Magyar
EnglishKeresés
Összes találat megjelenítve : 5
Összes találat megjelenítve : 5
Találatok
Négy éve már, hogy kezdetben orvosi előírásra, ma pedig már a világ legtermészetesebb dolgaként a 160 g-os szénhidrátdiéta módszere szerint étkezem. Igazán nem is kellett ilyen hosszú idő, hogy kiűzzem az életemből a „rossz” szénhidrátokat, természetes legyen, hogy már nem kívánom a cukrot, és ismét szuper jól érezzem magam a bőrömben. Az első fél-egy év azonban kitartást igényel. Ezt nem tagadom. Nekem sem volt könnyű. Lemondani a megszokott fogásokról, a készen kapható, praktikusnak tűnő (de minden szempontból egészségtelen) élelmiszerekről. Azonban ez nem lemondás, hiszen a finom falatoktól egyáltalán nem kell elbúcsúznunk. (Remélem, ezzel az újabb receptgyűjteménnyel ezt ismét bizonyíthatom.) Sokkal inkább bölcs döntésnek nevezném ezt az utat, amely az egészségünk megőrzésének irányába terel minket. Néhány rossz, és hosszú távon rendkívül káros beidegződésről, a finomított élelmiszerekről: főként a cukorról és lisztekről azonban tényleg le kell „mondanunk”. A kezünkbe kell venni az irányítást, hogy búcsút inthessünk a föl és le (de leginkább fel) szaladó kilóknak, az ingadozó kedvnek, a megmagyarázhatatlan fáradtságnak, levertségnek. Soha nem késő nekikezdeni! Ma már nem kell gyógyszert szednem az inzulinrezisztenciámra, az eredményeim is ezt igazolják, mindez pedig az életembe újra bevezetett sportnak (mert ezt sincs soha késő elkezdeni) …
Tovább a műhöz
Amikor Lili fejéből kipattant az ötlet, hogy adjuk közre a Winter család süteményreceptjeit, már több mint egy év is eltelt a trilógia harmadik kötetének megjelenése óta. Magam is meglepődtem, mennyire felvillanyozott az elképzelés, de az még annál is jobban, hogy megint találkozhatom a szereplőimmel. Egy évig készítettem elő a temérdek szálon futó, szövevényes cselekményt, és jegyzeteltem az izgalmas, sokrétű karaktereket, hiszen közel ötven főszereplőről és több mint kétszáz szereplőről van szó, végül majdnem három éven át írtam a köteteket. Nem csoda, hogy szinte a családommá lettek. Átéltem velük a megrázó vagy szárnyaló történeteiket, éltem velük a mindennapjaikat, a felkavaró történelmi eseményektől a siker mámoráig, a hálószobától az étkezőasztalig. Csak utólag tűnt fel, milyen fontos helyet kapott a Winterek életében a konyha és a vendéglátás, az ünnepek és a tradíciók csakúgy, mint a szerető gondoskodás. És valószínűleg azért írtam erről ennyit, mert mindez az én életemben is természetes. Persze a Zarah-trilógia (Zarah, Zarah öröksége, Zarah álma) nem szakács-könyv, hanem családregény. Jóllehet számos desszert felsorakozik a könyv lapjain, attól függően, hogy a hőseim éppen Németországban, Olaszországban vagy Izraelben élnek, vagy a titkos rokoni szálak cselekménye Angliában játszódik, ám a fantáziámra ezúttal is szükségem volt. …
Tovább a műhöz
Kicsiny és falusias is az akkori Pest. Kicsit csúnyácska is. De akinek jó szeme van – ha nem is tud olvasni a csillagokban –, az már láthatja, hogy ez a város nagyra fogja vinni nem soká. Hatalmas lépésekkel indult neki. Vidéki városaink még primitívebbek, s itt éles ellentét áll fent a hegyes vidékek és az Al-föld községei között. Amott már sok emeletes ház látható, amelyek cseréppel vagy zsindellyel vannak fedve, az utcák kövezve, sőt itt-ott, kivált a bányavárosokban, már vízvezeték is létezik. Az Alföldön mindennek alig van nyoma. Az emeletes házat még megbámulják, ritka az épület, mely nem náddal vagy zsúppal van födve s a szobák padlata többnyire