Magyar
EnglishKeresés
Összes találat megjelenítve : 6
Összes találat megjelenítve : 6
Találatok
Autonóm tud-e maradni a művészet a diktatúrák korában? A kötetben szereplő tanulmányok legtöbbje keresi a választ erre a nehéz kérdésre. Persze egy olyan bonyolult problémát, mint amilyen a zsarnokság és a művészet viszonya, egyetlen kérdésbe képtelenség belefoglalni, nem engedi ezt a téma összetettsége, paradox volta. Ha a XX. századi rezsimek ideológiája és a különféle diktatúrák időszakának művészete közötti viszonyra kívánunk rákérdezni, akkor egyszerre több dilemmát kell megfontolás tárgyává tenni. A totalitárius eszmekör kontextusában egy kettős elv szervezi a művészeti gyakorlat és az esztétikai megítélés folyamatait: egyfelől a szabadság, másfelől az ön- és mások általi korlátozás elve. A legalapvetőbb kérdés ehhez kötődik: a kommunista, illetve a náci és a fasiszta ideológiák terhelte diskurzusokban miként érhető tetten ez a kettős elv - egyfelől a művészeti produktumok szerveződésében, létében, másfelől pedig e produktumok és gyakorlatok esztétikai megítélésében (mert az mindenképp hangsúlyozandó, hogy a művészek, esztéták, filozófusok, kritikusok tevékenysége egy rendkívül tagolt, különböző érdekek által rétegzett nyilvános térben formálódik eleve, a befogadás eltérő rendjei szerint). De éppen ennyire hangsúlyosnak tekinthetjük annak a problémának a felvetését is, hogy a művészetre ráerőszakolt sematizmus ellenére miképpen …
Tovább a műhöz
Művészet
- Alexander Bernát
- 1908
A MŰVÉSZETRŐL való elmélkedésben, a művészet magyarázatában, tanításában, a művészetre nevelésben a XIX. század túltesz minden előző időszakon. Az elmélkedésnek ily erőfeszítése ismeretlen a művészetek legvirágzóbb korszakaiban, sőt ép ezekben szokatlan. Sem a görög művészet, sem a renaissance fénykorát nem kiséri a rajta való elmélkedés, legfölebb szórványosan követi, inkább részletekhez tapad, és többnyire technikai kérdésekkel bibelődik. Szembe állítva ezzel a XIX. századot, a különbség rendkívüli. Maguk a művészek, első sorban a költők, elöljárnak az elmélkedésben. Igaz, hogy a francia költők már a XVII. században belebocsátkoznak művészetelméleti kérdések tárgyalásába, de ez hozzátartozik e művészet jellegéhez, melyről ki kell mutatni, hogy a klasszikus költészet, szabályainak megfelel. És mit jelent ez a szabálymagyarázgatás ahhoz az áhítatos elmélyedéshez, melylyel Goethe és Schiller a maguk művészetének és a művészetnek általában lényegét föltárják! Hasonlót tapasztalunk az összes nagy irodalmakban. Az egész német romantieizmust az a szoros szövetség jellemzi, melyet az alkotó művészet és az elmélkedő gondolat közt meg akar kötni. Hugo Victor programmos előszói mintákat szolgáltatnak, melyeket a század folyamán, a legújabb időkig számtalanszor fognak követni. A költő elméletileg is magyarázza, mit akart kifejezni …
Tovább a műhöz
Strukturalizmus
- 1971
Lehet-e olyasmiről írni, ami nincs? Márpedig a manapság annyit emlegetett strukturalizmus, úgy látszik, nem létezik. Azok ugyanis, akiket mások strukturalistának neveztek vagy bélyegeztek, az esetek túlnyomó többségében tiltakoztak e díszítő jelző ellen, mondván: nem tudják ugyan, mi fán terem a strukturalizmus, de ők minden kétséget kizáróan más fán termettek. Másoknak viszont sikerült meghatározniok, hogy mi a struktúra és mi a strukturalizmus, csakhogy: ahányan, majdnem annyiféleképpen határozták meg, s közös definícióban mind a mai napig nem sikerült megállapodni ok. A legjobban érdekelteknek e szemérmes vagy óvatos tartózkodása és a pontos definíciókkal kísérletezőknek e kezdeti bizonytalankodása ellenére is kétségtelen azonban, hogy az utóbbi néhány évtizedben világszerte kibontakozóban vannak olyan kutatómódszerek, kísérletek, törekvések, amelyek elütnek a korábbi tudományos gyakorlattól, egymással viszont szorosabb-lazább rokonságban állnak. Indokolt tehát valamilyen közös elnevezés, jobb híján a „strukturalizmus” terminusa alatt összefogni őket, függetlenül attól, hogy ők magukat strukturalistáknak tartják-e vagy sem, hogy a tudománytörténet kellő pontossággal meghatározta-e már, mi tekintendő strukturalizmusnak. Annál is inkább, mert ezeknek a különféle tudományterületeken kibontakozó kísérleteknek néhány közös jegye már napjainkban is világosan …
