Magyar
EnglishKeresés
Összes találat megjelenítve : 3
Összes találat megjelenítve : 3
Találatok
Magyarországon a nők történetének kutatása és a nőtörténetírás mellőzése egyaránt sok évtizedes múltra tekint vissza. Az elsőre jó példa Bobula Ida 1933-as monográfiája, A nő a XVIII. századi magyar társadalomban - másodikra pedig e kötet olykor fanyalgó, a szerzőt politikai aktivizmussal vádoló fogadtatása. E szerint a vád szerint nem történettudományos, hanem a „modern élet” problémáit a múltba visszavetítő műről van szó. Amit úgy is megfogalmazhatunk és egyúttal általánosíthatunk, hogy a nőtörténetírás gyanús dolog, mert politikai ügy, a politikai hatalom kérdéséhez kapcsolódik. Ezzel szemben „a” történetírás - a „fanyalgók” hite szerint - politikai szempontból természetesen semleges. A nőtörténet „politikasemleges” semmibevétele pedig azon a meggyőződésen alapszik, hogy ez a téma objektíve nézve nem fontos, elvégre a múltban a férfiak vittek végbe lényeges dolgokat. (Erre válaszolva szokás a history vagy a malestream történet-írás címkéjével illetni ezt az „objektív” történetírást.) Bár több ellenpéldát is említhetünk arra, hogy a nőtörténetet és a nőtörténetírást más témákkal és részdiszciplínákkal egyenrangúnak ismerik el, tudományszociológiai tapasztalatok alapján mégis úgy tűnik: áttörés, valódi változás csak megfelelő intézményesülés után érhető el. E belátás nyomán jött létre 2015 végén az Eötvös …
Tovább a műhöz
"A magyar lovasság a mohácsi veszedelem után gyorsan átalakul. A támadók fegyverneméhez alkalmazkodniok kellett a védőknek. A törökök könnyű lovasságának sikerrel csak könnyűháti lovassal lehetett ellenállni. A szükség, a kényszerűség tehát arra bírta a mieinket, hogy felhagyva a nyugattól átvett nehéz fegyverzetű lovassággal, visszatérjenek az ősi harcmódhoz és a könnyű fegyvernemhez. A XVI. század harmincas és negyvenes éveinek harcaiban imitt-amott még találkozunk ugyan nehéz magyar lovasokkal, de már a könnyűháti lovasság, vagyis la huszárság viszi a vezetőszerepet. Ezernyi tapasztalat bizonyította, hogy a töröknek csak az ilyetén lovassággal lehet sikerrel ellenállni. Batthyány Ferenc bán, e kitűnő katona, a tapasztalat alapján írta volt, hogy ahol ezer lovon való huszár vagyon, ott hatezer török sem rabol bízvást..."
Tovább a műhöz
A kultúra átélése az emberi lélekben nagyon különböző, sokszor egészen ellentétes hangulatot vált ki. A bizakodó, remélő s a kultúra eredményeiben gyönyörködő szellemek optimizmusa vigasztaló eszméket ad s lélekemelő kilátásokkal biztatja az élet komoly feladataival küzködő emberiséget. Ugyanazon kultúra szemlélete és átélése egy másik ember lelkét sokszor kielégítetlenül hagyja; nyugtalansággal és keserű pesszimizmussal tölti el.
Általában azt látjuk, hogy amíg egy-egy kultúrális irány lendületes fejlődését rendesen az optimizmus segíti elő, addig beteljesülésénél örök kételkedésével s fájó pesszimizmusával jelenik meg a gondolkodó ember, mert ez a beteljesülés nem adott kielégítő valóságot nyugtalan lelkének.
Ezt a lelkiállapotot találjuk meg Rousseauban és Tolsztojban is. Rousseau a klasszicizmus merev, színtelen s hideg kultúrája után a természethez, az ősihez való visszatérést hirdeti. Ugyanazt akarja Tolsztoj, Rousseau legnagyobb követője s eszméinek továbbfolytatója. Az eszmetörténet e két nevet legnagyobb alakjai között említi. S méltán, mert kevés azoknak száma, akik olyan mélyen nyúltak be az emberi gondolkodás fejlődésének folyamatába, mint ők. Apostolok ők, akikben legerőteljesebben nyilatkozik meg koruknak minden küzdelme, minden vágyódása, erénye és bűne. A korok, melyeknek kultúrtörekvéseiben e két nagy szellem oly fontos …
Tovább a műhöz