Magyar
EnglishKeresés
Találatok
Az első kötet elején történetiróink felett tartottam futólagos szemlét, itt levéltárainkról hozok némi töredékeket: ott gazdag mezejét mutatám fel ismeretes kutfőinknek, itt tengerét a mondhatni még ismeretlen történelmi gyöngyszigeteknek. Előttem a nálunknál szerencsésebb jövőkor lebegvén, hogy édes hazánk gyönyörü történelme annál hamarább felderittessék, nem vágom be magam után az ösvényeket, melyeket jártam; sőt jegyeket kivánok fenhagyni, mintegy újmutatóul arra, hogy minél világosabb legyen, mennyire terjedt korunk buvárlata. Mert fajdalom, oly kevés a megfutott tér, hogy hazám, fiatalai nem táplálhatják a görög ifju azon fájdalmát, hogy elődei mit sem hagytak fenn hoditatlan. Mert bár történetiróinknak szép számát mutattam fel, mindaddig, míg ezeknek kritikai kiadása nincs, míg levéltáraink nyomán Erdélynek Codex diplomaticusát össze nem állítjuk:— addig Erdély pragmatica historiáját várni senkitől sem lehel. Kik addig dolgozunk, tantalusi szomjnak tesszük ki magunkat. Azonban e munka, Erdély története kiaknázása, nem oly csekély munka, hogy azt egy két embertől, vagy csak egy egész nemzedék mükedvellö munkásságától is remélnünk lehetne. Mert bár Erdélynek oly történetbuvárai voltak, Ucnkő, Édcr, gr. Kemény és mások, hogy akármely ország büszke lehetne reájok, hogy mégis igen sok maradt bnvárlatlan, azt le vértáraink ide függesztett ismertetési …
Tovább a műhöz
A mohácsi csatával történet-múzsánk képe elborul. A nemzeti nagyságérti diadalmas hadjáratok trónhelyreállitási küzdelmekké változnak. Magyarország megszűnt nagyhatalmasság lenni. A mohácsi csata elvesztése utat nyitott a töröknek, II. Lajos király eleste trónkövetlési igényt; Ausztriának; s az éppen folyamatban levő polgári és egyházi reform forrongása kaput a külföldről ránk uszított pártviszálynak. Két hatalmasság kereszttüze közé szorult a magyar... S éppen e nehéz időkben a nemzet minden rétege haldokló és születő eszmék bűvölete alatt állt: a népet addig járszalagon vezető olygarkia és papiuralom ingadozott; a nemzetet összetartó trón megürült... a mult visszaállithatlan rom, a jövő alaktalan reménynyé lön... Egy nagy, kétely nyomott minden kedélyt... Az eddig hatalmas nemzet, melynek élén Etele, Árpád birodalmot alkotott, Nagy. Lajos, Mátyás király félvilággal szembe szállt: bizodalmatlanságba esett önmaga iránt... S csoda-e, ha széles Európában csak az egy francziától támogatva, visszaemlékezett Etele birodalma végromlásárá. S elcsüggedve jövője felett, a nagy rész nem meré vagyonát koczkázatra vetni — a közért, nem életét a hazáért... És itt, a nemzeti lét végveszélye pontján kezdődik a kis, de az ábrándosságig lelkes Erdély hősies szerepe; kezdődik sajátlag története, melyben a mirmidonok hitregés jelenetei újulnak meg. ...Itt e …
Tovább a műhöz
Mióta Erdély Törlénelme harmadik kötetét kiadtam, a nemzet azon nemes ötletre jött, hogy nemzeti öltözetét, mit már csak diszöltözetnek használt, újra felöltötte, s a társadalom minden rétegét áthatotta a vágy, hogy őseink elhanyagolt szokásait, mennyiben lehet, ismét visszaállítsuk. A nemzeti viseletek és szokások az erdélyi nemzeti fejedelmek udvara által a nemzeti fejedelmek korszakában érvén el culminatiojukat, hogy a nemzet nemes hajlamának a történelem is némi útmutatással szolgáljon, jelen munkám egyes pontjait összeállítva, 1860-ban ily czimü munkát bocsátottam közre: A magyar családi s közéleti viseletek és szokások a nemzeti fejedelmek korából. Nem kívánok reá bővebben visszatérni, csak annyit akarok tartalmából megemlíteni, mennyi jelezni fogja azt, hogy a „Viseletek és szokások" történelmen kiegészítő részét képezik. Legyen elég azért tartalmából néhány fejezet czimét megemliteni, milyenek: a háztartás, lakhely és bútorzat; férfi viseletek: a hajzat, egyes öltözetek; női viseletek: hajzat és fő ék, az öltözék darabok; az asztaltartás: élelmi szerek, teriték, reggeli, ebéd és vacsora, az italok, a fejedelmi ebéd szertartásai; a családi élet: a család tagjai és foglalkozása, a cselédség, a fejed, udvarszemélyzete; a családi élet ünnepélyei: keresztelés, nász, fejedelmeink násza, temetkezés, fejedelmeink temetése ; a társadalmi élet: …
