Magyar
EnglishKeresés
Találatok
A vaspata
- London, Jack
- 1949
A VASPATA — kemény és kegyetlen szó, melyet Jack London talált ki a gazdagok uralmának, a plutokráciának elnevezésére. Könyve, mely ezt a címet viseli, 1907-ben jelent meg először. Azt a hatalmas küzdelmet rajzolja benne, amely valamikor a jövőben — mihelyt az emberiség sorsa annyira megérlelődik — kitör majd a plutokrácia és a nép között. Jack London lángelméje többet lát, mint a közönséges emberi szem, fel tudja tárni előttünk a jövőt. Előre látta azoknak az eseményeknek sorozatát, amelyek most kezdenek kibontakozni ámuló szemünk előtt. Á könyvében leírt hatalmas dráma még nem kezdődött el, de a függöny már felgördült. A jelek arra vallanak, hogy Marx amerikai költőtanítványának megdöbbentő jóslata valamilyen formában valóra válik. Jack London szocialista volt, még pedig igazi szocialista — forradalmár! Hősét, aki ebben a könyvben éles elmével elválasztja az igazságot a hazugságtól, Ernest Everhardnak nevezi. Bölcs ember, erős ember, jó ember, megérti a jelent és tudja, hová vezet. A munkásosztályhoz tartozik, nem csak fejével, de kezével is dolgozik, akárcsak a szerző. Mert tudni kell, hogy Jack London, aki fiatalon, negyvenéves korában halt meg és mégis ötven csodálatos — való élettől lüktető és gondolatoktól szikrázó — kötettel ajándékozta meg az emberiséget, egyszerű földműves fia volt és már tízéves korában maga kereste meg a kenyerét. …
Tovább a műhöz
OG MANDINO ma a legszélesebb körben olvasóit ösztönző és önfejlesztő szerző a világon. Tizenhárom könyve több mint húszmillió példányban kelt el, tizenhét nyelven. A legkülönbözőbb életpályájú emberek ezrei és ezrei adóztak nyílt elismeréssel Og Mandinónak életük gyökeres megváltoztatásáért és azért a csodáért, amit a szavaiban felfedeztek. Bölcs, ösztönző és szeretetteljes könyvei közé tartozik: A világ legnagyobb üzletkötője; A világ legnagyobb üzletkötője II: A történet vége; A krisztusi megbízatás; A világ legnagyobb titka. Küldetésed: a siker!; A választás. (...) Hafid a bronztükör előtt álldogált, és a csiszolt fémen visszatükröződő képmását tanulmányozta. „Csak a szemem őrizte meg a fiatalságát?" — mormogta magában, miközben elfordult, és lassan keresztülvágott a tágas terem márványpadlóján. Fekete ónix oszlopok közt haladt, amelyek az. aranytól és ezüsttől ragyogó mennyezetet tartották, és korosodó lábai ciprusból és elefántcsontból faragott asztalok mellett vitték tova. Teknőcpáncél villant a kereveteken és díványokon, s a drága-kő-berakásos falakat a legaprólékosabb kidolgozású brokátkelmék díszítették. Bronzedényeikben békésen bólogató hatalmas pálmák fogták közre egy szökőkút alabástrom nimfáit, s az ékkövekkel kirakott virágládák a bennük lévő virágokkal versengve hívták fel magukra a figyelmet. Hafid …
Tovább a műhöz
Arra jutott, hogy a katolikus, vagy a pravoszláv, vagy a mohamedán hívő fölött elmondott lutheránus ima mégiscsak jobb, mint a semmilyen. Ezért minden halott fölött mondott imát, még a tatárok és a kirgizek fölött is. Jóllakatni nem tudta az éhezőket, de el tudta temetni őket, hogy ne legyen belőlük farkasok étke. Hányat temetett el - nem számolta. Ezt a rettenetes esztendőt pedig elnevezte Az Éhezők Esztendejének. (...) Guzel Jahina a mai orosz irodalom új világsztárja, akit egyre gyakrabban hasonlítanak Gabriel García Márquezhez: hasonló részletgazdagsággal s egyben