Magyar
EnglishKeresés
Összes találat megjelenítve : 10
Összes találat megjelenítve : 10
Találatok
Virginia M. Pagenkopf a Wisconsin állambeli Neillsville-ben született egy farmon 1916-ban. Barátai Peggy-nek hívták. Édesanyja bíztatására 9 éves korára a helyi könyvtár valamennyi könyvét elolvasta. Családjában nemcsak az élet dolgainak megtapasztalása volt fontos, hanem azok megértése és tanítása is. 25 éves koráig tanítóként dolgozott. Már ekkor nagy jelentőséget tulajdonított a diákok családi életének, hiszen tapasztalta, milyen meghatározó szerepe van a gyerekek
fejlődésében és mindennapi viselkedésében. Majd Chicagóba költözött és szociális munkásnak tanult. 1951-től kezdett el pszichiátriai betegekkel és családjaikkal foglalkozni. Igen, Virgina Satirról van szó, aki nevében hordozza önkéntelenül
azt a tüzet, amely vörös hajában és meghökkentő humánumától átitatott személyiségében megjelent. Azt az ártatlan rácsodálkozást, amely az élet dolgainak sajátos megismerésében és látásmódjában nyilvánult meg. A jó és rossz elválaszthatalan harcát, amely a családi tűzhely körül kezdődik és az emberi fejlődésben és belső tartalékokban lévő végeláthatatlan erők megszelídítését és előhívását jelenti. A fejlődést, a növekedést, amely változáson keresztül jön létre...
Satir receptje a következő: Csatlakozz a másikhoz, tedd érvényessé a kapcsolatot. Figyelmesen figyel, tarts tükröt a többieknek, ismerd el a másikat, mindenkiben személyre …
Tovább a műhöz
A csecsemő személyközi világának 1985-ös közzétételével Dániel N. Stem megváltoztatta felfogásmódunkat arról, hogy az egyének miképpen fejlesztik ki saját önérzékelésüket. Most ebben az új, úttörő művében, melyet az alkotó szintézis jellemez, a szerző feltérképezi a szülő-csecsemő pszichoterápia kibontakozó területét, és egy átütő erejű új paradigmát ír le a szülő és a gyermek közti kapcsolat megértéséhez: az anyaság állapotát. Amikor kisbabája születik, állítja Stern, az anya (és bizonyos mértékig az apa is) az élet egyedülállóan új szakaszába lép be, amit a hajlamok, érzékenységek, képzelődések, félelmek és vágyak addig nem ismert garmadája kísér. A lelki élet eme új szerveződése - az anyaság állapota - arra készteti a klinikust, hogy az anyákkal és csecsemőikkel folytatott munkájában másféle terápiás szerkezetet és újszerű terápiás szövetséget keressen. A szülő-csecsemő viszony élvonalbeli pszichoterápiás iskoláinak elemzéséből Stern leszűri azokat a tényezőket, melyek változást idéznek elő. Élénk színekkel ecseteli a szülő-csecsemő klinikai rendszer döntő mozzanatait: a szülők képzeteit a babájukkal való kapcsolatról, a szülő és a csecsemő között megfigyelhető kölcsönhatásokat, a csecsemő képzeteit ezekről, és a terapeuta helyét ebben a sajátos klinikai szerkezetben. Azzal, hogy világos képet rajzol a klinikai …
Tovább a műhöz
Immáron ötven éve, hogy a pszichiátria területén dolgozom. Tudatosan választottam a szakmát, bár medikus koromban csak egy része, a pszichoterápia érdekelt. Már akkor olvastam idegen nyelveken, és bejárhattam a Budapesti Orvostudományi Egyetem (később Semmelweis Orvostudományi Egyetem - SOTE, ma Semmelweis Egyetem) Kari Könyvtárába, ahol kézbe vehetőek voltak a világ vezető orvosi szaklapjai, az itthoni kiadványok is, és így tájékozódtam arról, mi történik a pszichiátria terén a világban. Orvosegyetemi éveimben a pszichiátria Budapesten sajátos virágzásban volt. Nyíró Gyula önálló tanszéket hozott létre, és a szakma önállóságát hangsúlyozta. Az ötvenhatos forradalom utáni képlékeny társadalmi szakaszban önálló szakvizsga lett a pszichiátria (korábban az ideggyógyászat egyik területe volt), de a szovjet mintára megalapított Orvostovábbképző Intézetben (később egyetemen, különböző nevekkel) még a nyolcvanas évekig is csak ideggyógyászati tanszék működött, és az irányította a pszichiátriában is a továbbképzést. Még a budapesti Pszichiátriai Klinikán is illett neurológiai szakképesítést szerezni; a három vidéki egyetemen ez egyenesen kötelező volt.
