Magyar
EnglishKeresés
Találatok
A könyv, melyet az olvasó itt Magyar Asszonyok Lexikona címmel a kezébe kap, egészen új jelenség a lexikonok sorában: kizárólag nőknek van szentelve. Hogy van-e a külön női lexikonnak létjogosultsága a napról-napra szaporodó lexikonok rengetegében, igazán nem lehet kétséges, ha meggondoljuk, milyen szerepet tölt be a modern nő a család körében való ősi hivatásán kívül a mai, erősen megváltozott viszonyok között. Annál is inkább, mert míg más országokban csak az utolsó félszázadban jutott ilyen általánosabb szerephez a nő, Magyarországon, a magyar nép körében a nő helyzete — bár sokan tagadják — ős időktől fogva eltért a többi nemzetek asszonyaiétól. A magyar asszony már a magyar történelem kezdetén több volt, mint más népek asszonyai: férjének nemcsak hitvese, gyermekeinek anyja, házatájának parancsolója, hanem élettársa, tanácsadója, sőt a harcokban fegyvertársa is. Nem véletlen, hogy van a magyar nyelvben és csak a magyar nyelvben egy szó, melyhez fogható a világ egyetlen más nyelvében sem fordul elő s amely mindennél jobban kifejezi a magyar asszony helyzetét, családi és társadalmi állását, jogviszonyait. Feleség. Ez a magyar asszony elnevezése a férjéhez való mindennemű kapcsolatában. Vagyis már nyelvtani értelemben is fele, vagy felese az urának jogban és kötelességben, gondban és jólétben, békében és veszedelemben. A régi magyaroknak ugyanis nem volt …
Tovább a műhöz
Talán hálásabb, de mindenesetre könnyebb feladat rég elhunyt író irodalmi munkásságát méltatni. Az irodalomtörténet már rég kijelölte helyét, bőséges forrásmunkák állanak rendelkezésre, s a kellő időbeli távlat is megbízhatóbbá, tárgyilagosabbá teszi a megfigyelést, a tanulmányozást és a bírálatot is. Hogy mégis napjainkban élő és alkotó írónak és épen Móra Ferencnek irodalmi munkásságát kívánom tanulmányom tárgyává tenni, annak több oka van. Az első, hogy érdekesebb s érdemesebb munkának tartottam a rég kialakul! értékelés mankója nélkül a magam lábán járni, a magam megfigyeléseinek eredményeit leszűrni. A második az, hogy kortárs tanulmányozásakor a hiányzó adatok, homályos részletek tekintetében mód és alkalom van a legilletékesebbhez, magához az íróhoz fordulni felvilágosításért, és ezzel elejét venni a későbbi kutatók önkényes találgatásainak és következtetésének. A közvetlen ösztönzést mégis az adta meg, hogy évekkel ezelőtt egy balatoni fürdőhelyen hosszabb időt tölthettem az író közvetlen társaságában. Móra egyéniségének csodálatos varázsa, magánbeszélgetésekben is sajátos írói stílusa s az a szertetet, amely az akkor még gyermekifjúra is mórai pazar bőséggel sugárzott, volt az oka annak, hogy azontúl minden sorát elolvastam s minden sor olvasása közben szinte hallottam mesélő hangját. Az író aztán valóban a …
Tovább a műhöz
A ferences jubileum évében Rómában jártam. Ezt az utat minden esztendőben megteszem. Úgy készülök rá, mint kisdiák a vakációjára. Rendesen ott veszek lakást a Vatikán közvetlen közelében egy kis zárdában... Ha az ablakomból kinézek, nem látok mást, csak a Szt. Péter templom kupoláját. Ez a kupola elzár előlem minden kilátást, de természetfeletti és végtelen perspektívát tár elém ... Május 23-án abban az örömben részesültem, hogy Őszentsége semiprivát kihallgatáson fogadott... Tizenhatan, tizennyolcan várakozhattunk egy kis teremben. Tíz órára kellett megjelennünk, de természetesen már jó egy órával előbb ott voltunk... Mindenkinek az arcán látszott a nagy izgalom. Mellettem egy apáca remegő kézzel morzsolgatta a rózsafűzérét. A bussolanti-k peckes lépésekkel sétálgatnak el
előttünk és vizsgálódva nézik a nők ruháját, hogy elég magasan záródik-e a nyak és nem túlrövid-e a szoknya... Hiába a Vatikán nem hódol be a modern divatnak.
