Magyar
EnglishKeresés
Találatok
Amidőn III. Leó pápa a római Szent Páter-templomban Nagy Károlyt császárrá koronázta, a nyugati kereszténység egyik évszázados törekvése valósult meg, mely á régi birodalom emlékeiből és Szent Ágostonnak „De Civitate Dei" művéből táplálkozott. Mindamellett az új alapítás közvetlenül főleg a császár világraszóló hódításainak és személyes uralkodói képességeinek volt eredménye s belső megszilárdulásához nélkülözte a történeti fejlődés lassú menetét, mely a pogány Rómát fokozatosan a világ urává tette. A nagy terjedelmű birodalom határainak védelme, továbbá a faj és műveltség tekintetében egymástól elütő népek kormányzása a kor teljesítőképességét meghaladó feladat volt, mellyel az egyébként tehetetlen utódok nem bírtak megküzdeni. A Karolingok szüntelen versengése, a hűbéresek és nemesi pártok egymásközti villongása, végül a szakadatlan barbár betörések csak siettették Nagy Károly alkotásának széthullását. A népvándorlás borzalmait idézték fel a minden oldalról jövő pogány támadások. Délen a szaracénok elfoglalták az olasz szigeteket, ismételten kirabolták az örök várost és nagyobb ellenállás híján állandóan nyugtalanították Itáliát, Délfranciaországot s a Pireneusok alatt meghúzódó apró keresztény államokat. A X. század hetvenes éveiben, az Alpokon átkelve, még Svájcot és Délnémetországot is elárasztották, a …
Tovább a műhöz
„A szerzők jó részét személyesen vagy műveiken keresztül jól ismerem és nagyra becsülöm. Kis túlzással, de olyan érzésem van, ha ez a könyv megjelenik, az olyan hatást kelt majd, mint amikor egy tóba bedobnak egy nagy követ. Hatalmas hullámok keletkezhetnek, ennek lesz visszhangja, hatása, abban biztos vagyok.” - Karsai László professzor idézte a holokauszt egyik első magyarországi dokumentálójának és kutatójának, Karsai Eleknek szavait bő három évvel ezelőtt egy levelében. Sorainak ösztönző hatása nem kis részben járult hozzá ahhoz, hogy ez a kiváló és nagyon fontos könyv végre magyarul is megjelenhetett, Hasonló elkötelezettséggel állt a kiadás mellé kezdettől Várszegi Asztrik püspök, pannonhalmi főapát is, akinek a támogatása szintén döntően segítette elő a megjelenést. Utóbb nagy örömünkre szolgált, amikor Várszegi Asztrik és Schweitzer József nyugalmazott országos főrabbi elvállalták, hogy ajánlásukkal emelik a kiadás rangját. Pótolhatatlan segítséget jelentett, hogy a német „Renovabis Solidaritätsaktion der deutschen Katholiken mit den Menschen in Mittel- und Osteuropa” és a Német Püspöki Konferencia megadta azt az anyagi támogatást, amelyből a kötet napvilágot láthatott. Kérelmünk „menedzselésében” Markus Leimbach, a Renovabis vezető tisztviselője vállalt meghatározó szerepet. Wildmann János, az Egyházfórum Kiadó igazgatója, szintén „első …
Tovább a műhöz
Ez a kis gyűjtemény az európai lírának egy egész évezredéből válogat. S ennek az évezrednek irodalma, s egyáltalában egész szellemi élete, az átlag mai olvasó előtt jóformán teljesen ismeretlen. Az első ének, amelyet közlünk, Szent Hilariustól való, aki Krisztus után 366-ban hált meg. Az utolsó legkorábban a XVI. század végén keletkezhetett. Ez az óriási időköz magában foglalja azt a kort, melyet még nemrég is sötét középkornak volt szokás nevezni. Ma már nem divat ez az elnevezés: egy kicsit talán mosolygunk is rajta. De ha meg kellene rajzolnunk Európa századainak térképét: hányunknak mappája mutatna e hosszú periódus közepén egyebet ama bizonyos fehér foltnál, mely a közelmúlt földabroszain a „legsötétebb Afrikát” jelképezte? Különös kép az, amit irodalmi tudatunk e hatalmas korról elibénk fest: az eleje vég, és a vége kezdet. Az elején a nagy római kultúra fölbomlását látjuk; a végén a modern nemzeti irodalmak ébredése ragadja meg figyelmünket. Mi van a kettő közt? Néhány krónikás és teológus neve rémlik: vad harcok rengetege és skolasztikus szőrszálhasogatások útvesztője. Ágostontól Dantéig mintha ezeréves űr tátongana. Hol az a név, mely e két meredek partot összeköti? Hol az a költő vagy költemény e korból, mely műveltségünkbe elválaszthatatlanul beszívódva, az európai irodalom lelkének megszakítatlan folytonosságát dokumentálná? …
Tovább a műhöz
Barthélemy-Saint Hilaire e műve magyarázatra nem szorul. Annyira néhány, világosan kifejtett gondolaton nyugszik s oly bő ékesszólással van írva, hogy szükségtelenné tesz minden részletesebb fejtegetést. Csak álláspontjának megjelölésére álljon itt néhány megjegyzés.