Nyíró Gyula tekintélye nagy volt, nemcsak Budapest okán, ahol az egészségügyet nagy befolyással szervező Egészségügyi Minisztérium működött, hanem azért, mert sajátos irányzatot képviselt. Egyfajta …
Tovább a műhöz
Tény, hogy a pszichoterápia még mindig fiatal tudománya rengeteg praktikus tapasztalatot gyűjtött össze, amiket át kell adni a diákoknak, és ez természetesen hosszú időre függővé teszi őket tanítójuktól. A végül megszerzett készség és tudás nemcsak intellektuális természetű, hanem arra a képességre is épül, hogy személyes bevonódással saját személyét - átfogó értelemben - instrumentumként használja. Ez teljesen másfajta alkalmazkodást kíván, mint amiről a legtöbb más tudományban szó van. (...) Készségesen teljesítettem a Wirtschaftliche Buchgesellschaft ajánlatát, hogy a tudomány mai állásának megfelelően mutassam be a pszichoterápiás első interjút. Ezzel a témával 1967-ben egy hosszabb munkában foglalkoztam (Psyche, XXL 1967, 341. o). Az eredeti céllal ellentétben, hogy ugyanis az ismeretek szakszerű dokumentációját közöljem, ennek a könyvnek nagyon is személyes jellege van. Félreismerhetetlenül magán viseli a Sigmund Freud Intézet nagyon aktív csoportjában folytatott vitáink nyomait. Ahogy a két munka összehasonlításából kiolvasható, folyamatos érdeklődésünk még korántsem zárta le tisztázott szemlélettel a témát. Egymagában az újonnan bevezetett, „tükör” mögötti interjúmegfigyelési helyzet is olyan sok új problémát vet fel, hogy e munka gondolatai befejezetlenek, lezáratlanok maradtak. Sőt, egyenesen hálás vagyok minden házon belüli kollégámnak, …
Tovább a műhöz
Frank Bruno It’s OK to be Neurotic című könyve könnyen olvasható, ismeretterjesztő módon tekinti át a neurotikus zavarok történetét és kóroktanát. Megismertet a jellemző tünetekkel és a terápiás lehetőségekkel, emellett általános betekintést is nyújt a pszichológiai elméletekbe, kutatásokba. Külön érdekessége és érdeme, hogy számos közismert irodalmi és filmbeli példa, híres személyiségek kórrajza segíti az olvasókat a tünetek megértésében és ezek „nyereség alapú átfordításában”. Célja a neurózisból fakadó érzelmi szenvedés csökkentése, s annak elősegítése, hogy a betegség, illetve az azzal együtt járó személyiségvonások a mindennapi élet szolgálatába állíthatók legyenek. Ehhez nyújtanak segítséget az informatív, gyakorlatias kérdőívek is. Ez az Egyesült Államokban született könyv hazánkban is elősegítheti a neurózisról szóló társadalmi diskurzus gazdagodását, a laikus olvasó ismereteinek bővülését a lélektan és a pszichés tünetek területén. A könyv számos eset ismertetésével mutatja be azt a belső fejlődést, amely ugyan személyes energiabefektetés eredménye lehet csupán, de sok esetben nem nélkülözheti a szakszerű segítséget, az értő másik jelenlétét, illetve a pszichoterápiás kapcsolat fontosságát és jelentős gyógyerejét. így reményeim szerint akadnak majd olyan olvasók, akik - a könyv gyakorlatai mellett - kedvet kapnak, …
Tovább a műhöz