Az egyik ajtóban néhány egyenruhás úr beszélget. Pápai kamarások. Az az érzésem, hogy egy kicsit mulatnak a mi izgalmunkon. De nem törődöm vele. Nem szégyenlettem soha sem bevallani, hogy valahányszor a Vatikánban járok, — és ez megtörténik minden évben legalább egyszer, — úgy érzem magamat, mint a kis gyermek, ha felnőttek közé kerül. Amikor Krisztus földi helytartója előtt térdelek, akkor egyszerre egészen kicsiny, …
Tovább a műhöz
Báró Richard von Rosen egy Panzer III-as löveg-irányzójaként kezdte a II. világháborút, majd a ranglétrán emelkedve egy Königstiger (Tiger B) többszörösen kitüntetett főhadnagyaként fejezte be.
Von Rosen memoárját, mely a háború során vezetett naplójára és a levelezésére épül, majdnem 400 korabeli fénykép teszi még lebilincselöbbé. A szerző kiváló emlékezőtehetséggel bír, jó szeme van a részletekhez, emlékirata fontos információkkal gazdagítja a német páncélos fegyvernem II. világháborús szerepléséről szóló ismereteinket. Von Rosen a háború számos jelentős csatájában részt vett, ott volt a keleti fronton a Barbarossa idején és Kurszknál, Königstiger páncélosokat irányított Normandiában, és harcolt Magyarországon a szovjetek ellen. A Tiger B-ből mindössze 489 került legyártásra, ez volt a szolgálatba állított legerősebb nehéz harckocsi, páncélzatát ésszerű távolságból csak egyetlen gránáttípus tudta átütni. Jelen munka nem pusztán a II. világháborús német páncélos-hadviselésről készült emlékirat: első kézből származó beszámoló, melynek lapjain megelevenednek egy páncélosszázad mindennapjainak sikerei, kényelmetlenségei, örömei és csalódásai. Von Rosen megkapta az első- és a másodosztályú Vaskeresztet, 1945. február 28-án pedig a Német Kereszt arany fokozatát, a legmagasabb kitüntetést, amit a Wehrmachtnál vitézségért adományozni …
Tovább a műhöz
Bjazan városában, az 1849. évben születtem papi családban. Középiskoláimat a helyi lelkészi szemináriumban végeztem. Hálával gondolok reá vissza. Néhány kiváló tanárunk működött itt ; egyikük, Feofilakt Antonovics Orlov lelkész, valóban magasrendű, ideális jellemű ember volt. Azoknak az időknek a szemináriumaiban (nem tudom, azután is) lehetséges volt az — ami annyira hiányzott a rossz emlékezetű Tolsztov gimnáziumban — hogy a diák egyéni szellemi hajlamait követhette. Lehetséges volt, hogy valaki gyenge legyen az egyik tárgyból és kiemelkedő egy másikból — és ez az egész idő alatt nemcsak, hogy semmi kellemetlenséggel nem fenyegetett, hanem épen ellenkezőleg, azt az alapbenyomást idézte fel bennünk, hogy talán tehetségesek vagyunk, A hatvanas évek irodalmának, elsősorban Piszarevnek hatása -alatt szellemi érdeklődésünk a természettudomány felé fordult, és közülünk sokan — így én is — elhatároztuk, hogy az egyetemen a természettudományokat fogjuk tanulmányozni. Az 1870. évben a pétervári egyetem hallgatója lettem, a fizikai-matematikai fakultás természettudományi osztályán. Ebben az időben fénykorát élte ez a kar. Egész sor tudományos tekintélyű és kiemelkedő előadóképességű tanárunk volt. Főszakként az állatfiziológiát választottam, kiegészítő szakként a kémiát. Valamennyi fiziológushallgatóra óriási benyomást gyakorolt Ilja Faggyejevics Cion …
Tovább a műhöz
A Pécsi Tudományegyetem Állam- és Jogtudományi Kara az 1912-ben Pozsonyban megalapított, majd az I. Világháborút követően Pécsre költözött Magyar Királyi Erzsébet Tudományegyetem kebelében kezdte meg tevékenységét az 1923. év őszén. Az éppen mögöttünk hagyott 85 esztendő az európai, de a hazai felsőoktatás történetéhez képest is rövid, ám nehézségekben, de sikerekben is gazdag időszak. A Kar 1923-ban tizenegy egyetemi nyilvános rendes tanár kinevezésével kezdte meg az oktatást, meglehetősen szerény elhelyezési körülmények között. Az első tanévre felvett hallgatók létszáma nem érte el a kétszázat. Napjainkra - elsősorban az elmúlt másfél évtizedben bekövetkezett fejlődés hatására - a mintegy ötezer hallgató oktatásáról közel száz kollégánk gondoskodik. A Kar két önálló, a közelmúltban felújított épülettel rendelkezik, korszerű informatikai rendszer és könyvtár áll az oktatók és hallgatók rendelkezésére. Noha nem a rendszerint megünnepelt kerek évfordulóról van szó, úgy véltük, hogy a 85. születésnap megfelelő alkalmat teremt a visszatekintésre. Ennek talán kevéssé szokványos formáját választottuk, amelynek eredményét az Olvasó most kezében tartja.
