Keresés
További részletek
Összes találat megjelenítve : 10

Találatok


„A megértés ösvényei" címet Donald Davidson summázó mondata ihlette, melyet a Michael Dummettel a kommunikáció konvenciókra épülő nézetéről folytatott vitája során fogalmazott meg. Davidson álláspontja szerint a kommunikáció nem magyarázható pusztán a konvenciók alapján. Rámutat, hogy abban egyetért Dummettel, miszerint társadalmi környezet nélkül nem lehetne elfogadható indokot találni a fogalmak helyes-helytelen használatára, azt azonban nem fogadja el, hogy ez szükséges és elégséges feltétele a sikeres kommunikációnak. Három lépésben fejti ki érvét. Először megmutatja, hogy a kommunikáció során van olyan megértés, amely azokra a deviáns megnyilatkozásokra vonatkozik, melyek kívül esnek mindenféle bevett normán. Másodszor rögzíti, hogy a megértés szükségképpen összekapcsolódik a helyes, illetve helytelen nyelvhasználat megítélésének képességével. E kettőből az következik, hogy a helyes, illetve helytelen megítélésének alapját nem vehetjük konvenciókból, hiszen értjük azt is, ami ezeken kívül esik. A sorrendet fel kell cserélni. Nem azért van megértés, mert a kommunikáló felek egyazon normát követnek, hanem azért lehetséges egyáltalán a norma követése, mert van előzetes megértés. Nem a norma szabja meg az érthetőség kritériumait, hanem a megértés és az érthetővé válás szándéka biztosítja a nyelvi normák, a közös, társadalmi elvárások …
Tovább a műhöz
A misztikus élmény a maga legtisztább formájában — az eksztázisban — az érzelmek pszichológiájának körébe tartozik. Ezzel az elhatárolással nem akarjuk tagadni a lélek egyéb területeivel — ismeret, akarat — fennálló kapcsolatokat, sőt ezeket erősen hangsúlyozni kívánjuk, csak azt akarjuk mondani. hogy a misztikus élmény nem ismereti, nem akarati, hanem tiszta érzésélmény, mely úgy az ismeretet, mind az akaratot sajátosképen színezi. „Ismeret" alatt természetesen a fogalmi megismerés értendő. amelynek törvényeit Kant a Tiszta ész kritikájában körvonalazta. Korántsem tévesztendő össze az intuícióval, mely a világot a maga egységében akarja megragadni. A XIX. századi német metafizikusok intellektuális szemlélete, geníális intuíciója, vagy dialektikai módszere, vagy Bergsonnak intuíciója egyáltalán nem azok a módszerek, amelyek tudományos értelemben „ismeretet" adhatnának. De adhatnak — mint ezt az intuitív ismerés hívei mondják — ennél sokkal többet. „Az abszolutum csak intuícióban lehet adva, míg minden más az elemzéstől függ. Intuício a neve annak az intellektuális megérzésnek, mellyel valamely tárgy belsejébe helyezzük magunkat, hogy megtaláljuk azt, ami abban egyetlen és kifejezhetetlen. Elemzés pedig az az eljárás, mellyel a tárgyat már ismeretes, tehát más tárgyaknál is meglevő elemekre vezetjük vissza."1 Az újkori filozófia és a …
Tovább a műhöz
A Kerényi Károly Szakkollégium megújult periodikáját tartja kezében az olvasó, egy tanulmánygyűjteményt, amely reprezentatív több szempontból is. Reprezentatív a Szakkollégium éves munkájára nézve, mert bemutatja azokat a kutatási témákat, amelyeken a Kollégium tagjai dolgoztak; reprezentatív a Kollégiumra magára nézve, mert bemutatja, hogy a hallgatók önszerveződése ma is képes eredeti alkotásokat létrehozni, egyszerűen szólva, hogy szakmai szakkollégiumok léteznek és létezni is fognak; végül pedig reprezentatív a Kerényi Károly Szakkollégium saját folyamatosságára nézve, mert az Annona Nova cím arra az egykori Annonára utal, amelyet