Magyar
EnglishKeresés
Találatok
Van szerencsém ez alkalommal a t. olvasó közönségnek 499 levelet bemutatni, melyeket a XVI. és XVII-ik század legmiveltebb magyar hölgyei Írtak,
még pedig 20—25 levelet kivéve mindeniket sajátkezűleg. A levelek tárgya a társasélet sokféle viszonyaiból van merítve, a mint azok a nők életkörébe vágnak.
Itt vannak a szerelmes Zrínyi Kata, Eévay II. Erzsébet és mások gyöngéd és szenvedélyes levelei: itt Paxy Annának, Bakics Annának, Barkoczi Krisztinának eszes, okos nyilatkozatai ; itt Pálffy I. Katalin, Czobor Erzsébet, Csáky Anna-Francziska bölcs férfiakéhoz hasonló iratai és tanácsadásai ; Báthori Zsófia és Bornemisza Anna jellemző sorai ; Máriássy Johanna-Katának öreges aggodalmai; Siger Annának fiaihoz intézett anyai gyöngédséggel s mély vallásérzülettel irt hasonlithatlan szépségű intései; Forgách Máriának háborgó indulatja a családjában elkövetett bűnnel szemben; szóval a 148 levélíró közt sokan emelkednek ki, kik valóságos irói tehetségről tesznek bizonyságot s egy sincs, ki a női hajlamok, érzések szenvedélyek valamelyikének hű képviselője ne volna, mint pl. Morocz Erzsébet, kinek csak egy pár sora
maradt fenn, melyben szomszéd asszonyától szépitő szert Affroziát- és Rózsavizet kér. Sem idővel sem térrel nem rendelkezem, hogy most — sok éven át sok gyönyörűség és nemes élvezet közt összegyűjtött — leveleimet részletesen ismertethessem, — …
Tovább a műhöz
Domanovszky Sándor a Magyar Történelmi Társulat megbízásából szerkesztette Magyar művelődéstörténet címmel azt az öt vaskos kötetből álló könyvsorozatot, amely a legkorábbi időszakoktól a XX. század elejéig mutatja be a magyar kultúra múltját (1939-1942). E sokszerzős mű - valójában terjedelmes tanulmánygyűjtemény - a maga idejében a magyar történetírás jeles eseménye, egyidejűleg az olvasók széles körében könyvsiker volt. Értékét és az érdeklődés mértékét misem tanúsítja jobban, mint az, hogy fél évszázad múltán, amikor már hosszabb ideje antikváriusi forgalomban sem lehetett kapni, hasonmás kiadásban ismét megjelent (1990-1991), és rövid időn belül eltűnt a könyvesboltokból. A keresletet bizonyára befolyásolta a hasonló újabb munka hiánya. A marxizmus egyeduralmának meghirdetése után a művelődéstörténetre ideológiai gyanú árnyéka vetült, minek következtében háttérbe szorult, s a Domanovszky Sándor által vezetett művelődéstörténeti tanszék is megszűnt a budapesti tudományegyetemen. A művelődés-történet csak a hatvanas években kezdte fokozatosan visszanyerni létjogosultságát a történetíráson belül. Egyre több művelődéstörténeti munka látott napvilágot, magyar eredeti és fordítás egyaránt. Ötven év után azonban könyvünk az első részletes áttekintés a magyar kultúra teljes történetéről. Több mint ezer esztendő kulturális …
Tovább a műhöz
A Magyar Tudományos Akadémia történelmi bizottságának megállapodásához képest, a jelen munkának kettős feladata van: hogy t. i. Magyarország bányászatának történetét, közvetlenül a meglévő kútfői adatok alapján, aránylag rövid áttekintésben nyujtsa; s hogy ezzel összefüggőleg egyszersmind ezen történetnek nevezetesebb kútfőit egy általános gyűjteménynyé foglalja egybe. A mi a hazai bányászat történetének érdekében irodalmunkban eddig történt, az nemcsak magában véve vajmi kevés, hanem – s ez mindig a főhiány volt – országos álláspontra sem emelkedett soha. Ehhez képest az ország egyes vidékeinek, p. o. az u. n. alsó-magyarországi bányavidéknek, Erdélynek stb. bányatörténete, szaktudósainak szorgalmas fiegyelmében részesült ugyan; de e mellett az ország általános bányatörténetének készitésére, az első kezdeményezések sem történtek még. Pedig Magyarország bányászatának — egybe véve — mind gazdasági és technikai, mind történelmi érdekei oly fontosak, hogy ezek tekintetéből a hazai bányászat múltjának általános szempontok szerinti tanulmányozása nagyon is okadatoltnak mutatkozik. S ez alapterv szerint készült a jelen munka. Különben egy ily tág alapra fektetett tudományos munkának, ha tárgyát kimerítőleg akarja fejtegetni, a dolog természeténél fogva terjedelmesnek is kellene lenni. Meg lévén mindazonáltal itt annak köre szűkre szabva, ez …
Tovább a műhöz
E mű feladata a XIV. századi pápai dézsmalajstromok helyneveinek magyarázata, és ezzel kapcsolatosan a középkori egyházi beosztásnak úgy írásban, mint térképben való feltüntetése. E tekintetben e mü egészen új ösvényen halad, megelőzve még a külföld irodalmát is, de éppen azért méltán számíthat is az esetleges fogyatkozásai tekintetében elnézésére. A műnek fogyatkozásai lényegesen a tizedjegyzékek fogyatkozásaival függnek össze, de legyenek azok bármekkorák is, annyit mégis el kell ismerni, hogy az a czél, mely e mü megiratásánál és közrebocsátásánál a Vatikáni Okirattár-Bizottság szeme előtt feküdt, nagyjában és egészében el van érve. Különben, a ki a régi helynevek magyarázatával foglalkozott, az ismerni fogja azon nehézségeket is, melyek az ily feladattal járnak. A jövő búvára egyik-másik helynév magyarázatát talán módosítani fogja s reménylenünk kell, hogy a meg nem fejtett helynevek jó részét is meg fogja fejteni, de azt már is mondhatni véljük, hogy mind e módosítások és kiegészítések lényegesen meg nem fogják változtatni középkori egyházi geográfiánknak ama képét, melyet e műben, írásban és rajzban bemutatunk. A műhöz mellékelt térképekre nézve pedig meg kell jegyeznünk, hogy azok egálja nem az, hogy Magyarországot a maga összes telepeivel, lakott helyeivel, erődjeivel elénk tüntessék. Ezért nincsenek is felvéve azokba középkori …
Tovább a műhöz
E mű feladata a XIV. századi pápai dézsmalajstromok helyneveinek magyarázata, és ezzel kapcsolatosan a középkori egyházi beosztásnak úgy írásban, mint térképben való feltüntetése. E tekintetben e mü egészen új ösvényen halad, megelőzve még a külföld irodalmát is, de éppen azért méltán számíthat is az esetleges fogyatkozásai tekintetében elnézésére. A műnek fogyatkozásai lényegesen a tizedjegyzékek fogyatkozásaival függnek össze, de legyenek azok bármekkorák is, annyit mégis el kell ismerni, hogy az a czél, mely e mü megiratásánál és közrebocsátásánál a Vatikáni Okirattár-Bizottság szeme előtt feküdt, nagyjában és egészében el van érve. Különben, a ki a régi helynevek magyarázatával foglalkozott, az ismerni fogja azon nehézségeket is, melyek az ily feladattal járnak. A jövő búvára egyik-másik helynév magyarázatát talán módosítani fogja s reménylenünk kell, hogy a meg nem fejtett helynevek jó részét is meg fogja fejteni, de azt már is mondhatni véljük, hogy mind e módosítások és kiegészítések lényegesen meg nem fogják változtatni középkori egyházi geográfiánknak ama képét, melyet e műben, írásban és rajzban bemutatunk. A műhöz mellékelt térképekre nézve pedig meg kell jegyeznünk, hogy azok egálja nem az, hogy Magyarországot a maga összes telepeivel, lakott helyeivel, erődjeivel elénk tüntessék. Ezért nincsenek is felvéve azokba középkori …
