Magyar
EnglishKeresés
Találatok
Ha szerető lélekkel mélyedünk az emberi szellem fejlődésének történetébe, három fölséges virág bűvös illata vesz körül bennünket: a vallásé, a költészeté és a bölcsészeté. Egy talajban termett mindahárom, az emberi lélekben, mely a tökéletesedésre vágyódva keresi az érzékfölöttit. a csodálatosat, a titokzatost. Egy tőből fakadt mindahárom : a szellemből. E három csodavirág bizonyítja legjobban az emberi lélek kivételes voltát, szellemének isteni eredetét. A vallás az Istenhez hozza közelebb az embert, a meghasonlott lélek egyensúlyát idézi elő s korlátokba szorítja az érzékek, az anyag uralmát. A költészet az élet összes jelenségeit tünteti föl
a képzelet tarka képeiben; élő lelkiismeret, mely megnyugtat, tanít, korhol, fedd, dicsér, ösztönöz, lelkesít s mikor lesújt is, fölemel. A bölcsészet az Istenből indul ki s az emberi lét, gondolkodás és őrzés jelenségeit egymással összefüggésbe hozva, egymásból megmagyarázva, a magasabb összhang létesítésére törekszik és ismét az élet egyetlen kútforrásához: az Istenhez tér vissza. De nemcsak, hogy egy tőből fakad mindahárom: egymáshoz való vonatkozásuk oly benső,
hogy egyik a másikból táplálkozik, szívja éltető nedvét. Az a vallás, mely a lét örök forrásától távozik: száraz és üres, s nem bírja a kedélyt élénkebb mozgásba hozni. Az a bölcsészet, mely nem Istenből indul ki, a kételybe, a …
Tovább a műhöz
1. jelenet (Kalapácsok zenéje, vasak csengése, a tűz ropogása és néha egy fújtató szuszogása hallatszik. Messziről régi népzene szól. Aztán hirtelen csend lesz.) KOVÁCS (tűnődve): Nekem már nem az a fontos, hogy igazam legyen, fontos csak az, hogy a hazugság körmei belém ne kapjanak! Szívemnek kondulása némává sohse váljon, s mosolyom se görbüljön el, míg élni élhetek! (A vasak és a kalapácsok csengése újból hallatszik, felkiált) Héj, legények, szaporábban! Mindjárt a delet húzzák. Üss neki oda, Jankó, rendesen, nem fáj az annak! Becskereki! Kérsz tüllem valamit? Hogy fogod azt a vasat? Fordíts rajta egyet! Adsza csak azt a kalapácsot! (Éles vascsilingelés.) így püföld! (Újból csend, elméláz) Verek a vasba életet, mormolok hozzá bús imát, acélos izmom szétszakad, csikorognak a csigolyák. (Zaj lesz, vasak csörömpölnek, legények kurjongatnak.) JANKÓ: Ilyen sáros adventünk még sose vót, mester uram! Fene nagy szakállas fellegek tötyörésznek fölöttünk már megint. KOVÁCS: A vasat fogd, ne az eget bámuld! Csihold a tüzet, Ferke! Ha nem lesznek készen a vértek a bajvívásra, János király mielőtt megtanítaná a deresen a hajabokát, úgy meghemperegtet a hideg latyakban mindőnket, hogy az alvilág katlana is bederesedik az ülepünktől. JANKÓ (tréfásan énekelve): Nádorispán, hallja ke, Engöm lassan vágjon ke! Pergálimög, gyócsgatya, Fáj a testöm alatta! (A legények …
Tovább a műhöz
Ennek a regénynek az orosz címe Zascsita Luzsina, ami azt jelenti, hogy „Luzsin-védelem”, és egy sakkvédelemre utal, mely állítólagos felfedezőjéről, az általam teremtett Luzsin nagymesterről kapta a nevét. 1929-ben kezdtem írni, Le Boulouban - egy kis üdülőhelyen a Keleti-Pireneusokban, ahol lepkére vadásztam -, és ugyanabban az esztendőben, Berlinben fejeztem be. Különös világossággal villan emlékezetembe egy lejtős sziklalap az ulex- és ilexborította hegyekben, ahol megfogant bennem a könyv főtémája. De ha megemberelem magam, a részletekről is tudok mondani egyet-mást. A Zascsita Luzsina „V. Szirin” írói álnevem alatt a párizsi Szovremennije Zapiszki című emigráns folyóiratban jelent meg, majd rögtön utána kötetben is kiadta a Szlovo emigráns könyvkiadó (Berlin, 1930). Ez a matt fekete alapon aranybetűs fedelű, fűzött, 234 oldalas, 21x14 cm-es kötet ma már könyvritkaság. Szegény Luzsinnak harmincöt esztendőt kellett várnia az angol nyelvű kiadásra. Volt ugyan némi ígéretes mocorgás a harmincas évek vége felé, amikor egy amerikai könyvkiadó érdeklődést mutatott iránta, ám erről a férfiúról aztán kiderült, hogy a múzsái ambíciókat dédelgető kiadótípusba tartozik, s mihelyt előállt javaslatával, hogy a sakk legyen zene, Luzsin pedig őrült hegedűművész, pontot tettem rövid kapcsolatunk végére. Most újraolvasva a regényt, újra lejátszva a cselekményt …
Tovább a műhöz
Vígjáték 4 cselekvényben.