Amint azt Klebelsberg Kunó vallás- és közoktatási miniszter 1923. október 14. napján a pécsi egyetem ünnepélyes megnyitásakor megtartott beszédében hangsúlyozta, a sikeres egyetemi oktatásnak …
Tovább a műhöz
A magyar irodalom dús televénye szüntelen megújulásban érleli ki a gazdag és nehéz kalászokat. De ez a föld , melyet régmúlt századok keménylelkű és alázatos szívű magvetőinek hívő buzgalma és a faj termő ereje munkáltak ilyen pazarlóan teremtő-kedvűvé, gyakran hordoz letört kalászokat is. A növekedő életnek ugyanolyan titokzatos igyekezetével sarjadnak, fejlődnek, mint a többiek. És alig hogy virágoztak, vissza hulltak a földre. A kalász majdnem üres, néhány gyönge kis mag benne, az sem érett. Arat ás kor elsiklik fölötte a marokszedő keze, nem kerül belőle mázsára a mag, hogy megméressék a többivel. Még csak az ünnepi koszorúba sem fonják bele ékességül. Ott marad a tarlón. Talán érdemes lehajolni érte, fölvenni, mielőtt az idő végleg eltemetné... Pilisi Lajos sorsa nem azé az íróé, akit elfelejtenek. Nem felejthették el, mert nem is ismerték. Mégcsak egyetlen irodalomtörténeti munka, vagy lexikon sem emlékezik meg a nevéről sem. Pedig itt élt, az írói elismerésért küzdött, könyvei jelentek meg, verses kötete, hadi tudósításai és egy regénye. Igaz, hogy abban a percben szakadt ki az életből, mikor elérkezett volna oda, hogy megismerhessék. Ami nevét a személy szerint való barátok és tisztelők kicsiny körén túl a szélesebb közönség előtt is ismertté tette: múló értékű újságírói tevékenység. Az emberélet felén túl, termékeny férfikora …
Tovább a műhöz
Nyirkos, hűvös novemberi reggel van, és én öregnek, nagyon öregnek érzem magam, annyira öregnek, hogy tulajdonképpen
fél lábbal már a sírban vagyok. A hangom gyenge, a szívbetegség, az élet könyörtelen vámszedője megtámadta a testemet,
még a suttogás is szörnyű kínokat okoz. Fogytam vagy 15 kilót, az arcbőröm, mint a régi, száraz pergamen, a kezeim pedig
bütykösek, karomszerűek. Valójában semmi más nem látszik belőlem, csak az arcom, amint fekszem a kikeményített, fehér ágynemű között, a halálos ágyamon. Épp az utolsókat rúgom Agatha Christie utánozhatatlan belga detektívjeként, Hercule Poirot-ként. Poirot része az életemnek, majdnem negyed évszázadon keresztül formáltam meg őt, nem kevesebb, mint hatvanhat tévéjátékban - és most a végső búcsúra készülök. Egészen egyszerűen ez az egyik legnehezebb dolog, amit
valaha tennem kellett, még akkor is, ha csak egy színész vagyok, aki egy szerepet játszik. Poirot halála a Pinewood Stúdiós buckinghamshire-i stúdiójának masszív díszletei között zajlik le, körülbelül húsz kilométerre Londontól északnyugati irányban, délelőtt tizenegy órakor, ezen a bús novemberi napon. Én egy apró hálószobában fekszem, amelyet e célból építettek fel a hatalmas, visszhangos stúdióban. A hálószoba Styles Manorban van, ahol Poirot találkozik a végzetével, az utolsó esetével a Függöny című filmben. Körülöttem vagy kilencven …
Tovább a műhöz
Prohászka (Prochaska - az I. világháború előtt nemcsak édesanyja névjegye, hanem saját jegyzetfüzetei is így címeződnek) Lajos 1897. március 2-án született Brassóban, egy vámellenőr családjában, Hamarosan Budapestre költözik édesanyjával — apjáról nem tudunk konkrétumokat — és iskoláit már itt végzi, a várbeli
községi iskolában, s a II. kerületi egyetemi főgimnáziumban (1907-1915.). Különös módon Prohászka nem került ki a frontra sőt, katona sem volt, hiszen megmaradt egyetemi jegyzetei a háborús szemeszterekből származnak. Az egyetemen görög-latin filológiát, filozófiát és pedagógiát hallgatott. Az aktívan dolgozó hallgatók közé tartozott, hiszen 1917-ben pedagógiai pályadíjat nyert. 1920-ban disszertációjáért Pauler-Tivadar díjjal tüntetik ki. Az egyetemen Alexander Bernátot, Pauler Ákost, Fináczy Ernőt, Beöthy Zsoltot hallgatta rendszeresen, de az egész életére jellemző „görög szeretet'' más előadások révén (Pecz Vilmos, Kruzsinszky Bálint) is mély gyökeret eresztett. A görögség egyetemes szeretete mellett Prohászka másik nagy szenvedélye a zene volt. (Otthon versenyzongorát tartott, s elismerten színvonalasan játszott is!). Toldy László zenei műremekekről szóló kollégiuma nem véletlenül áll a látogatott előadásokról készült jegyzetek sorában.