a Kollégium egy másik, kezdeti időszakában adott ki, összefoglalandó az akkori tagok munkáját. Az Annona Nova ugyanis egy soha nem folytatott sorozat folytatása, A Kerényi Kollégium történetének kezdetén, az alapító, Jankovits László szakkollégiumi tanársága alatt sokáig terveződött, majd halogatódott, majd mégiscsak megszületett egy kötet, amely eredetileg a Kollégium évkönyve szeretett volna lenni. Valójában azonban magányos maradt és ily módon inkább egy emlékmű, válogatás a Kollégium akkori munkáiból. Ahhoz, hogy valóban összefoglalója lehessen a Kollégium tevékenységének éppenséggel egy dolog hiányzott: a folytatás. A szakkollégiumi munka legfontosabb jellemzője ugyanis éppen az, hogy folyamat-jellege van, élő közösségi …
Tovább a műhöz
Barthélemy-Saint Hilaire e műve magyarázatra nem szorul. Annyira néhány, világosan kifejtett gondolaton nyugszik s oly bő ékesszólással van írva, hogy szükségtelenné tesz minden részletesebb fejtegetést. Csak álláspontjának megjelölésére álljon itt néhány megjegyzés. A nyolczvan évet meghaladó tudósban ifjúkora tanulmányainak emléke most kétszeres fényben tündöklik, s Cousin tanítványa majdnem megindulással üdvözli mesterét. Cousin óta a philosophiában csak hanyatlást lát; a természettudományok fejlődésében irányzatot az atheismus felé. Ép oly kevéssé szereti s méltányolja Kantot és utódait, kik szerinte — más irányban — kerültek tévetegbe. Vissza kívánná vezetni a philosophiát Descartes-ra s az anthropologiát Cuvierre, és a spiritualismust mondja az egyedül lehető philosophiának. S mivel most a spiritualismus hívei csekély számmal vannak, bátorságot vesz magának arra, hogy saját véleményét úgy terjeszsze az olvasó elé, mint az igazi philosophia tanítását. A helyett, hogy azt mondaná: «Én úgy hiszem», azt mondja: «A philosophia úgy hiszi». De spiritualistikus álláspontjáról is jól látja a mai tudományos fejlődés egy nehézségét s a legeltérőbb véleményűek is meg fognak egyezni vele, midőn a részletekben elmerülő tudományos kutatásokkal szemben a philosophiai eszme s a tudományos synthesis szükségét hirdeti. Könyvének nagyobb és érdekesebb …
Tovább a műhöz
Bármi szolgálhatott is e kérdéses könyv alapjául: elsőrendű és nagyon vonzó kérdésnek kellett annak lenni, ráadásul mélységesen személyes kérdésnek is - tanú erre az idő, amelyben létrejött, amelynek ellenére létrejött, az 1870-7l-es német -francia háború felkavaró időszaka. Miközben a wörthi csata* döreje végigmorajlott Európa fölött, a töprengő és a talányok barátja, akinek az jutott, hogy e könyv szülőatyja legyen, ott ült valahol az Alpok egyik zugában, roppantul eltöprengve és talányokon tépelődve, következésképpen igen gondterhelten és gondtalanul is egyszersmind, és papírra vetette gondolatait a görögökről - a magvát annak a különös és nehezen megközelíthető könyvnek, amelynek e késői előszót (vagy utószót) szentelnünk kell. Néhány hét még: s ott találta magát Metz falai alatt, továbbra sem szabadulva a kérdőjelektől, amelyeket a görögök és a görög művészet állítólagos „derűje" mellé kirakott; míg végül a legmélyebb feszültség ama hónapjában, midőn Versailles-ban a békéről értekeztek, ő is békére jutott önmagával, és egy frontról hazahozott betegségből való lassú lábadozása közepette végérvényesen megszilárdult benne A tragédia születése a zene szelleméből. - A zenééből? Zene és tragédia? Görögök és tragédiazene? Görögök és a pesszimizmus művészete? Az emberek e mindmáig legsikerültebb, legszebb, legirigyeltebb, …