Ez a könyv azon az előadás-sorozaton alapul, amelyet sok-sok éven át a londoni Pszichoanalitikus Intézetben tartottam. Mivel a hallgatók sokszor kérték tőlem előadói jegyzeteim kéziratát, úgy ítéltem meg, hogy hasznos volna azt összeszerkeszteni és könyv alakban kiadni. A tanfolyam célja az volt, hogy bevezesse a hallgatóságot abba a munkába, amellyel Melanie Klein hozzájárult a pszichoanalízis elméletéhez és gyakorlatához. Mivel a hallgatók kiképzésük harmadik évében vettek részt rajta, magától értetődik, hogy igen alaposan ismerték Freudot. S miért korlátozott számú előadásban csak egyszerűsítve és vázlatosan lehet visszaadni Melanie Klein elméleti fejtegetéseit, saját klinikai eseteimet hívtam segítségül, hogy minél jobban megértessem őket - hiszen a pszichoanalitikus elméletek klinikai tapasztalatból származnak, és céljuk az, hogy a klinikai anyagot megvilágítsák. Az előadásokat bevezetőnek szántam, amely nem helyettesítheti Melanie Klein saját írásainak tanulmányozását. Inkább olvasói útmutatóként használható. A szövegben semmiféle hivatkozás nem szerepel, mivel számuk túl nagy lett volna; ehelyett minden fejezethez hozzáfüggesztettem az odavágó irodalom jegyzékét. (A szerkesztés során ezeket az irodalomjegyzékeket a kötet végén külön fejezetben egyesítettük. A szerk.) Mindenütt ragaszkodtam M. Klein kifejezéseihez, egyetlen kivétellel - a paranoid-szkizoid …
Tovább a műhöz
Ember, ha eljutsz Delfibe, fölnézel a Parnasszosz szikláira, lenézel a ciprusokkal teli sejtelmes völgybe, megpillantod a ködös távolban a Korinthoszi-öböl vizét és hallgatod az olajfákon megállíthatatlanul ciripelő kabócákat - akkor talán megérzel valamit az ókori görögök üzenetéből, a hely hangulatából, a több ezer éves kövek tanúságából. Ezek az érzéseid megkönnyíthetik egy furcsa jelenség megértését, egy ellentmondás föloldását. Ugyanis tudod, hogy Delfi (Delphoi) az ókorban Hellász egyik s leghíresebb jóshelye volt, ahol a földből feltörő gázok között Zeusz lánya, Püthia osztogatta kétértelmű tanácsait. Oda jártak a görög szigetek és városállamok polgárai, de figyeltek rá a mitológiai hősök, hadvezérek, filozófusok és uralkodók, mint Héraklész és Oidipusz, Szolón és Nagy Sándor, Themisztoklész és Szókratész. Érdekelte őket a jósda véleménye, mert tudni akarták, hogy mit hoz a jövő, mi lesz a személyes sorsuk. És azt is tudod, hogy a „jövőre orientált” jóshely felirata ez volt: „Gnóthi szeauton”, vagyis „Ismerd meg önmagadat”. Az ellentmondás csak egy módon oldható fel. Úgy, ha képesek vagyunk tudomásul venni, hogy életünket, jövőnket akkor tudjuk megismerni és irányítani, ha nem külső jóslatokra várunk, hanem megpróbáljuk minél jobban és mélyebben megismerni önmagunkat. Erre tanítanak minket elődeink két és fél évezred …
Tovább a műhöz
Gyász
- 2003
Gyakran találkozhatunk azzal a megállapítással, hogy modem korunkban a halál, a haldoklás és a gyász kérdései tabuvá váltak. Jól érzékelhető ez a gyásszal kapcsolatos attitűdök látványos változásában is: miközben a XX. század kezdetén a gyászra vonatkozó sokoldalú szokás- és hagyományrendszer betartását még a közösség is elvárta, napjainkban a legtöbb ember a gyász külső kifejezésének elkerülését, a fájdalmas érzéseken való mihamarabbi túllépést és a korábbi élet változatlan folytatását tartja követendő mintának. A gyászolókkal kapcsolatba kerülő barátok, ismerősök, munkatársak gyakran nem tudják, hogy mit mondjanak, mit tegyenek ebben a helyzetben — számos gyászoló keserű tapasztalata, hogy sokan inkább kerülik a velük való találkozást. Az egykori közösségi támogatás, a rítusok, hagyományok helyett így manapság inkább magányosság, hallgatás, elfojtás jellemzi a gyászt. Minél tömegesebbé váltak azonban ezek a problémák, annál többen kezdtek el a negatív folyamatok okaival és a megoldás lehetőségeivel foglalkozni. Ez vezetett a XX. század derekán egy új, interdiszciplináris tudományág, a halál, a haldoklás és a gyász kérdéseivel foglalkozó tanatológia megalakulásához. Egyre nagyobb számban jelentek meg tanatológiai tanulmányok és könyvek. Kialakultak az együttműködés szervezeti keretei: nemzeti, majd nemzetközi szervezetek jöttek létre, …