Eközben élénken foglalkozik sok filozófiai és pedagógiai szerzővel, többek között Bőhm Károly …
Tovább a műhöz
Szegény magyarok
- Takáts Sándor
- [1927]
A magyar katonát úgy a hazai, mint az idegen írók minden időben magasztalásokkal halmozták el. Acélkarú, törhetetlen szívű s félelmet nem ismerő férfiaink ugyan mindig voltak, de a XVI. és a XVII. században ezrével és ezrével terem az ilyen. Nem is magyar, hanem külföldi ember írta a XVI. században, hogy a hazaszeretet eredeti magyar virtus! Külföldi költők énekelték meg a magyar katona hazafias gondolkozását, önfeláldozási készségét, vitézi szellemét s vakmerőségig menő bátorságát...
Tovább a műhöz
1912. augusztus 18-án született a Pece-parti Párizsban; Nagyváradon, egy népes tanítócsalád hetedik gyermekeként. A szülők nyolc gyermekük közül ötöt neveltek fel, három kicsi korában méghaIt. Édesapja szegényparaszti sorból emelkedett ki. Eredetileg néptanító volt, Ica születésekor tanítóképző-intézet! tanár. Édesanyja — „református prédikátorok ivadéka" — otthon a háztartást vezette és a gyermekeket nevelte. Nagyvárad egyszerre volt magyar és soknemzetiségű város. A
magyar többség mellett románok, németek, görögök, olaszok lakták. Fejlődő ipar, virágzó kereskedelem, vallási, nemzetiségi, nyelvi sokszínűség, pezsgő szellemi élet — ezek alakították, formálták a város sajátos légkörét, varázsát. Ez a város volt kisgyermekkora, első iskolaévei színhelye. Hat évtized múltán is kedves emléke a kisebb testvéreivel, a szomszéd gyerekekkel az udvaron, a kertben, a Sebes-Körös partján folytatott sok-sok játék; édesapja dolgozószobája, ahol minden korlátozás nélkül, szabadon búvárkodhatott, még a szakkönyvekben és a folyóiratokban is; a váradi Szigligeti Színház, amelynek egyik nagybátyja volt a főrendezője. Nagyváradon látta az első — még nagyon kezdetleges — mozifilmet is (az Eötvös-vers alapján készült Egy árva gyermeket). Első iskoláira, tanítóira szívesen emlékezik. Különösen nagy hatással volt rá a már akkor is országosan elismert, …
Tovább a műhöz
A világirodalom egyik leghíresebb önéletrajzi műve, a kereszténység egyik klasszikusa kerül itt új fordításban és – hazánkban először – latin nyelven is az olvasó kezébe. Szent Ágoston, a negyedik század kereszténységének nagy doctor-a, a legkiválóbb írók egyike »Vallomásai«-ban nemcsak a kereszténységhez vezető küzdelmes útját rajzolja meg, hanem olyan »lélekábrázolást« is nyújt, amilyen az ókorban Augustinus kezdeményéig hallatlan volt, de amilyent azóta sem ajándékozott szenvedő, töprengő, vívódó lélek, istenáldotta nagy művész, gondolkodó vagy apostol az emberiségnek. Aki szent Ágostonnal barátságot köt, azt könyve többé el nem hagyja. Balogh József évtizedeken át dolgozott ezen a fordításon, amely a magyar olvasók hihetőleg nagy tömegeinek fog gyönyörűséget szerezni és elmélyedő tanulságot hirdetni.
Tovább a műhöz