Tovább a műhöz
A válság elméleti vonatkozásai című multidiszciplináris konferenciára 2022. április 21-én került sor a Pécsi Tudományegyetem Állam- és Jogtudományi Karán. Huszonhat előadó vett részt a Jogbölcseleti és Társadalomelméleti Tanszék szervezésében megvalósuló rendezvényen, köztük tanszéki és kari munkatársak, tanszékünkhöz kötődő hallgatók és más egyetemek kutatói. Kötetünk nem tartalmazza valamennyi elhangzott előadás írott változatát, csupán válogatást közlünk a konferencia anyagából, továbbá megjelentetünk néhány olyan írást is, amelyeknek a szerzői ugyan nem voltak jelen a konferencián, de a válság valamelyik aspektusát kutatják. Az első részben filozófiai, jogelméleti és politológiai válságértelmezéseket találhat az olvasó. A második rész a forradalom és háború okozta válságokat tárgyalja, egy történeti tanulmány után a most zajló orosz-ukrán háború nemzetközi jogi elemzése következik. A harmadik részben a klímaválsággal kapcsolatos kérdésekre és a különféle egészségügyi válsághelyzetekre - köztük a koronavírus járványra - reflektáló írásokat közlünk. Nem csak diszciplinárisan és a vizsgált témákat tekintve sokszínű e kötet, de abból a szempontból is, hogy különböző korosztályokhoz tartozó kutatók munkáit tartalmazza. Elismert tudósok mellett lehetőséget adtunk doktori, illetve graduális képzésben részt vevő hallgatók …
Tovább a műhöz
„Még a legősibb erkölcsi igazságok sem mindig tűnnek kétségbevonhatatlannak: a mai Magyarországon korántsem csupán filozófiai kérdés, hogy a „Ne lopj!” erkölcsi parancsát felülírja-e az éhség. Vajon joga van-e a hajléktalannak az utcán aludnia, vagy - mert zavarja a többség szemét - ez nem megengedhető? Persze ennél sokkal bonyolultabb kérdésekben is szükségünk van eligazításra az egymással ütköző igazságok dzsungelében: legyen-e az állam semleges a tekintetben, hogy mi a jó, mi a helyes az állampolgárok számára, azaz csupán teremtsen kereteket, amelyeken belül az állampolgárok szabadon hozhatják meg döntéseiket, hogy ők mit tartanak jónak és helyesnek a maguk számára, vagy az állam foglaljon állást ezekben a kérdésekben? Helyes-e a pozitív diszkrimináció az oktatás vagy a foglalkoztatás területén? Engedélyezzék-e az azonos neműek házasságát? A kérdések sora tehető fel, amelyek tekintetében különböző értékek, felfogások ütköznek, ám így vagy úgy eldöntésre várnak, illetve eldöntendők. A kötet legnagyobb erénye, hogy felteszi a fenti és hozzájuk hasonló kérdéseket, amelyekkel a modern társadalmak állampolgára nap mint nap találkozik, és bemutatja, hogy a különböző erkölcsfilozófiái irányzatok milyen válaszokat adnak ezekre a kérdésekre.” | Nem vagyok bölcsész, pláne nem filozófus: bankszakember vagyok, akiben van igény és valamennyi képesség, …
Tovább a műhöz
Minden mesterség és minden vizsgálódás, de éppúgy minden cselekvés és elhatározás is, nyilván valami jóra irányul; tehát helyes az a megállapítás, hogy „jó az, amire minden irányul”. Csakhogy bizonyos különbség mutatkozik a végcélok tekintetében: némelyek csupán tevékenységek, mások a tevékenységeken kívül bizonyos tárgyi eredmények is. Persze, ahol a cselekvésen kívül egyéb célok is vannak, ott a dolog természeténél fogva a tárgyi eredmények mindig jobbak a tevékenységeknél. S mivel sokféle cselekvés, mesterség és tudomány van, sokféle a végcél is: az orvostudományé az egészség, a hajóépítő szakmáé a hajó, a hadtudományé a győzelem, a gazdálkodásé a gazdaság. Mármost, ha több