Tovább a műhöz
„Szerény kísérlet a történetvizsgálást gyümölcsözöbbé tenni, mennyiben az anyag nem találtatik fel egész nyerseségében. (...) Minő institutiókkal kormányozott a török Magyarország hódolt részein, alapvonásaiban nem ismeretlen előttünk, mert tekintve a birodalom akkoron egységes szervezetét, nem lehetett kétséges, hogy az államhatalom itt is oly alakban érvényesült, mint a császárság egyéb, keresztények által is lakott tartományaiban. Ezen igazgatásról pedig Marsigli, Mouradgea D’Ohsson, Hammer, Salamou Ferencz és mások munkáiból tájékozást szerezhettünk. Részletekre is kiterjedő tudomásunk azonban ezen kormányzatról, például az itt való katonai, hűbéri, törvénykezési, egyházi, iskolai viszonyokról nem voltak, mert hiányoztak a kellő források, illetve nem voltak hozzáférhetők. Keleti nyelven irott munka ugyanis a magyar hódoltságról fenn nem maradt az egykorú nyugoti feljegyzések pedig nem szolgálhatnak biztos támpontokul, mert a keresztény civilizátió által megállapított formáktól annyira eltérő török államélet részleteibe idegen be nem hatolt, és az adminisztrátió szövevényeit meg nem ismerhette. Nemcsak bármelyik egykorú magyar történetiró szolgáltat erre példát, de még Velencze legjobban tájékozott követe is, a légtől oly fejtegetésben, mely a török jogéletre vagy közigazgatásra vonatkozik. Megbízható útbaigazítással csak a jól értesült …
Tovább a műhöz
E gyűjtemény első kötetében az adóviszonyokról nincs ismertetés, mert a török adózási szabályok kellő érthetésére és a hódoltsági viszonyokra való alkalmazására minél nagyobb apparatus látszott szükségesnek. Most pótoljuk ezen hiányt azon reménnyel, hogy az alapelveket helyesen állapíthatjuk meg, s kimutathatjuk az eltérő, itt fejlődött szabályokat és állapotokat. Tér szűke miatt azonban az elméleti fejtegetésektől és polemicus vonatkozásoktól ezuttal is tartózkodnunk kell, és csakis azon idézetekre szorítkozunk, melyekre állításaink igazolása czéljából szükség van. Osztályozásunkban a kincstári adókat — melyek mindíg a császáré voltak; — a földesuri adózásoktól különböztetjük meg ; ez utóbbiak a birtok természetéhez képest ép ugy lehettek a császáré (khássz-birtokról) mint a földesurkért szereplő hűbéres lovas vagy vakfé, a szerint amint a javadalom rendeltetése magával hozta. Egybe folytak már a különféle elnevezések közt fennállott különbségek, mikorra a hódoltságon ezen adónem, alkalmazásba jött, s azért a neveknek régebben megfelelt institutiókat, ezek fejlődését mellőzhetjük. Emlékeink ez adónemet »főre vetett adónak«, » karácsnak« nevezik, s egy helység karácsainak száma alatt azon családfők, kapuk számát értik, melyek után fizetendő az adó. Ennek megállapítása kétfélekép történt. Vagy népszámlálást tartottak a kádik …
Tovább a műhöz