agyag. Esős időben az utcák sara kerékagyig ér, s a járdát deszkapalló képezi. Utcai világítás egy vidéki városban sincs. A vendéglők piszkosak és kezdetlegesek, nyoma sincs annak a kényelemnek mint Angliában az utas már két századdal előbb a vidéken is talált. Nincs az országban 15 hely, hol kávéház volna található. Bolt kevés, kirakata egynek sincs. Még kezdetlegesebb a falu. Az Alföldön még putrikat is látni, földbe vájt házakat, melyeknek falát sárral tapasztott fűzfafonadék óvja a beomlástól. Az ablak azonban üvegezett, s a füst is kéményen át távozik. Az oláh és rusznyák vidékeken ellenben a parasztházon sehol sincs kémény, s az eresz alatt megy el a füst. E vidéken télen át a baromfi, sokszor a …
Tovább a műhöz
Nemzetünk benső élete ismeretének egy fontos részét képezi a régi magyar konyha állapota. Méltán érdekelhet bennünket, hogy őseink hogyan étkeztek, mit ettek, miként főzték az ételeket, mennyire volt nálunk kifejlődve az elmult századok szakácsművészete, minő multra támaszkodott az e század első felében még hires magyar konyha. Mind ezekre felvilágosítást első sorban a régi magyar szakácskönyvekből nyerhetünk. Ezek bizonyítják azt, hogy a szakács-művészet nálunk már a XVI.-ik században is meglehetős magas fokon állott. Egyes szakács-mesterek nagy hírnévre tettek szert. Még a jóval későbbiek is, mint tekintélyre, hivatkoztak reá, a »főmesterre. Ilyen művész volt a többiek között Antal mester, Perényi Gábor) szakácsa, ki urának menyegzőjén “úgy sütött meg egy ökröt, hogy abban az ökörben egy kövér juh, a juhban egy kicsi borju, a borjuban pedig egy kövér kappan sült meg egyszerre. Hires szakács volt Mihály mester is, a nagy Bebek György szakácsa, ki az említett menyegzőn ezt látta és a ki a jelen kötetben közölt Szakács Tudomány irójának ezt elbeszélte. Őseink szerették a jó konyhát: elég válogatósak is lehettek a szakács-mesterek választásában. Esterházy Pál még a budai táborban is ráért a szakácsokkal törődni. 1684. szeptember 19-én azt írja feleségének. hogy megfogadta Maholány volt magyar szakácsát. Van ott egy német szakács is. finóm, de 100 …
Tovább a műhöz
Emlékszem, gyerekkoromban még nem voltam édesszájú. Bár hosszas unszolásra ünnepekkor ettem egy kevéske süteményt, azonban különféle tortákat, krémeket vagy csokoládét alig lehetett belém diktálni. Cukorkákat pedig egyáltalán nem. Meglehetősen fura kölyök voltam... Azután, mikor ösztöndíjjal Párizsba kerültem, nem tetszett a lakás, amit a díjjal kaptam. Azonnal másikat kerestem, ki sem csomagoltam, néhány napon belül már költöztem is. Az ára azonban nem volt ugyanaz. Csakhogy a felajánlottnál én mindenképpen jobbat akartam, és az sem érdekelt, hogy így majd alig marad pénzem. Csoportosítottam a költségeimet. A munkahelyre el kell jutni, mivel ott keresem a pénzt, de gyalog messze van, metróbérletet mindenképpen venni kell. Rendesen kell öltözködni, egy divatcégnél az ember nem járhat kopott rongyokban, ráadásul előírás is az illő megjelenés. A lakbért fizetni kell, az áramot, meg a vizet is, mert ha valaki nem fürdik, az bizony hamarabb kellemetlenné válik, mint ha éhes maradna. Egy választásom volt tehát, az állandó diéta..., pontosabban a nem evés. A fejfájáshoz viszonylag gyorsan hozzá lehetett szokni, egy-egy kávé, amit eleinte csak keserűn ittam, meg bőséges víz, időnként egy-egy csipet sóval gyorsan elmulasztotta a tompa hasogatást, de a rendre előtörő gyengeséggel, remegéssel és az időnkénti szédelgéssel szemben a fenti módszerek hatástalannak bizonyultak. …
Tovább a műhöz