Tovább a műhöz
Még egy pár szó a fejdelmikor jellemzéséhez. A nemzett fejdelemség végnapjai felé közelgünk. Erdély határa mikor a Rákócziak felléptek, — miután a határt, mit Szolimán adott Isabellának, Bocskai és Bethlen Gábor helyreállitá, — csaknem az, mi a fejdelemség. kezdetén volt; Magyarhonból, a Zápolya által ide csatolt, Zaránd-, Közép-Szolnok- és Krasznán kivül, Bihar, Marmaros; a Bánság egy része folyvást ide tartoztak. Még elég tekintélyes kis ország arra, hogy a Magyar-királyság alkotmányos életének folytatója s fenlartója legyen. Története eddigi folyama már eddig is nagyszerű és vihavos phasisokon ment át; mindenik fejdelem uralkodása mint egy-egy nagy jelenet szövődik Erdély történelme tragicus folyamába: Zápolya János, és neje Isabella királyné a magyar trón helyreállításának gondolatával voltak elfoglalva; fiok János Zsigmond lemondva a budai Irón helyreállithatása reményéről, itt a magyar királyság fellegvárában, mintegy menhelyül, az erdélyi fejdelemséget alapitá; Báthori István átvévén Erdélyt, mintegy folytatólag a régi vajdai kort, a mint megerősödött, a török udvar protectioját keresve, fejdelemmé nötte ki magát; bátyja Báthori K ris t ó f még használja a vajdai cziinet, de nr, ország fejdelemnek czimezi; folytatja a. hagyományos politikát: n törököt adóval, Auslriát szép szóval tartani; — fia Báthori Zsigmond a jezsuiták befolyására az …
Tovább a műhöz
A látóhatárból hatalmas falként kiemelkedő, méreteiben is lenyűgöző, havas gerincű hegység éteri látványa felejthetetlen és vonzó a mindenkori utazó számára. „A csúcsok néha egész közel jöttek, különösen reggel. s ilyenkor mintha cukorból lettek volna: máskor fenyegetőek, sötétlilák voltak, estefelé, s szinte ráestek a házakra, behulltak az ablakon, beárnyékolták a könyveket... a poron át láthatókká lettek a gyémánt csúcsok, s ez a látvány mintha megtisztította volna a levegőt... Máskor eltűntek a csúcsok, mintha a föld nyelte volna el őket. de szellemük ott kísértett a levegőnek valami gyémántos hidegségében” - írja egyik regényében, a Fogarasi-hava-sokról, a századelőn Fogarason élő írónk Babits Mihály. A város fölött fel-feltűnő hegyek, amelyek meghatározták, az egykori békés kisváros hangulatát, és a „gyémánt havasok, az alkonyi lila árnyak” többször visszatérnek Babits költészetében. „Ó, be áldott dolog: meg nem állni! Utazni!...Alattam foly az Olt, Oltón túl a város, városon túl a csillogó havasok: csupa szépség, tengere a szépségnek!... De e vidék főleg a szemek paradicsoma. Az az isten, aki festette, az eleven színeknek és a részletes, aprólékos kidolgozásnak kedvelője volt. Apró, változatos színfoltok tarkítják egymást. S minden oly könnyű és tiszta, mintha tükörkép volna: a hegyek maguk nem látszanak súllyal bírni a …
Tovább a műhöz
Akarva nem akarva, a praedestinatió híveinek táborába kell állanom, daczára, hogy nem vagyok sem vastag nyakú kálvinista, sem pedig sok nejű turkus, a mely utóbbi nem volna éppen utolsó mesterség még a mostani koromban : tekintve, hogy még csak «35 tavaszokat láttam.» Mert, midőn második művemet, a «Targallyakat» (első volt: «Egy nótárius az irodán kivül») világgá bocsájtám, földhöz vágtam a beszélyiró pennámat, s elővettem a hivatalosat; mondok: ebből megélek, a másik meg azt is elviszi, a mit evvel keresek. S ime ! Egyszer csak elétoppan ám valahonnan a legsötétebb Afrikából az én szeretett Öcskösöm a Béla, kinek már halálhírét hallottuk. Minek nagyobb hitelt is adhattunk, mint az abbeli erősködésnek, hogy még él valahol. S rám mordul, hogy : «Nem ismersz bátya ?» «Nem biz