Régóta érzett hiányon segít és régi óhajtást tölt be a Magyar Tudományos Akadémia történelmi bizottsága, midőn figyelmét a régi városi számadásokra fordítván, kimonda, hogy a bennök rejlő óriási mennyiségű műveltség-történelmi anyagnak végre hozzáférhetéséről s a négy-ötszázados, elhalványodott, idők viszontagságainak kitett számadáskönyvek kiadásáról gondoskodni kell. A reánk maradt e nembeli legrégibb emlékeknek közzétételét annyival inkább siettetni kellett, mert az eredetileg is kevés gonddal Írott, s később — a leszámolás megtörténte után — kevés becsben tartott számadáskönyvek legrégibbjeit — igy például a soproniak között a 3. szám alatt közöltét — nem sok idő múltán a kíméletlen idő teljesen élemészti. A sokszor nedves, alkalmatlan helyen őrzött, a levéltárak limbusába sorozott számadáskönyvek többjének papirosa teljesen elmállott, írása elhalványult; iigy hogy nincs messze az idő, melyben a leggyakorlottabb palaeographus szeme sem lesz képes a bennük reánk maradt érdekesnél érdekesebb műveltség-történeti adatok rejtvényébe behatni. Mikor pár évvel ezelőtt a nagyszebeni számadáskönyvek nyomtatásban megjelentek, J) a szakemberek, úgy hazánkban, mint külföldön, örömmertidvözöl-tók a kiadványt. És méltán; mert semmi sem képes annyira megvilágítani a középkori városok és a középkori polgár belóletét, szükségleteit, …
Tovább a műhöz
Az ötödik évforduló telt már el azóta, hogy Magyarország testét a vesztett háború után az ellenséges szomszédok megszállása szétszakította, s közel három éve annak, hogy a trianoni béke erre a súlyos helyzetre ráütötte a pecsétet. Egy ízben Velencéből valami bágyadt őszi napsugár felénk is csillogtatott némi fényt: Sopront és nyolc faluját megkérdezték, magyar akar-e lenni. A határkiigazító bizottság, amikor egyik kezével kárunkra tolja beljebb a határpóznákat, a másikkal olykor egy-egy morzsát nekünk is juttat. De csak morzsákat, a kincseskamránk legszebb klenódiumait idegen kézben találta már az ötödik évforduló is. Ez teszi szomorúan időszerűvé, hogy a megcsonkított Magyarország két év elteltével újra bekopogtat az olvasónál. Nem a fájdalomnak azzal az ijedt bugásával, mint először. A szavak gyászpompáját le kell már vetni. Hétköznapokat élünk, amíg az a harmadnap eljő, amit az írás igér, a megváltás boldog harmadnapja.
Hétköznapokat kell élnünk, dolgosakat, nem fáradóakat, hogy mire a harmadnap közelít, a követ eltudjuk hengeríteni a sír széléről. Akiknek e hétköznapok során tanulság és tájékoztatás az, ha Magyarország erőviszonyairól a fontosabb adatokat összegyűjtve találják, azok részére az itt-ott megváltozott helyzethez képest a legújabb adatokat gyűjtöttem össze. Az idegen megszállások kárairól, nemzeti vagyonunk és jövedelmünk …
Tovább a műhöz
A történelmi múlt legjelentősebb tárgyi emlékeit a múzeumok gyűjteményeiben őrzik. Ezek a gyűjtemények nem csupán nélkülözhetetlen forrásai a tudományoknak, de mint felbecsülhetetlen anyagi-eszmei értékek, szerves részét képezik a nemzeti kultúrkincsnek és a népi vagyonnak. Állandó gyarapításuk, gondozásuk, biztonságos megőrzésük és közkinccsé tételük tudatos művelődéspolitikai célú is. Hazánk kulturális életében egyre fontosabb szerepe van a múzeumoknak, amit meggyőzően érzékeltet a magyar múzeumügy 1945 utáni, dinamikus fejlődése. A társadalmi átalakulás és az életforma felszabadulás utáni, gyors ütemű változása szükségszerűen olyan nagyméretű gyűjtőmunkát diktált a múzeumok számára, amilyenre a megelőző 150 év alatt nem volt példa. A célirányos gyűjtőtevékenység kiszélesedett, új múzeumi tudományágak