mágikus fantáziával mesél arról, ami a kegyetlen huszadik században történt Oroszországban - úgy, ahogy senki más. A 18. században Nagy Katalin cárnő biztatására németek tízezrei telepedtek le Oroszországban, a Volga mentén, megőrizték nyelvüket, kultúrájukat, és példás szorgalommal művelték földjeiket. Guzel Jahina főhőse, Jakob Bach egyike a leszármazottaiknak, egy kis német telepen dolgozik tanítóként, és úgy tűnik, semmi izgalmas nem történhet az életében, mígnem... Mígnem egy nagy szerelem és a bolsevik forradalom fenekestül fel nem forgat mindent az oroszországi németek életében. A nagyvilág egyszerre félelmetes hellyé változik, ahonnan Bach elmenekül a szerelmével együtt egy tanyára, majd egyedül neveli a gyermeket, a kis Antjét, aki vér szerint talán nem is az övé. De Antje mégiscsak a gyermek, …
Tovább a műhöz
Mrs. Ferrars szeptember 16-áról 17-ére virradó éjjel halt meg, egy csütörtöki napon. Pénteken, 17-én reggel nyolckor küldtek értem. Már semmit sem lehetett csinálni. Órák óta halott volt. Néhány perccel kilenc után értem haza. Wertheim-kulcsommal kinyitottam a bejárati ajtót, aztán néhány pillanatig szándékosan húztam az időt az előszobában, miközben felakasztottam a holmimat. Ugyanis bölcs elővigyázatossággal kalapot és könnyű felöltőt vettem fel ezen a csípős, kora őszi reggelen. Őszintén szólva igencsak izgatott voltam, és aggódtam. Nem akarok úgy tenni, mintha abban a pillanatban előre láttam volna az elkövetkező néhány hét eseményeit. Hangsúlyozom, erről szó sincs. De ösztönöm azt súgta, hogy mozgalmas időknek nézünk elébe. Balról az ebédlőből teáscsészék csörgése hallatszott, no meg Caroline nővérem kurta, száraz köhécselése. - Te vagy az, James? - szólt ki. Felesleges kérdés, hiszen ki más lehetne? Őszintén szólva, néhány perces késésemnek pontosan Caroline nővérem volt az oka. Mr. Kipling szerint a mongúzcsaládnak az a jelmondata, hogy “Eridj, és nézz utána". Ha Caroline valaha címert választana magának, én minden bizonnyal a mongúzt ajánlanám neki címerállatnak. A jelmondat első részét akár el is hagyhatjuk. Caroline mindennek utána tud nézni, és ki se kell hogy tegye a lábát hazulról. Nem tudom, hogy csinálja, de így van. Az a gyanúm, hogy …
Tovább a műhöz
Egy ember megjött Németországba. Ez az ember sokáig távol járt. Nagyon sokáig. Talán túl sokáig. És egészen más, mint amikor elment. Kívülről éppen olyan, mint azok a fura figurák, amelyek elijesztik a mezőkről a madarakat (és esténként néha az embereket is). Belülről is. Ezer napig ácsorgott kint, a hidegben. És a belépődíjat a térdkalácsával kellett megfizetnie. Ezer éjszakát ácsorgott kint, a hidegben, mire mégiscsak megjött végre. Egy ember megjött Németországba.
És itt valami egészen ördögi filmet lát. Pereg a film, és közben többször is a karjába csíp, mert nem tudja, ébren van-e vagy álmodik. De azután észreveszi, hogy vannak még körülötte jónéhányan, akik ugyanazt látják és hallják. És érzi, hogy ez nem más, mint a valóság. Igen, és amikor végül éhesen és fázva megint az utcán álldogál, már tudja, hogy egészen mindennapi
film ez. Egészen mindennapi. Arról szól, hogy egy ember megjön Németországba. Valaki azok közül. Valaki azok közül, akik megjöttek de nem haza jöttek, mert itt már nincs otthon a számukra. Csak kívül, az ajtó előtt találnak otthonra. Az ő Németországuk kívül van, az esős éjben, az utcán. Ott van az ő Németországuk.