Tovább a műhöz
Miután éveket töltöttem azzal, hogy előadásokat tartottam autizmussal élő gyerekek szüleinek (beleértve az Asperger-szindrómával, azaz magasan funkcionáló autizmussal* diagnosztizált fiatalokat is), rájöttem, hogy a legtöbb résztvevőt nem maga az állapot érdekli, hanem arra kiváncsiak, hogyan segíthetnének a gyerekeiknek. A legfőbb vágyuk az, hogy a fiuk vagy lányuk képes legyen az önálló működésre, és felnőve ki tudjon teljesedni. Elkötelezettek abban, hogy a gyerekeiket ellássák a boldog, értelmes élethez szükséges eszközökkel. A spektrumon levő felnőttek ugyanezt remélve jönnek el az előadásaimra, csak saját magukkal kapcsolatban. Ahogy egyre többet tudunk meg az autizmusról, úgy változik a leírására szolgáló nyelvezet is. A DSM (Diagnostic and Statistical Manual of Mental Disorders, Mentális Zavarok Diagnosztikai és Statisztikai Kézikönyve) ötödik, jelenleg legújabb kiadásában, amit az Amerikai Pszichiátriai Társaság 2013-ban adott ki, az Asperger-szindróma már nem külön diagnózis, hanem az autizmus spektrumzavar tágabb kategóriájának a része. Ennek ellenére sok olyan kliensem van, akik Asperger-szindróma diagnózist kaptak, és inkább ezzel azonosulnak, mint a magasan funkcionáló autizmussal, ami a DSM V-ben használt kifejezés. Ezért ebben a könyvben mindkét kifejezést használom. Az itt szereplő történetek személyes tapasztalaton alapulnak, amit a gyerekekkel és …
Tovább a műhöz
Nem tudjuk megtartani magunknak, muszáj megosztani valakivel. Érzelmi inkontinenciában szenvedünk. Mindannyian. Van, aki jobban, és van, aki kevésbé. Pontosabban fogalmazva; nem szenvedünk, mert a szenvedés alapja a betegségtudat, ahhoz pedig betegség kell. Márpedig az univerzális közlésvágy - legyen az bármilyen erős is - nem valamiféle kórság, inkább egy olyan általános állapot, amely korunk emberét jellemzi. És ha van valaki, akinek elemi érdeke, hogy ez minél tovább tartson és minél nagyobb tömegeket érintsen, az - paradox módon - éppen a hivatásos segítő. Ö az, aki nemcsak passzív haszonélvezője e speciális helyzetnek, hanem aktív részese is annak. És mivel ez így van, ezért mindent megtesz a konzerválás érdekében. A hivatásos segítők eddig sosem tapasztalt népszerűségének a titka, hogy nincs benne semmi titok. A jelenség magyarázata egyszerű és logikus. A lelkek gyógyítói tisztában vannak azzal, hogy mindent elsöprő vágy él bennünk az iránt, hogy mihamarabb megosszuk érzéseinket, vágyainkat, félelmeinket, építő, avagy pusztító gondolatainkat. Ám sietség ide vagy oda, lehetőleg olyan helyen akarjuk lerakni a lelkünkre nehezedő csomagokat, ahol értő fülekre, vagyis szakszerű meghallgatóra találunk. Nem csoda, hogy dübörög a „pszichoipar”. Míg néhány éve a legtöbben szégyellték és titkolták, ha segítségre volt szükségük, addig manapság boldog boldogtalan …
Tovább a műhöz