és új létesítmények fejlődtek ki. Ezek sorába tartoznak azok a szakmúzeumok és gyűjtemények is, amelyek az ipartörténet és a műszaki fejlődés történelmi dokumentumait őrzik. Az új gyűjteményágak kifejlesztését sürgette és segítette másik oldalról az a körülmény, hogy megváltozott népünk kulturális igénye, megnövekedett a történelmi múlt iránti érdeklődése. Múzeumainkat évente több, mint 15 millió látogató keresi fel, ami világviszonylatban is kiemelkedő eredmény, hiszen ez a szám lényegesen magasabb az összlakosság …
Tovább a műhöz
Szentpétery Imre és társai kiadták szépen, tudományosan az Árpádkirálykor latin elbeszélő forrásait s a Magy. Tudományos Akadémia tudósai megírták a Szent István Emlékkönyvnek közel ötven nagy értekezését. Ugyanakkor elkészült két tömör kötetben Magyarország állam- és művelődéstörténelme sok új megállapítással, ezt: előkészítette a Pannonhalmi Rendtörténet 14 nagy kötete, Magyarország társadalma XI. századi törvényeiben, s az Árpádkori 'társadalomtörténet 12 legkritikusabb kérdésének kétszer 170 oldalnyi legbehatóbb megvitatása, krónikáink eredetének szabatos megállapítása, bemutattam kisebb könyvben a Magyar lovagkort is törvényeiben.
Ügy a XI. századi, mint a lovagkori magyar törvények nagyon gondos tanulmányokon mentek keresztül, de a lovagkori nagy anyag csak rövid, kivonatos alakban került a történetolvasók elé, ahogy ez kívánatos volt azok számára, akiknek még, sok mást is kell olvasniok, mint egyetemi hallgatóknak, hogy aztán később specialista tudósok lehessenek. A lovagkori törvények kivonatát a szerző adta ki az Athenaeumnál, ahol szerződése volt a lovagkori törvények nagy kiadására, amit az Athenaeum vállalt az 1931. évi gazdasági krízis előtt, összesen négy művelődéstörténelmi kötet kiadását tervezte ez a kiadó cég, szerződést is adott, de a Hóman—Szekfü Magyar történet hét kötete, aztán megint öt kötete elfoglalt minden …
Tovább a műhöz
A makfalvi Dósa-családnak nem egy tagja tűnt föl a közéletben, mint államférfiú, katona, tudós, vagy író, s valamennyi hű volt nemzetéhez mindenkor, az uralkodóhoz, a mikor lehetett. Hű volt mind — egyet kivéve, a kinek neve úgy él a nemzet tudatában, mint a fölségsértésnek és vér. tagadásnak jelszava. Történeti súlyt a családnak mégis ez a bemocskolt, társadalmi szörnyűi odadobott, még egyéni vitézségének babérjaitól is megfosztott ember adott. Rokonai mintha csak szégyelték volna; éltek, virágoztak hazaszerte: de nem emlegették őseik sorában. A maga kora is csak azon a néven látszott ismerni, a melylyel saját katonái s talán ellenségei felruházták. A nemesség ellen fölkelő vezért, a Dósa-család címerszerzőjét, nem tűrték meg a nemes Dósa-családban; Székelynek keresztelték el arról a népről, a melyből eredett s a mely részben sorakozott is melléje. Csak az első benyomásoknak elenyésztével akadt, ki igaz nevén szólította s visszahelyezte őt a Dósák közé. Azonban egészen korunkig jobbára meghagyták azt a nevét, melyet saját magának szerzett, s melyet, ha attyafiai idáig haboztak elösmerni, úgy lehet, dicsőségül fognak követelni maguknak: nem éppen most, de mindenesetre akkor, mikor a társadalom lemossa emlékéről a már teljes négyszázada viselt szennyet. Hány tévedést kell megérni, míg egy eszme életrevaló alakban nyilvánul; de nem szabad mindjárt …
Tovább a műhöz