A nyolczvan évet meghaladó tudósban ifjúkora tanulmányainak emléke most kétszeres fényben tündöklik, s Cousin tanítványa majdnem megindulással üdvözli mesterét. Cousin óta a philosophiában csak hanyatlást lát; a természettudományok fejlődésében irányzatot az atheismus felé. Ép oly kevéssé szereti s méltányolja Kantot és utódait, kik szerinte — más irányban — kerültek tévetegbe. Vissza kívánná vezetni a philosophiát Descartes-ra s az anthropologiát Cuvierre, és a spiritualismust mondja az egyedül lehető philosophiának. S mivel most a spiritualismus hívei csekély számmal vannak, bátorságot vesz magának arra, hogy saját véleményét úgy terjeszsze az olvasó elé, mint az igazi philosophia tanítását. A helyett, hogy azt mondaná: «Én úgy hiszem», azt mondja: «A philosophia úgy hiszi». De spiritualistikus álláspontjáról is jól látja a mai tudományos fejlődés egy nehézségét s a legeltérőbb véleményűek is meg fognak egyezni vele, midőn a részletekben elmerülő tudományos kutatásokkal szemben a philosophiai eszme s a tudományos synthesis szükségét hirdeti. Könyvének nagyobb és érdekesebb …
Tovább a műhöz
Az itt következő gondolatok elé a szerzőnek - egyfelől saját álláspontját tisztázandó, másfelől merészségét magyarázandó — két megjegyzést kell fűznie. E sorok írója jelen tanulmányában kifejtett nézeteit nem végleges álláspontnak, hanem csupán egy olyan munkahipotézisnek tekinti, amely a későbbiek folyamán - egy, a témában való további elmélyülés során - két szempontból is mindenképpen meghaladandó lesz: meghaladandó lesz először is azért, mert a mind magasabb rendű biológiai formák megjelenése mögötti spirituális háttér nem kapja meg benne azt a hangsúlyt, amelyet megérdemelne; másodszor pedig azért, mert a biológiai transzformizmust, vagyis a különféle organikus alakzatoknak az egymásból való kifejlődését éppúgy nem teszi kritika tárgyává, mint azokat a feltételezett okokat, amelyek ezt az átalakulási folyamatot az egyre magasabb rendűvé válás irányában meghatározzák.' Ez utóbbi megállapítás már magában rejti a magyarázatát annak a merészségnek is, amely a szerzőt oda vezette, hogy (minden szakirányú — biológiai, antropológiai, paleoantropológiái, paleontológiai, primatológiai stb. — képzettség hiányában) vállalkozni mert egy antropológiai kibontakozáselmélet körvonalazására. Ugyanis a szóban forgó elmélet nem új tényekre, nem új kutatási eredményekre támaszkodik, hanem arra a többé-kevésbé tényekből álló
szubsztrátumra, amelyet a …
Tovább a műhöz
Az emberi társadalom kettős szentélye ez, melybe az áhítatnak bizonyos nemével lehet csak lépni. A legszentebb, leggyengédebb viszonyok szövődnek és szilárdulnak itt, és épen azért, bármily hatalom gyengédtelenebb érintése könnyen letörölheti a gyönyörű és termékeny himport, mely a család és iskola jótékony melegágyában tenyésző növényzeten nemcsak csillámlik, hanem üdítve gyümölcsöz is. A család bensőbben összefűző kötelékei véren és érzelmeken nyugosznak; inig az iskolában inkább a szellem fejlődése, emelkedése, a közlött és nyert ismeretek szövik azokat; a vér és érzelem a sir hideg hantjai alatt megfagynak; az ismeretek tárából táplált lélek nem ismeri a sir korlátait, köre épen akkor szélesedik majdnem a végtelenig, midőn megtörnek a szemek, melyek a családi viszonyokból fejlődő és általok dajkált boldogságnak tündérképein kéjelegtek. Mindamellett rideg elkülönzése e kettőnek, ha képzelhető volna is, üdvös soha sem lehetne. A szellem első ébredése, első iránya a családi körben történik ; az iskola pedig szellemi tevékenységének körébe azokat veszi föl, kik a családiasság védszárnyai alatt keresik a szükségelt ismeretek forrását. Család- és iskolának tehát át kell kölcsönösen egymást hatniok, egyik a másiknak köteles, de kénytelen is segédkezet nyújtani, hogy teljesen kiképzödjék azon lény, melyet embernek nevezünk, és melynek mint …
Tovább a műhöz
Az emberi társadalom alapja a házasság. A házasságon alapszik a legelső és legrégibb társaság: a család; és a család viszont az emberek egymás közti minden viszonyainak, következőleg az államnak is alapköve. — Innen származnak azon kötelékek, melyek az egyéneket egy szerves egészszé összefűzik, és ama nagysokaságú közösséget alkotják, melyet emberi társadalomnak nevezünk. A házasság lényegileg az emberi nemnek egyik előjoga, mely által az állatoktól különbözik. Mert ha az embert szellemi élete végtelenül magasabb polczra állítja is, másrészt mégis tagadhatatlan, hogy testi élete s ennek nyilvánulásai szerint majdnem egy sorban áll az állattal, a mennyiben ennek föntartása és épségben maradása anyagi, kézzelfogható elemek s tényezők közrehatásától függ és föltételeztetik ; de azért az ember nem merő állat, mert van az Isten hasonmása szerint teremtett lelke, valamint másrészt nem puszta szellem, mint például az angyalok, épen mivel anyagi, halandó teste által eme múlandó világnak tagjává lön, — szóval az ember test- és lélekből álló eszes, szabad akarattal felruházott teremtménye az Istennek.