Tovább a műhöz
A zárkában
- Tolnai Kálmán
- 1982
Apám estére nem jött haza. Viccelődtünk, jó a lapjárás, egy zsák pénzt cipel majd a hátán. Másnap reggel egy utcai fülkéből felhívtam a mentőket. Semmi. Este megvetettük az ágyát, anyácska vacsorát készített a tálcára, a lámpát sem oltotta el. De már nem nevetgéltünk. Reggel kíváncsian füleltem, hallom-e apám hangját. Csend volt. Akkoriban Mártának csaptam a szelet. A fiúk Görcsnek csúfolták alacsony termete, s idomtalan, vastag lábszára miatt. Én is láttam, hogy csúnyácska, titokban mustrálgattam is, hátha találok rajta valami szépet, amivel mások előtt is igazolhatnám vonzalmamat. - Ronda, ronda ez - mondogattam magamban. Pedig naphosszat együtt lődörögtünk. Várt az iskola kapujában, belém csimpaszkodott, még a táskámat is elvette, csokoládét dugdosott a számba, s olyan hangosan beszélt, hogy az emberek utánunk fordultak az utcán. Sokszor eluralkodott rajtam az érzés: vegyek fel egy követ, s dobjam el, mint ahogyan a kutyáknak szokták, s kiáltsak rá: hozd ide! Elképzelhetetlennek tartottam, hogy a lány ne szaladjon a kő után. . . Csak kora délután bújhattunk ágyba, sietnünk kellett, Márta főbérlőjének nem volt szabad engem a lakásban érnie. Rendbe hoztuk az ágyat, s inaltunk ki újra az utcára. Felmásztunk a várba, a bástyára ültünk, s lógáztuk a lábunkat a semmibe. - Apám már harmadik napja nem jött haza... Márta kakaót szeretett velem inni. - Egyszer - mesélte …
Tovább a műhöz
Azazel
- Akunin, Boris
- 2002
1876. május 13-án, hétfőn, délután három órakor egy tavasziasan friss és nyáriasan meleg napon a Sándor-parkban számos szemtanú jelenlétében szörnyű, megmagyarázhatatlan esemény történt. A virágzó orgonabokrokkal és lángvörös tulipán-ágyásokkal övezett sétányon előkelő publikum sétálgatott - hölgyek csipkés napernyővel a kezükben (a szeplők elleni védekezésként), bonne-ok matrózruhás gyerekekkel s divatos seviotkabátot vagy rövid, angol divat szerint készült zakót viselő, unatkozó képű ifjak. Semmi sem utalt valamiféle kellemetlenségre, a visszavonhatatlanul beköszöntött, aromás illatokkal telt tavasz levegőjét lomha megelégedettség és kellemes unalom hatotta át. Ez már igazi napsütés volt, minden árnyékos padon ültek. Az egyiken, a parkot a Nyeglinnaja utca elejétől elválasztó kerítés irányában, ahonnan jól látható a Manyezs sárga fala, két hölgy ült. Az egyik, még nagyon fiatal (nem is igazán hölgy, inkább kisasszony), szattyánbőr kötéses könyvecskét olvasott, s időnként szórakozott kíváncsisággal körbepillantott. A másik, lényegesen idősebb hölgy jó minőségű gyapjúruhát és praktikus fűzős cipőt viselt, minden figyelmét vadrózsaszín kötésének szentelve, ritmikusan emelgette a szemeket. Mindeközben arra is jutott ideje, hogy jobbra-balra forgassa a fejét, s ne mulasszon el semmit, ami bármilyen okból is figyelmet érdemlő lehet. Azonnal fel is …
Tovább a műhöz
A szél olyan erősen fújt, hogy az asszony úgy érezte, egyszerre két világ húzza-vonj a magához, mintha nem akarná elereszteni őt az álom. Aztán a két világ közötti határ lassan elmosódott, majd eltűnt. A vihar körbenyargalta a házat, fütyülve leszaladt a kémény nyílásán, és odakinn megtépázta a fákat. De a tenger még zajosabb volt. A hullámok a sziklás partot mardosták, megtörtek a meredek szirteken. A mellkasában érezte a mély robajlást, ott lüktetett a csontjaiban és a lába alatt a földben. Elszunyókált a karosszékében a tűz maradványai mellett. Túl öregnek és fáradtnak érezte magát ahhoz, hogy felkeljen, és felmenjen az emeletre