Keresés
Találatok
A Galileai-tónál Jézus meggyógyított egy süketnémát. A fölébe dugta az ujját, és megnyálazott kezével megérintette a nyelvét, majd az égre tekintve imádkozott, és azt mondta: Effeta! Nyílj meg! A süketnéma meggyógyult, a szemtanúk pedig csodálkoztak: A süketeknek visszaadta hallásukat, a némáknak beszélőképességüket (vő. Mk 7,31-37). A latin nyelvű egyházakban a keresztségre készülőket katekumeneknek és hallgatóknak (audientes, auditores) nevezték. E görög és latin szavak jelentése lényegében azonos, a görög katékhein ige ugyanis kifejezetten szóbeli tanítást jelent. Katekumen az, aki a tanítást hallgatja. Bár elnevezése alapján „hallgató”, valójában mindaddig süket, amíg nem nyílik meg a föle. Süket, mert hallgatja ugyan a Szentírást, hallja a felolvasó hangját, de még nem érti az elhangzottakat. A hang eljut a föléig, de a szó, amelyet a hang közvetít, nem nyugszik el a szívében. Isten szava, mint Ágoston mondja, „akkor nyugszik el bennünk, amikor mi megnyugvást találunk Isten szavában”. Az ige meghallásához és elnyugvásához előbb hallgatóvá kell válnunk, hallgatóvá pedig csakis az érzékelésünk, a gondolkodásunk és az akaratunk teljes megújításával lehetünk. Ez a megújítás a célja az elhangzó tanításoknak, a testi és lelki gyakorlatoknak, a szertartásoknak, a szent cselekményeknek, egyszóval mindannak, amit a jelölt a keresztségi …
Tovább a műhöz
A makfalvi Dósa-családnak nem egy tagja tűnt föl a közéletben, mint államférfiú, katona, tudós, vagy író, s valamennyi hű volt nemzetéhez mindenkor, az uralkodóhoz, a mikor lehetett. Hű volt mind — egyet kivéve, a kinek neve úgy él a nemzet tudatában, mint a fölségsértésnek és vér. tagadásnak jelszava. Történeti súlyt a családnak mégis ez a bemocskolt, társadalmi szörnyűi odadobott, még egyéni vitézségének babérjaitól is megfosztott ember adott. Rokonai mintha csak szégyelték volna; éltek, virágoztak hazaszerte: de nem emlegették őseik sorában. A maga kora is csak azon a néven látszott ismerni, a melylyel saját katonái s talán ellenségei felruházták. A nemesség ellen fölkelő vezért, a Dósa-család címerszerzőjét, nem tűrték meg a nemes Dósa-családban; Székelynek keresztelték el arról a népről, a melyből eredett s a mely részben sorakozott is melléje. Csak az első benyomásoknak elenyésztével akadt, ki igaz nevén szólította s visszahelyezte őt a Dósák közé. Azonban egészen korunkig jobbára meghagyták azt a nevét, melyet saját magának szerzett, s melyet, ha attyafiai idáig haboztak elösmerni, úgy lehet, dicsőségül fognak követelni maguknak: nem éppen most, de mindenesetre akkor, mikor a társadalom lemossa emlékéről a már teljes négyszázada viselt szennyet. Hány tévedést kell megérni, míg egy eszme életrevaló alakban nyilvánul; de nem szabad mindjárt …
Tovább a műhöz
Több, mint száz esztendeje, hogy Nagy Tótth József Montaigne Tanulmanyaiból lefordított és kiadott egy vékony kötetrevalót. Azóta csodálatosképen nem akadt Montaigne-nék magyar fordítója. Ennek a mellőzésnek oka szerintünk főleg az volt, hogy Montaignenek idegen nyelven való tolmácsolása egyike a legkényesebb és leg-fáradságosabb feladatoknak. Az ő nyelve nem az a szabatos, -világos, pontos, átlátszó francia próza, melyen a XVII. és XVIII. század nagy klasszikus prózaírói