írta: Shakspeare. [Johann Ludwig] Deinhardstein át dolgozása után Fekete Soma 1855.
Súgópéldány
60 fol. 26 cm. 4°
Papírfüzet.
Bélyegzőnyomat: "S. B. z."
Tovább a műhöz
A mansfieldi kastély
- Austen, Jane
- Ismeretlen
Mintegy harminc évvel ezelőtt a huntingdoni Maria Ward kisasszonyt, akinek a vagyona nem volt több hétezer fontnál, az a nagy szerencse érte, hogy sikerült elnyernie Sir Thomas Bertram vonzalmát, aki Northampton grófságban a mansfieldi kastélyt birtokolta; s így a lady rangra emelkedve megkapta mindazt a kényelmet és kellemességet, amit egy szép, nagy ház nyújthat, ha tekintélyes jövedelem is járul hozzá. Egész Huntingdont elképesztette a nagyszerű frigy, amelyről a kisasszony ügyvéd nagybátyja maga is elismerte, hogy csakis akkor lett volna méltányos, ha unokahúga legalább háromezer fonttal gazdagabb. Az új ladynek volt két leánytestvére, s ők is sokat remélhettek nővérük felemelkedésétől; azok az ismerőseik, akik a nagyobbik Ward kisasszonyt és Frances kisasszonyt semmivel sem tartották Maria kisasszonynál kevésbé csinosnak, bátran megjósolták, hogy mindkettő csaknem éppoly előnyös házasságra számíthat. Csakhogy a világon mindig kevesebb a gazdag ember, mint a csinos nő, aki megérdemelné, hogy a felesége legyen. A nagyobbik Ward kisasszony öt-hat év múltán azon vette észre magát, hogy el van jegyezve Norris nagytiszteletű úrral, sógora egyik barátjával, akinek alig volt magánvagyona, Frances kisasszony pedig még ennél is rosszabbul járt. Igaz, a nagyobbik lány házasságát, amikor végül létrejött, nem kellett éppen lebecsülni; Sir Thomasnak ugyanis szerencsére módjában állott, …
Tovább a műhöz
Négy világtáj felé, négy csatatér száz és száz kilométeres árkaiban, rémesen hull az ember, mint ősszel a sárga falevél. Kibírja-e még a vérvesztést a nemzet? Bátorság! Ne legyünk kicsinyhitűek! A nép, mely élni tudott s élni akart, még sohasem pusztult el. Csak az a nép vész el, mely megveti a családi élet tisztaságát. Ez a bűn az, amely népeket öl, amely gyilkosabb a háborúnál. Az ókor nagy világbirodalmait: Asszíriát, Babilont, Perzsiát és Görögországot nem az ellenség: a fajtalanság bűne irtja ki a föld színéről. így vész el Róma is, mely az egész világot uralta. Italiának Kr. e. kétszáz évvel még huszonötmillió lakosa volt. Kétszáz évvel Kr. után tizmillió; a negyedik században már csak ötmillió, és akkor Róma elpusztult. A szülők ölték meg, akik alkudtak a nemzetek bűnével. Isten szava nem változik a jelenben sem, az erkölcstelenség, pusztítja most is a hanyatló nemzeteket. 1850-ben Franciaország még legelső volt a nagyhatalmak sorában, és ime hatvan esztendő alatt már csak a hetedik helyre állítja a földrajz, sőt egyik japán államférfi nemrégiben így irt róla: „Franciaország ma a másodrangú hatalmak legnagyobbika.* Honnan magyarázható ez a nagy sülyedés? Iparban, kereskedelemben, tudományban, művészetben egyaránt nagy volt ez a nemzet, csak a hatodik parancs ellen lázongott állandóan : s mig Franciaországban két gyermek született, …
Tovább a műhöz