Tovább a műhöz
Strukturalizmus
- 1971
Az orosz formalisták már a tízes-húszas évek fordulóján fölvetették a strukturalizmus néhány alapvető kérdését. Tinyanov itt előbb a forma és tartalom egységének strukturalista koncepcióját fejti ki, majd a műalkotás egy lehetséges dinamikus modelljét vázolja fel, amelyet, véleménye szerint, a nyersanyag és a „konstrukciós elv” állandó küzdelme vezérel s tart működésben. A verbális művészet tanulmányozása két buktatót rejt magában. Az egyik a megformálandó anyaggal kapcsolatos - amit feltételesen legegyszerűbben beszédnek, szónak nevezhetünk -, a másik pedig a művészet konstrukciós elvével. Az első esetben tanulmányozásunk tárgya a hétköznapi tudatunkhoz nagyon szorosan kapcsolódó valami lesz, néha pedig éppen e kapcsolat szorosságának függvényeként jelentkezik. Ezért gyakran figyelmen kívül hagyjuk, hogy miben áll ez a kapcsolat, mik a jellegzetességei, és tanulmányozásunk tárgyába önkényesen beviszünk a mindennapi életben megszokott mindenféle vonatkozásokat, és ezeket tesszük meg az irodalom tanulmányozásának kiindulópontjaivá. (Amikor ezt megállapítom, természetesen nem emelek kifogást „az irodalom és az élet kapcsolata” ellen. Csupán a kérdésfeltevés helyességében kételkedem. Beszélhetünk-e „művészetről és életről”, mikor a művészet maga is „élet”? Kell-e „a művészet” sajátos hasznosságát keresni, ha nem keressük „az élet” …
Tovább a műhöz
Az Egyetem kupolatermében 1910 április 15-én a szerzőnek a hozzá intézett üdvözlő beszédekre mondott válasza. Mélyen megindulva mondok mindnyájuknak köszönetét azért a nagy megtisztelésért, melyben részesítettek. Bevallom, hogy midőn szándékukról értesültem, nem jól esett, kértem is, hogy álljanak el tőle.
Éreztem és érzem, hogy nem vagyok ünnepeltetésre berendezve. Ellenkezésem, húzódásom nem szerénységből származott. Ne méltóztassék félreérteni,
ha azt mondom, ezt az érzést nem ismerem. Mert az ellenkezőt sem ismerem, a szerénytelenséget. Az egész kategória nem létezik rám nézve. A szerény
ember alá-, a szerénytelen túlbecsüli magát, mindkettő magát értékeli, holott nekem az az érzésem, hogy nem kell maga-magát értékelni. Mi hasznunk belőle? Hogy az ember mindig talál magánál kevesebb érőt, épp oly bizonyos, mint hogy magánál többet érőre is fog akadni. Ahhoz különös vakság kell, hogy csak azokat lássa. Fontosabb az, hogy ne magunkat nézzük, hanem dolgunkat, melyet el akarunk végezni. Ha pedig ezt nézem, azt kell mondanom, nem érzem magamat nyugvóponthoz, életszakaszhoz, pihenőhöz megérkezettnek. Az, hogy éveimben bizonyos kerek számot értem, nem jelent nekem semmit, legföllebb azt, hogy éveim száma fogyott eggyel. Hogy mit végeztem eddig, nem szívesen nézem, mert úgy érzem, hogy még nem mondtam meg mindent, amit meg akarok mondani. Sőt épp most szinte …
Tovább a műhöz
A művészet mivoltáról nem sokat tudhatunk meg, ha nem a művészből indulunk, aki a művészetet alkotja. De maradjunk józanok, ha az értelemmel dolgozunk. A föllengző frázist, amelyre annyian kötelezve érzik magukat, ha a művészetről beszélnek, amely túlkíabálja az értelmet, tartsuk távol. A művészet bizonyára nagy, szent, hatalmas valami ; ki nem csodálná ? de azért eszünket is szóhoz juttathatjuk. Mindenekelőtt fontoljátok meg, hogy a művészetnek, bármennyire fájhat is ez rajongó lelketeknek, anatómiai és fiziológiai alapja is van. A kis Nyíregyházit, mikor négyéves, magas székre kell ültetni, hogy a zongora billentyűit elérje. De ha szerencsésen följutott a székre, úgy játszik, mint egy kis öreg. Hogyan lehetséges ez ? Nyilvánvaló, hogy oly szenzomotórikus készülék van preformálva agyvelejében, mely egészen más, mint a mienk, amely jóformán készen van, melyet mi csak hosszas gyakorlat után képezhetünk ki ennyire és mely csak az alkalmat lesi, hogy csekély külső alkalomra működésbe lépjen. Művész-e már ? Szó sincs róla. De azzá lehet. Aki szorgalommal akarná pótolni, amit amannak a természet adott meg, sok időt és munkát fog pazarolni és ki tudja, célt ér-e. A csibe se ér rá megtanulni, hogyan kell a szemet felszedni a földről és elnyelni ; készen hozza magával ezt a művészetet. De itt persze óriási különbség tátong, A csibétől nem kívánhatunk egyebet, mint hogy …
Tovább a műhöz