De ama határ, mely szellemi létünket állati életünktől elválasztja, nincsen oly élesen jelezve, hogy e kettő egymásba át nem mehetne, kölcsönösen át ne hathatnák egymást; minélfogva szellemi életünk leereszkedve hozzá, vágy jobban mondva, azt fölemelve …
Tovább a műhöz
Fesz van
- Bartus László
- 1999
Ez a könyv egy rendszerről szól. A szereplők a rendszer áldozatai. Amikor megszégyenülve látjuk őket, nem abba pillantunk bele, milyenek ők valójában. Nem az a szándékunk, hogy gyengeségükben leplezzük le őket. Megnyilvánulásaik a mechanizmus működését tárják fel. Enélkül nem érthetjük meg annak lényegét. Megalázottságukban azt látjuk, hogyan lehet meggyalázni az Ember fiát. A szerző egy volt közülük. Ezek az emberek a barátai voltak. (...) A biztonsági szolgálaton azon az estén különös nyugtalanság látszott. Nem az a szokásos, szorongással teli bizonytalanság, amellyel általában a vezető lelkész érkezését várták. Érezni lehetett, hogy a nehezén már túl vannak: Németh Sándor megérkezett. Erre utalt az is, hogy bárki szabadon használhatta a bejáratot. A fegyveres biztonsági szolgálat csak a pásztor szobája felé vezető utat tisztította meg a gyülekezet tagjaitól. Erre azért volt szükség, nehogy olyan ember akadjon Németh Sándor útjába, akit látni sem bír. Nehogy emiatt lemenjen róla a kenet. Bizonyos emberek látványa elemi indulatokat váltott ki belőle. Ez önmagában bizonyította, hogy rossz szellem (démon) lakozik azokban az emberekben. A biztonsági szolgálat nem kockáztathatta, hogy miattuk ne áradjon ki a Szentlélek. Szamóca biztonsági emberein látszott: ezúttal nem vonták felelősségre őket, és komoly feladatot kaptak. Érezhető fölénnyel tekintettek mindenkire …
Tovább a műhöz
Nagyságos uram, az Salamon királ azt mondja az ő könyvében: az hálaadatlan embernek házátul el nem távozik az gonosz. Az deákok is azt mondják egy szentenciában, hogy föld nem teremt gonoszbat hálaadatlan embernél. Mely mondások bizon igazak. Mert noha vadnak sok undokságos vétkek, melyekért az ember sok veszedelemben forog, mindazáltal azok között nem kicsin vétek az hálaadatlanság, mely Isten előtt is utálatos, de embereknél is nem sze-relmetes. Erről nagyságodnak egy régi szép históriát mondok. Vala az Filöp királnak, az Alexander atyjának egy vitézlő és szerelmes szolgája. Ezt mikor az ő ura az tengerre küldte volna, eltörék hajója, és mikoron az tengeren veszekednék és közel volna az halálhoz, láta az tengerparton egy házat. Kiáltani kezde. Az ember, az kié az ház vala, hallá az kiáltást, oda megyen. Kivonszá az tengerből az Filöp királ szolgáját úgy mint holt elevent, megmeleggeti, ételt, italt ád néki, elbocsátja azután békével. Az ígéré magát az jótéteményért viszontag való jótéteményre. Hazamegyen az vitézlő az ő urához, megbeszéli, mint járt az tengeren, de az szegény ember jótéteményét nem beszéli meg, hanem elhallgatja, és annak felette megkéri az királytul az szegény ember házát, melybe őtet befogadta vala. Az király néki adja. Amaz kiviszi az szegény embert az házból. Nem szenvedő ezt el az ember, hanem Filöp királyhoz megyen és megbeszéli az …
Tovább a műhöz