lefeküdni. Ekkor a szél feltépte a konyhaablakot, és szélesre tárta, akkora erővel, hogy attól lehetett tartani, a következő lökés teljesen tönkreteszi. A keret korhadt volt, az ablakot már évek óta nem lehetett rendesen becsukni, csak ha az ember beékelt egy összehajtogatott papírdarabot. A hang behatolt az asszony álmába, felébresztette. Alom és valóság határán tétovázott, ahogy az éjszaka hűvöse beáramlott a szobába, és végignyaldosta a lábát, mint dagálykor az emelkedő víz. Fel kell kelnie, és be kell csuknia az ablakot, még mielőtt az üveg betörne. Kinyitotta a szemét, és ki tudta venni a szoba szürke körvonalait. Az ablakon túl a hold szántotta az eget, felhők vonultak el előtte. Reszketve indult el a konyhaablak felé, melynek …
Tovább a műhöz
Az emlékek, a szerelem és a veszteség olykor a legváratlanabb módon köthetik össze az életünket. Mielőtt Madeleine Kimble hegymászó férje, Aidan elindulna az alaszkai McKinley-expedícióra, aggódó feleségének és a kisfiának, Gabrielnek ünnepélyesen megígéri, hogy mindenképpen vissza fog térni a csúcstámadásról. Ám nem sokkal az expedíció vége előtt Maddie baljós előérzete beigazolódik, mert egyik éjszaka telefonon értesítik, hogy a férje lavinaomlás áldozata lett, és hiába keresik nagy erőkkel, sehol sem találják. A hívás Aidan hegymászótársától és legjobb barátjától, J.C.-től, érkezik, akinek nemcsak azért van bűntudata, mert nem tudta megmenteni a barátja életét, hanem azért is, mivel titokban már évek óta szerelmes Maddie-be. Aidan balesetének napján az Egyesült Államok egy távoli részén Nicholas Sullivan úgy ébred fel a motorbalesetét követő kómából, hogy minden korábbi emléke kitörlődött, viszont az álmaiban újra és újra felbukkan egy titokzatos nő és egy kisfiú, akikkel még soha életében nem találkozott. Mivel az a meggyőződés hajtja, hogy a rejtélyes idegenek választ adhatnak az emlékezetvesztés miatt felfordult élete kérdéseire, felkerekedik és meg sem áll New Yorkig. Felfedezése nem csupán a saját életét változtatja meg végérvényesen, hanem a férjét gyászoló Madeleine-ét is. (...) Ha 4000 méter magasságban elromlik valami, akkor …
Tovább a műhöz
Ilosvai Péter deákot, ki magát egyik éneke (Szent Pál Apostol) végén csak így, a versfejekben pedig görögös latinsággal Sericeus Ilosvanus-nak nevezi, Ilosvai Selymes Péternek lehet írni, így senkisem tévesztheti össze ama másik, ke-vésbbé ismeretes Ilosvai Péterrel, ki 1560. évi április közepe után iratkozott be a wittenbergi egyetemre, onnan visszatérve pedig, Batizi Miklós evang. pap naplója szerint, tanító volt Gsenger-ben s 1562. évi július 22-én magát felakasztotta (Frankl V. A has. és kiilf. isk. tört. 184. I.). Ennek haláláról Verancsics is emlékezik 1562. aug. 25-én Forgács Ferenczhez írt levelében, debre-czeni tanítónak (operarius) mondja s öngyilkossága helyéül az ecsedi várhoz közel eső Csaholyt állítja (Ossz. m. VIII. 373. I.). Azt, hogy a két Ilosvai Péter nem egy személy, a Selymes néven kívül azon körülmény is bizonyítja, hogy lantosunk fennmaradt müvei, egynek kivételével, az 1562. év után való időből származnak. Azt az egyet, t. i. Nagy Sándor históriáját, mely 1548-ból neki tulajdonítandó, Toldy Ferencz még nem tartotta az övének. Nála s általában irodalomtörténetünkben Idari Péter neve alatt volt ismeretes. Legelébb a Széchenyi könyvtár Cata'ogusa (l’art. I. Suppl. II. 226. l.) mondja határozottan Ilosvaiénak, újabban pedig Szabó Károly és dr. Bánóczi J. nyilatkoztak ily értelemben. Mi szintén e meggyőződéshez járulunk.