Ez a kis gyűjtemény az európai lírának egy egész évezredéből válogat. S ennek az évezrednek irodalma, s egyáltalában egész szellemi élete, az átlag mai olvasó előtt jóformán teljesen ismeretlen. Az első ének, amelyet közlünk, Szent Hilariustól való, aki Krisztus után 366-ban hált meg. Az utolsó legkorábban a XVI. század végén keletkezhetett. Ez az óriási időköz magában foglalja azt a kort, melyet még nemrég is sötét középkornak volt szokás nevezni. Ma már nem divat ez az elnevezés: egy kicsit talán mosolygunk is rajta. De ha meg kellene rajzolnunk Európa századainak térképét: hányunknak mappája mutatna e hosszú periódus közepén egyebet ama bizonyos fehér foltnál, mely a közelmúlt földabroszain a „legsötétebb Afrikát” jelképezte? Különös kép az, amit irodalmi tudatunk e hatalmas korról elibénk fest: az eleje vég, és a vége kezdet. Az elején a nagy római kultúra fölbomlását látjuk; a végén a modern nemzeti irodalmak ébredése ragadja meg figyelmünket. Mi van a kettő közt? Néhány krónikás és teológus neve rémlik: vad harcok rengetege és skolasztikus szőrszálhasogatások útvesztője. Ágostontól Dantéig mintha ezeréves űr tátongana. Hol az a név, mely e két meredek partot összeköti? Hol az a költő vagy költemény e korból, mely műveltségünkbe elválaszthatatlanul beszívódva, az európai irodalom lelkének megszakítatlan folytonosságát dokumentálná? …
Tovább a műhöz
A német lány
- Fábián Janka
- 2012
Sepp mélyeket szippantott a levegőbe. A jó időnek köszönthetően az ormótlan katonai terepjáró teteje nyitva volt, és a hátsó ülésen egyedül helyet foglaló férfi kedvére nézelődhetett, kissé mélán boldog mosollyal, amely azóta ült ki az arcára, hogy átlépték a határt, és amelyre - tudtán kívül - az elöl ülő ezredes, közvetlen felettese, fel is figyelt. „Mit vigyorog ez az idióta? - gondolta megvetően. -„Mintha csak hájjal kenegetnék. Azt hiszi, vakációzni jöttünk?” Sepp valóban boldog volt, és minden porcikájával próbálta élvezni az utat. „Hiába, itt még az illatok is mások!” - gondolta elégedetten, miközben lehunyt szemmel újra nagyot szippantott a vibrálón forró, nyári levegőből. Persze főként a száraz útról felvert port és a benzingőzt érezte, de nem törődött ezzel a mellékes, zavaró tényezővel. „Franciaország illata!” - mosolyodott el újra. - „La douce France !" A hirtelenszőke, áttetszőn kék szemű Joseph Weinbach százados, azaz eredeti nevén Borpataky Jóska, a derék baranyai sváb fiú, tizennyolc évesen, miután leérettségizett egy pécsi német gimnáziumban, a jómódú, bár egyszerű körülmények között élő paraszti család legnagyobb örömére megnyert egy németországi egyetemi ösztöndíjat, Münchenbe, egy esztendőre. Mindez még 1925-ben történt - egy örökkévalósággal ezelőtt. Jóska a tanév letelte után is kint maradt, és habár …
Tovább a műhöz
Angyalfény
- Hand, Cynthia
- 2012
Álmomban bánat tör rám, minden porcikámban érzem, iszonyatos szomorúság szorongatja a torkomat, könnybe lábad tőle a szemem, ólomsúlyú a lábam, ahogy a magasra nőtt fűben lépkedek. Fenyves közepén, szelíd emelkedőn haladok. Ez nem a látomásomból ismert hegyoldal, nem az erdőtűz, ez valami új, itt még sohasem jártam. A fejem fölött felhőtlen, tiszta kék az égbolt. Süt a nap. Csiripelnek a madarak. Langyos fuvallat zizegteti a fenyőfákat. Ha ez a gyötrő szomorúság nem csal, akkor egy fekete szárnyú van a közelemben, egészen közel. Körülpillantok, és most veszem észre, hogy az öcsém ballag mellettem. Öltöny van rajta, fekete zakó meg minden: legombolós nyakú sötétszürke ing, ezüstcsíkos nyakkendő, kisuvickolt cipő. Tekintetét előreszegezi, elszántan összeszorítja a fogát, vagy talán dühében, vagy nem is tudom, miért. - Jeffrey — motyogom. - Essünk