én szógám, hisz az én öcsém tavaly meghalt, s nem is volt neki ilyen nagy pamacs legény-tolla, mint a milyen a te orrod alatt ágaskodik !» Hát erre a hideg fogadtatásra felmutatta okmányait, és egyben előkerítvén a légiónál is hordott iszákjából egy nagy csomó paksamétát, ellenszegülést nem tűrő katonás hangon rám rivall, hogy ezt a temérdek jegyzetet azért hozta meg valahonnan a világ végéről, hogy én azokat rendezzem s kinyomassam, mivelhogy arra érdemesek. S erélyesen magyarázgatta, hogy mivel ő már magyarul félig-meddig elfelejtett (a helyett megtanult négy külföldi nyelvet), én mint a …
Tovább a műhöz
Özv. Cebrian Istvánné báró Vécsey Magdolna, Dessewffy Emil unokájaként született 1873-ban Budapesten. Az első világháború alatt jelentős karitatív tevékenységet fejtett ki. A Csillagkeresztes Rend tagjaként alig volt az akkori Magyarországon olyan, aki nálánál elhivatottabban csillapította volna mások szenvedéseit. Ha kellett, kolerás betegeket ápolt, és a frontra is kiment, ha arra volt szükség. A Gloria victis című naplóban megörökítette tapasztalatait és emlékeit, amelyeket a háborús időszakban élt meg. A könyv részletesen bemutatja a korabeli eseményeket, a politikai és társadalmi változásokat, valamint a mindennapi élet nehézségeit. Vécsey Magdolna bárónő éles szemmel figyelte a történéseket, és a könyvében őszinte hangon osztja meg gondolatait és érzéseit. A Gloria victis egy fontos dokumentum a magyar történelemről, amely a háborús időszakot és az azt követő politikai változásokat eleveníti meg.
Tovább a műhöz
Húszmillió évvel ezelőtt Földünk nagyrészt már mai képét mutatta, a kontinensek, óceánok és hegységek elfoglalták végleges helyüket. Kivéve természetesen Izlandot. Ott ugyanis, ahol ma Izland található, húszmillió évvel ezelőtt még semmi sem volt. Aztán több ezer méterrel a tenger felszíne alatt kitört néhány vulkán, s csak akkor nyugodott meg ismét, amikor a láva már a tenger szintje fölé tornyosult. Tűzokádó operadívaként új föld lépett ki a tulajdonképpen már kész világ színpadára: Izland.
A geológusok a mai napig nem tudják biztonsággal megmondani, hogyan kerülhetett sor a földtörténetnek ebben a viszonylag késői szakaszában ilyen hatalmas kitörésekre - Izland létezése tehát már önmagában is egyetlen nagy lehetetlenség. Nem kevésbé csodálatos az sem, hogy ezen a távoli szigeten immár csaknem 1200 éve élnek emberek. A kezdetet néhány norvég telepes jelentette, akik nyitott csónakokon merészkedtek ki az Atlanti-óceánra, elvitorláztak erre a különös szigetre, és még a hideget, a sötétséget és a vulkánkitöréseket is vállalták a szabadságuk fejében, csak minél távolabbra kerülhessenek feudális uraiktól. Kevésbé költőien megfogalmazva túl sok, a felsőbbséghez hű honfitársukat verték agyon ahhoz, hogy ne vonják a fejükre Széphajú Harald király haragját, s a következményektől tartva inkább hátat fordítottak az óhazának. ki otthon maradók …
Tovább a műhöz
A szabadidő fogalma nem is olyan régi. Nem azonos a munkán túli idővel. Életkori és topológiai meghatározottsága is van. Szociológiai
jelenség, amennyiben a társadalom különböző osztályaiban, rétegeiben vizsgáljuk és arra vagyunk kíváncsiak, mi a különbség a vizsgált
kohorcokban. A szabadidő ritmust ad, az életben legalább akkora a szerepe mint a zenében a szünetnek. A szabadidő újfajta filozófiájának korát éljük. Több is, kevesebb is a szabadidő, s jelentősége az életpályákban fel is értékelődik. A szabadidő keresése, megtalálása és felhasználása nevelés, végső soron művelődési folyamat eredménye. Az elmúlt évtizedekben lezajló életstílus-változás több kiadást
engedélyez a kulturálisnak tekintett termékek fogyasztására. A fogyasztási javakon belül felértékelődik az információ, s a fogyasztás
egyre nagyobb területei vonódnak az üzlet hatása alá, miközben az élmény keresésének hullámain új megvilágításba kerül maga a kultúra is.