írtak; hanyag, pongyola, köznapias, igen természetes, de nagyon gazdag, a maga nemében művészies és eredeti nyelven ír ; bizonyos ötletszerűség, hajlékonyság és közvetlenség jellemzi, melyet sok esetben igen nehéz idegen nyelven visszaadni és utánozni. E nehéz feladatnak tőlem telhetőleg igyekeztem megfelelni. Az volt a célom, hogy a lehető legnagyobb tartalmi hűség mellett tetszetős, folyékony, könnyen olvasható formában s jó magyarsággal adjam vissza a szerző gondolatait. Fordításomat ezért némelyek talán túlságosan szabadnak és önkényesnek fogják találni. Kerültem ugyanis a hosszú, bonyolult körmondatos szerkezeteket, Montaigne hosszadalmas, latinos mondatait legtöbbször több részre vágtam, sőt néha még a mondatok sorrendjét is jónak láttam felforgatni. A Pedagógiai Könyvtár céljának megfelelőleg e kötet Montaignenek csupán pedagógiai tanulmányait tartalmazza. Öt tanulmányt - három hosszabat, …
Tovább a műhöz
Talán hálásabb, de mindenesetre könnyebb feladat rég elhunyt író irodalmi munkásságát méltatni. Az irodalomtörténet már rég kijelölte helyét, bőséges forrásmunkák állanak rendelkezésre, s a kellő időbeli távlat is megbízhatóbbá, tárgyilagosabbá teszi a megfigyelést, a tanulmányozást és a bírálatot is. Hogy mégis napjainkban élő és alkotó írónak és épen Móra Ferencnek irodalmi munkásságát kívánom tanulmányom tárgyává tenni, annak több oka van. Az első, hogy érdekesebb s érdemesebb munkának tartottam a rég kialakul! értékelés mankója nélkül a magam lábán járni, a magam megfigyeléseinek eredményeit leszűrni. A második az, hogy kortárs tanulmányozásakor a hiányzó adatok, homályos részletek tekintetében mód és alkalom van a legilletékesebbhez, magához az íróhoz fordulni felvilágosításért, és ezzel elejét venni a későbbi kutatók önkényes találgatásainak és következtetésének. A közvetlen ösztönzést mégis az adta meg, hogy évekkel ezelőtt egy balatoni fürdőhelyen hosszabb időt tölthettem az író közvetlen társaságában. Móra egyéniségének csodálatos varázsa, magánbeszélgetésekben is sajátos írói stílusa s az a szertetet, amely az akkor még gyermekifjúra is mórai pazar bőséggel sugárzott, volt az oka annak, hogy azontúl minden sorát elolvastam s minden sor olvasása közben szinte hallottam mesélő hangját. Az író aztán valóban a …
Tovább a műhöz
Néhány évtized
- 1998
Egy életút a tudomány, a tudományszervezés és az oktatás szolgálatában. Gyűjteményes kötetünk Hoóz István dr. születésnapja alkalmából készült, és szerzőinek sokrétű kapcsolata az ünnepelttel is jelzi, sikeres és nagyívű életpálya egy kerek évfordulójához érkeztünk. A szerzők között vannak tanítványai egyetemi hallgatóként és fiatal kutatóként, munkatársai tagozatvezetői, intézetvezetői és tanszékvezetői beosztásából adódóan, és tanulmányokkal fejezték ki tiszteletüket társintézmények neves kutatói. A cím megtévesztő, hiszen az ‘egy életút’ kifejezés azt is sugallhatná, hogy az életút valamiféle lezáráshoz kötődő számbavétele lenne az ünneplés szándéka. Egyáltalán nem erről van szó, hiszen tanszékünk, karunk és a professzor urat jól ismerő tudományos közvélemény nagyon is számít ünnepeltünk további töretlen aktivitására, amire garanciát nyújt irigylésre méltóan fiatalos szellemi és fizikai kondíciója. Ehhez a feltételek is adottak, hiszen a professzor emeritus cím lehetőséget ad arra, hogy az ünnepelt tapasztalatát, kivételes munkabírását, hazai és nemzetközi ismertségét és elismertségét tanszékünk és karunk is hasznosítani tudja. Életrajza mutatja, hogy a kutatás, a tudományszervezés, az oktatás iránt elkötelezett, és ezen célokért közszereplést vállaló tudós, tudományszervező, oktató és iskolateremtő sokrétű …