efféle tudomány egyazon képesség alá tartozik-pl. a zablát s egyéb, lószerszámot gyártó mesterség a lónevelés szakmája alá, ez utóbbi viszont s általában minden, a háborúval összefüggő cselekvés a hadtudomány alá, s ugyanígy más szaktudományok más szakmák alá -, ez esetben a vezető szaktudományok végcélja mindig előbbre való, mint a többi, neki alárendelt tudományé, mert hiszen az előbbiek kedvéért törekszünk ez utóbbiakra is. Itt aztán már nem lényeges, hogy maguk a tevékenységek-e a cselekvések végcéljai, vagy pedig ezeken kívül még valami más is; mint például az imént említett tudományok esetében is. Ha mármost egyáltalán van olyasvalami végcélja …
Tovább a műhöz
Arisztotelész Kr. e. 384-ben született. Szülővárosa a Khalkidiké-félsziget keleti partján lévő Sztageira volt. Életének több mint a felét Athénban töltötte. Athén azt a helyet jelentette számára, ahol az általa legszebbnek tartott életet, a megismerő és szemlélődő életformát a legteljesebben lehet élni szellemi társak körében, de politikai és érzelmi kötődéseiben sosem vált igazi athénivá. Polgárjogot nem kapott - talán soha nem is kért. Helyzete mindvégig a metoikoszok („együttlakók" =polgárjoggal nem, csak letelepedési engedéllyel rendelkezők) bizonytalan sorsa volt. Athén intézményeire ezért inkább a külső megfigyelő szemével nézett. Ennek talán a Poétika esetében is jelentősége van. Az eleve vallásos funkciót betöltő tragédiának és komédiának a kultuszhoz kapcsolódó oldalát említetlenül hagyta. Azt pedig, hogy a költők istenekről szóló képzeteket fejeznek ki és erősítenek meg, mindenféle kritika vagy védelmezési szándék nélkül adottságként elfogadta és igazából nem a költői mesterséghez tartozó feladatnak ítélte. Arisztotelész mindkét ágon ión orvosi családból származott. Apja Amüntasznak, Nagy Sándor nagyapjának állt a szolgálatában. A makedón uralkodóházzal való kapcsolatnak köszönhetően az 50-es, 40-es években kiéleződő görög-makedón ellentétek idején Arisztotelész mindvégig gyanús elemnek számít Athénban. Bár tevőlegesen …
Tovább a műhöz
Minthogy minden városállamban egy bizonyos fajta közösséget ismerhetünk fel, s minden közösség nyilván valami közjó megvalósítására alakult (mert hiszen az emberek mindent a jónak látszó cél érdekében tesznek), világos, hogy noha mindezek valami jó elérésére törekszenek, a legfőbb jó elérésére elsősorban mégis az a legfelsőbbrendű közösség törekszik, amely a többit mind magában foglalja. Ez pedig az, amit városállamnak nevezünk, vagyis az állami közösség. Mármost, akik azt hiszik, hogy egy városállamban a polgár, a király, a családfő vagy a szolgatartó úr szerepe azonos, ezt nem helyesen mondják (nem látják, hogy nem a tagok nagy vagy csekély számában, hanem a más és más jellegben van a különbség; ha kevesek felett gyakorol hatalmat, szolgatartó úrról, ha több ember felett, akkor családfőről, ha még több felett, akkor városállami polgárról vagy királyról beszélnek, mintha nem lenne különbség egy népes család és egy kis állam között. A városállam polgárát és a királyt úgy különböztetik meg, hogy ha maga gyakorolja a hatalmat: akkor király, ha pedig az államtudomány normái szerint egyszer vezető, máskor meg alattvaló: akkor polgár; csakhogy mindez nem így van!); de mindjárt világosan látjuk az elmondottakat, ha azokat a már kipróbált módszer szerint vizsgáljuk. Mert ahogyan az összetett jelenséget más területen is az egészen egyszerű elemekig kell …
Tovább a műhöz
Összes találat megjelenítve : 10