NEMES VVRFINAC, ENNINGI TORÖC ISTVAN-nac. Az néhai Nagys. Enningi Tóröc Ferentz, Es Nagys. Gutthi Ország Borbála aszony, Előszer á Nagys. Tőrbe Ferentznec, Most az néhai Tekintetes es Nagysa. Groff Ecknec meg hagyot özuegye Fianae : Huny ad Varmegye ÖrÖe Ispannyanac. Az Atya Istentűi az VVR lesus Christus által őrbe eletre vezérlő sz : Tjeiket kerec. Nemes Vram es szerelmes Fiam Tőrbe Istuan : lm most immár nagyob kőnyuetis kiildec aiandekon : Mert láttám minap melly Őrömmel fogad az kissebet, midőn aszonyommal, szerel-()(ijvo) mes Anyáddal hozzam tertetec volna az Isten igéié halga-tasaert, két ízbe : Először midőn alamentetec Diósgyőrbe, Azkor veled vala Battyadis Tőrőc lanos, az Néhai Nagys. Tőrbe lanos Fia, Szinte amaz nagy finnepekre, kikbe predikaltatic az mi wruncIESVS Christusnac véghetetlen es ŐrŐcke való győzedelmes fel tamadasa, az mi kémény es rettenetes ellenseginc ellen, az bűn, az átoc, az halai, az Őrdog es az őrbe karhozat ellen, mondoc az draga es őruendetes Prédikációkra, még hazatokból szandekozkoduan el iőni. Egynihany napig lelketee épületibe Ibtőc foglalatosoc nalam : Kinec édes izi szüretekben lenen, az vtan két ez térid ön el is hogy meg ternetec Diós Győrből Papara, ismét meg szallatoe, annac az igenec tanulásáért, kibe Isten őrőc életre való hatalmat rekeztet, Azkor veletec egyut leuen Rom- 1 asz-szonyomnac Anyadnac Oeezeis, az Nagys. Losonczi Anna aszony, az Nagys. Vngnad …
Tovább a műhöz
A világirodalom egyik leghíresebb önéletrajzi műve, a kereszténység egyik klasszikusa kerül itt új fordításban és – hazánkban először – latin nyelven is az olvasó kezébe. Szent Ágoston, a negyedik század kereszténységének nagy doctor-a, a legkiválóbb írók egyike »Vallomásai«-ban nemcsak a kereszténységhez vezető küzdelmes útját rajzolja meg, hanem olyan »lélekábrázolást« is nyújt, amilyen az ókorban Augustinus kezdeményéig hallatlan volt, de amilyent azóta sem ajándékozott szenvedő, töprengő, vívódó lélek, istenáldotta nagy művész, gondolkodó vagy apostol az emberiségnek. Aki szent Ágostonnal barátságot köt, azt könyve többé el nem hagyja. Balogh József évtizedeken át dolgozott ezen a fordításon, amely a magyar olvasók hihetőleg nagy tömegeinek fog gyönyörűséget szerezni és elmélyedő tanulságot hirdetni.
Tovább a műhöz
Régóta ismert a szakemberek előtt, hogy az 1569 táján Erdélyen kívül is terjeszkedni kezdő antitrinitarizmus a magyarországi reformáció történetének fontos jelenségcsoportja. A fáradhatatlan szorgalmú, de egyszerre megmosolyogtatóan és elborzasztóan polemikus és elfogult Kanyaró Ferenc volt az első, aki komoly anyaggyűjtéssel, addig jórészt közöletlen, kéziratos forrásokra támaszkodva adott átfogó képet arról, miképpen hódította meg a friss szemlélettel fellépő antitrinitarizmus az Alföld és Baranya sok református gyülekezetét. A téma egy-egy részterületével más szerzők dolgozatai is foglalkoztak, sok és jelentős újdonsággal azonban csak Esze Tamás tanulmányai szolgáltak. O egyfelől a dunántúli behatolásra hozott újabb levéltári dokumentumokat, másfelől a Kanyaró által összegyűjtött adatok kritikai áttekintésére vállalkozott. Ennek során több máig aktuális észrevételt tett, legfőbb érdeme azonban talán annak hangsúlyozása, hogy az 1569-es nagyváradi hitvitával fordulat állt be a református-antitrinitárius polémiák történetében, s hogy a hitvita magyar nyelven történő megrendezése irodalomtörténeti szempontból is fontos tendenciák nyitánya volt (ezt jól illusztrálta a Válaszúti komédia újszerű értelmezésével). A hazai antitrinitarizmuskutatás történetében fordulatot jelentő Pirnát Antal-monográfia erjesztő hatása már Esze Tamás munkáiban is …
Tovább a műhöz