Tovább a műhöz
A neveléstörténész most megjelenő kötetében a Kiegyezés utáni magyar pedagógiatörténet legjelentősebb elméleti munkát végző kutatóit mutatja be 1945-ig bezárólag. Az összeállításban tizenhat tudós szerepel, többek között olyanok munkásságát bemutatva, mint Kármán Mór, Weszely Ödön, Neumann Ede, Prohászka Lajos, Karácsony Sándor, vagy Mihály Ottó. Írásai mégsem csupán áttekintő jellegű életrajzok: Bábosik Zoltán folyamatában rekonstruálja a tudományág hazai alakulását, vizsgálja az etika és pedagógia egymásra gyakorolt hatásait, felidézi, hogy a nevelés fogalma hogyan körvonalazódott, alakult az évtizedek során, s külön kiemelve foglalkozik a magyar neveléstörténeten belül a zsidó nevelés irányzatával. | E kötet célja, hogy nagyító alá vegye a Kiegyezés utáni - és sok esetben méltánytalanul elfelejtett - magyar neveléstudósok elméleti munkásságát 1945-ig. Ezen belül folyamatában kívánom rekonstruálni, hogy műveikben hogyan alakult a nevelésfilozófiai eszmerendszer? Pontosabban a filozófia és annak keretében az etika fejlődése hogyan hatott a nevelés elméletére és gyakorlatára, valamint a mindenkori nevelési-, ill. embereszményre a magyar nevelésfilozófiában? Hol helyezték el a pedagógiát a többi tudomány között és hogyan határozták meg a nevelés fogalmát és célját, valamint hogyan körvonalazták az erkölcsi nevelést? Ez az elméleti …
Tovább a műhöz
Báró Richard von Rosen egy Panzer III-as löveg-irányzójaként kezdte a II. világháborút, majd a ranglétrán emelkedve egy Königstiger (Tiger B) többszörösen kitüntetett főhadnagyaként fejezte be.
Von Rosen memoárját, mely a háború során vezetett naplójára és a levelezésére épül, majdnem 400 korabeli fénykép teszi még lebilincselöbbé. A szerző kiváló emlékezőtehetséggel bír, jó szeme van a részletekhez, emlékirata fontos információkkal gazdagítja a német páncélos fegyvernem II. világháborús szerepléséről szóló ismereteinket. Von Rosen a háború számos jelentős csatájában részt vett, ott volt a keleti fronton a Barbarossa idején és Kurszknál, Königstiger páncélosokat irányított Normandiában, és harcolt Magyarországon a szovjetek ellen. A Tiger B-ből mindössze 489 került legyártásra, ez volt a szolgálatba állított legerősebb nehéz harckocsi, páncélzatát ésszerű távolságból csak egyetlen gránáttípus tudta átütni. Jelen munka nem pusztán a II. világháborús német páncélos-hadviselésről készült emlékirat: első kézből származó beszámoló, melynek lapjain megelevenednek egy páncélosszázad mindennapjainak sikerei, kényelmetlenségei, örömei és csalódásai. Von Rosen megkapta az első- és a másodosztályú Vaskeresztet, 1945. február 28-án pedig a Német Kereszt arany fokozatát, a legmagasabb kitüntetést, amit a Wehrmachtnál vitézségért adományozni …
Tovább a műhöz
