kifejezésre való törekvés és nem utolsó helyen az a körülmény, …
Tovább a műhöz