Az élménytársadalom létrehozta az élménypiacot: a kulturális (időfelhasználási, ismeretszerzési) szükségletek kielégítése sokféleképpen és magas színvonalon történik, legyen bár kérdéses az értékválasztás, az értékdefiníció. A szép élet vágya az élet esztétizálását vonta magával, ami a sikerkultusszal és a hedonizmussal társulva a testre szabott szolgáltatásokat, a végső individualizációt keresi. …
Tovább a műhöz
Itália (3/1.)
- Heine, Heinrich
- [1920]
Én vagyok a legudvariasabb ember a világon. Büszkélkedem azzal, hogy sohasem voltam goromba e földön, ahol annyi elviselhetetlen fickó akad, aki odaül az ember mellé és elbeszéli szenvedéseit vagy éppen verseit szavalja el; igaz keresztényi türelemmel, nyugodtan hallgattam meg mindig ezeket a siralmas dolgokat s egy arcizmom sem árulta el, mennyire unatkozik a lelkem. Mint a vezeklő brahmin, aki átengedi testét a férgeknek, hogy ezek az istenteremtései is jóllakjanak, - úgy álltam néha naphosszat a legszörnyűbb emberi locsogást; nyugodtan hallgattam és benső sóhajaimat csak Ő hallotta, ki megjutalmazza az erényt.
De az életbölcsesség is azt parancsolja, hogy udvariasak legyünk és ne hallgassunk bosszúsan, vagy éppen valami bosszús szóval ne válaszoljunk, ha egy spongyatestű kereskedelmi tanácsos vagy kiaszott sajtkereskedő odaül mellénk és általános-európai beszélgetésbe fog e szavakkal: "Ma szép idő van." Nem tudhatja az ember, hogyan kerül megint össze egy ilyen filiszterrel s az akkor keservesen megemlegettetheti velünk, hogy udvariasan azt nem feleltük: "Az idő valóban igen szép." Sőt ugy is eshetik, nyájas olvasó, hogy Kasselben a table d'hotenál a föntemlített filiszter mellé ültetnek, még pedig a baloldalára s éppen ő az az egyén, akinek elébe tették a barna potykákkal megrakott tálakat és aki ezeknek vidám szétosztója; - ha pedig ő régóta feni rád a fogát, mindig jobbra adja …
Tovább a műhöz
Itália (3/2.)
- Heine, Heinrich
- [1920]
Midőn beléptem Matild szobájába, a zöld lovaglóruha utolsó gombját is begombolta már és épen a fehértollas kalapot akarta felvenni. De hirtelen elhajitotta, mihelyt megpillantott és aranyfürtös haja hullámzott, amint felém rohant. - "Egyetlen, páratlan doktor!" - kiáltott és amint szokta, megragadta mindkét fülemet és mókás melegséggel csókolt meg.
- Hogy van, legőrűltebb minden halandók között? Milyen boldog vagyok, hogy ujra látom! Mert őrűltebb embert nem fogok találni a kerek világon. Bolond és buta akad elég és gyakran részesülnek abban a megtiszteltetésben, hogy őrűltnek tartják őket; pedig az igazi őrűlet épen olyan ritka, mint az igazi bölcseség, sőt talán nem is egyéb, mint bölcseség, amely megbosszankodott, hogy mindent tud, e világ minden aljasságát ismeri és ezért határozta el angy bölcsen, hogy megőrűl. A keletiek okos egy nép, prófétaként tisztelik az őrűlteket, mi ellenben minden prófétáról azt tartjuk, hogy őrűlt...
Tovább a műhöz
Itália (3/3.)
- Heine, Heinrich
- [1920]
A környező természet hatással van az emberre - miért ne hatna az ember is a természetre, amely körülveszi. Itáliában szenvedélyes, mint a nép, nálunk Németországban komolyabb, meggondoltabb, türelmesebb. Vajjon egykor a természet is elevenebb belső életet élt-e, mint az ember? Orpheus kedélyének ereje, azt mondják képes volt arra, hogy fát, kvöet eleven ritmusu mozgásra késztessen. Vajjon ma is megtörténhetnék az ilyen csuda? A porosz udvari költő lantjának zengése aligha fogja táncra csábítani a templowi hegyet, vagy a berlini hársakat.
A természetnek is van története és ez egészen más természetrajz, mint amit az iskolában tanítanak. Az Apenninek sziklahasadékaiban évezredek óta élő kis szürke gyíkok közül egyet meg kellene hívni rendkívüli tanárnak valamelyik egyetemünkre és egészen csodálatos dolgokat hallhatnánk tőle. Persze, a jogi fakultás egynémely urainak büszkesége tiltakozna e választás ellen. Hiszen egyikük nagy titokban már a tudós Fidóra is féltékeny, mert attól tart, hogy ez esetleg helyettesíthené őt a tudományos apportírozásban.
Tovább a műhöz