Az Idari Péter név, a …
Tovább a műhöz
Ilosvai Péter deákot, ki magát egyik éneke (Szent Pál Apostol) végén csak így, a versfejekben pedig görögös latinsággal Sericeus Ilosvanus-nak nevezi, Ilosvai Selymes Péternek lehet írni, így senkisem tévesztheti össze ama másik, ke-vésbbé ismeretes Ilosvai Péterrel, ki 1560. évi április közepe után iratkozott be a wittenbergi egyetemre, onnan visszatérve pedig, Batizi Miklós evang. pap naplója szerint, tanító volt Gsenger-ben s 1562. évi július 22-én magát felakasztotta (Frankl V. A has. és kiilf. isk. tört. 184. I.). Ennek haláláról Verancsics is emlékezik 1562. aug. 25-én Forgács Ferenczhez írt levelében, debre-czeni tanítónak (operarius) mondja s öngyilkossága helyéül az ecsedi várhoz közel eső Csaholyt állítja (Ossz. m. VIII. 373. I.). Azt, hogy a két Ilosvai Péter nem egy személy, a Selymes néven kívül azon körülmény is bizonyítja, hogy lantosunk fennmaradt müvei, egynek kivételével, az 1562. év után való időből származnak. Azt az egyet, t. i. Nagy Sándor históriáját, mely 1548-ból neki tulajdonítandó, Toldy Ferencz még nem tartotta az övének. Nála s általában irodalomtörténetünkben Idari Péter neve alatt volt ismeretes. Legelébb a Széchenyi könyvtár Cata'ogusa (l’art. I. Suppl. II. 226. l.) mondja határozottan Ilosvaiénak, újabban pedig Szabó Károly és dr. Bánóczi J. nyilatkoztak ily értelemben. Mi szintén e meggyőződéshez járulunk. Az Idari Péter név, a …
Tovább a műhöz
A kisregény hőse, akinek halálos végű balesetéről a könyv legelső lapjain értesülünk, ízig-vérig mai fiatalember. A mai fiatalok egy részének jellegzetes problémái okozzák összeütközését a felnőttek világával, s vezetnek bukásához, éppen amikor már megtalálná az utat vissza a társadalomhoz. A műben mindvégig bujkáló kettősség, melyre már a címben is utal az író, Edgart Goethe híres regényének hősével, Wertherrel rokonítja. De Plenzdorf fiatalemberének kapcsolata a Werther-figurával sokkal inkább paródia, mint komoly párhuzam, mert a különböző korok teremthetnek hasonló helyzeteket, s életre hívhatnak hasonló érzelmeket, ezek azonban csak látszat-hasonlóságok lehetnek. De jórészt ennek az írói játéknak köszönhető, hogy valami megfoghatatlan, mégis jelenvaló derű lebeg Edgar Wibeau túlvilági üzeneteiben. A tizenévesek akrobatikus nyelvi bukfencei mellett éppen a Werther-paródia könnyű nyilai feledtetik velünk, hogy egy halott fiú vallomásait olvassuk.
Tovább a műhöz