túl rajta! — mondja, de rám se néz. - Bárcsak tudnám, mire céloz. - Azután valaki megfogja a kezemet, ismerős a bőre melege, ahogy a finom, mégis férfias ujjak összekulcsolódnak az enyémekkel. Valaha azt gondoltam, olyan, mint egy sebészkéz. Christiané. Elakad a lélegzetem. Nem kellene hagynom, hogy megfogja a kezemet, nem, a történtek után semmiképpen, mégsem húzódom el tőle. Pillantásom a zakója ujjáról az arcára, aranypettyes zöld szemére siklik. Ettől egy másodpercre enyhül a bánat. Tarts ki! — hallom …
Tovább a műhöz
Angyalvágy
- Hand, Cynthia
- 2013
Először a sötétség tudatosul bennem. Mintha valaki egyszerűen kikapcsolt volna minden fényt. Hunyorgok a tusfekete semmibe, erőlködöm, hogy lássak valamit, akármit, de a szemem nem alkalmazkodik a sötétséghez. Óvatosan tapogatózom a lábammal a padlón, amely furcsán lejt, mintha lebillenne a helyiség. Hátralépek, és a lábszáram valami keményhez ütközik. Megtorpanok. Igyekszem visszanyerni az egyensúlyomat. Fülelek. Valahonnan felülről beszédhangok, fojtott beszédhangok hallatszanak. Még nem tudom, miről szól ez a látomás, hol vagyok, mi a teendőm, mi elől rejtőzködöm. Csak annyit tudok, hogy rejtőzködöm. És hogy valami szörnyűség történt. Lehetséges, hogy sírok. Folyik az orrom, de nem is próbálom megtörölni. Félek. Eszembe jut, hogy megidézhetném oltalmul a dicsfényt, de akkor rám találnának. Inkább ökölbe szorítom a kezemet, hogy elmúljon a reszketés. Rám zárul, beburkol a sötétség, és egy pillanatig annyira viaskodom a dicsfény megidézésére való késztetéssel, hogy körmömmel a tenyerembe vájok. Csöndre, nyugalomra intem magamat. Hagyom, hogy egészben nyeljen el a sötét. (...) — Meg bírsz állni, Clara? A szobám közepén térek lökésszerűen magamhoz, a lábam körül egész kötegre való régi magazin szóródott szét, bizonyára leejtettem, amikor rám tört a látomás. A lélegzetem még a tüdőmben rekedt, izmaim feszesek, mintha futáshoz készülődnének. Az ablakon …
Tovább a műhöz
A nagyszabású kettős bevezetés első fele a hősnőt mutatja be. Gyereklánynak látjuk, de felvillan a majdani boldog feleség, a gyászba borult özvegy és a bosszúálló fúria is. A wormsi udvarról egyelőre nem sokat tudunk meg. Találkozunk tizennégy férfi nevével, majdnem úgy, mint egy mai színlapon. Közülük az egyik, Dankrat, a királyi fivérek apja, már nem él. Másikukkal, Attila hun királlyal majd a mű második felében találkozunk, ő tehát egy nagy ívű előreutalás. Az udvaroncokat egyelőre nem tudjuk hová tenni, később sem lesz igazán fontos szerepük. Marad négy férfi: a három alliteráló fivér és Hagen. Előbbiek mindhárman királyok, de a legidősebb, Gunther a főkirály. Jellemét később alaposan megismerjük, a Szerző mesterien ábrázolja. A legifjabb, Giselher a történet elején még gyerek, őt a nővéréhez fűződő bensőséges szeretet egyéníti majd valamennyire. A legkevésbé Gernot érdekli a Szerzőt: ő kissé jellegtelen, szürke figura. Annál érdekesebb Hagen, aki eleinte csak tájékozottságával tűnik ki a többi udvaronc közül, de aztán fondorlatosságával és kegyetlenségével együtt óriásira nő. Ha a rokonait is nézzük, az a benyomásunk, mintha a „tronjei vonal” egy elkülönült klikk volna a wormsi udvarban, de a Szerző erről semmi konkrétumot nem árul el. (...) A Nibelung-ének, németül Das Nibelungenlied címen ismert nagyszabású elbeszélő költemény a XIII. …
Tovább a műhöz