A magyar irodalom dús televénye szüntelen megújulásban érleli ki a gazdag és nehéz kalászokat. De ez a föld , melyet régmúlt századok keménylelkű és alázatos szívű magvetőinek hívő buzgalma és a faj termő ereje munkáltak ilyen pazarlóan teremtő-kedvűvé, gyakran hordoz letört kalászokat is. A növekedő életnek ugyanolyan titokzatos igyekezetével sarjadnak, fejlődnek, mint a többiek. És alig hogy virágoztak, vissza hulltak a földre. A kalász majdnem üres, néhány gyönge kis mag benne, az sem érett. Arat ás kor elsiklik fölötte a marokszedő keze, nem kerül belőle mázsára a mag, hogy megméressék a többivel. Még csak az ünnepi koszorúba sem fonják bele ékességül. Ott marad a tarlón. Talán érdemes lehajolni érte, fölvenni, mielőtt az idő végleg eltemetné... Pilisi Lajos sorsa nem azé az íróé, akit elfelejtenek. Nem felejthették el, mert nem is ismerték. Mégcsak egyetlen irodalomtörténeti munka, vagy lexikon sem emlékezik meg a nevéről sem. Pedig itt élt, az írói elismerésért küzdött, könyvei jelentek meg, verses kötete, hadi tudósításai és egy regénye. Igaz, hogy abban a percben szakadt ki az életből, mikor elérkezett volna oda, hogy megismerhessék. Ami nevét a személy szerint való barátok és tisztelők kicsiny körén túl a szélesebb közönség előtt is ismertté tette: múló értékű újságírói tevékenység. Az emberélet felén túl, termékeny férfikora …
Tovább a műhöz
Nyirkos, hűvös novemberi reggel van, és én öregnek, nagyon öregnek érzem magam, annyira öregnek, hogy tulajdonképpen
fél lábbal már a sírban vagyok. A hangom gyenge, a szívbetegség, az élet könyörtelen vámszedője megtámadta a testemet,
még a suttogás is szörnyű kínokat okoz. Fogytam vagy 15 kilót, az arcbőröm, mint a régi, száraz pergamen, a kezeim pedig
bütykösek, karomszerűek. Valójában semmi más nem látszik belőlem, csak az arcom, amint fekszem a kikeményített, fehér ágynemű között, a halálos ágyamon. Épp az utolsókat rúgom Agatha Christie utánozhatatlan belga detektívjeként, Hercule Poirot-ként. Poirot része az életemnek, majdnem negyed évszázadon keresztül formáltam meg őt, nem kevesebb, mint hatvanhat tévéjátékban - és most a végső búcsúra készülök. Egészen egyszerűen ez az egyik legnehezebb dolog, amit
valaha tennem kellett, még akkor is, ha csak egy színész vagyok, aki egy szerepet játszik. Poirot halála a Pinewood Stúdiós buckinghamshire-i stúdiójának masszív díszletei között zajlik le, körülbelül húsz kilométerre Londontól északnyugati irányban, délelőtt tizenegy órakor, ezen a bús novemberi napon. Én egy apró hálószobában fekszem, amelyet e célból építettek fel a hatalmas, visszhangos stúdióban. A hálószoba Styles Manorban van, ahol Poirot találkozik a végzetével, az utolsó esetével a Függöny című filmben. Körülöttem vagy kilencven …
Tovább a műhöz
„A bűn mélységéről az a bűnös tud igazán beszélni, aki annyira mélyre süllyedt, mint jómagam is. Bár szerintem teljesen mindegy, hogy hány méteres vízbe fullad bele az ember” - írja a szerző, aki valóban megjárta nemcsak a bűn, hanem a börtöncellák mélyét is. Sokadik büntetését töltötte, mikor az élete váratlan fordulatot vett. Nem került ki a rácsok mögül, sőt beismerő vallomása nyomán drasztikusan megemelték a büntetését, mégis szabad emberként élt tovább: szabadon attól, ami a bilincseknél is erősebben tartotta fogva. Az egykori bűnöző, aki évtizedeket töltött rács mögött, szépítés nélkül, őszintén vall arról az útról, amely a kilátástalanságból egy reményteli jövő felé vezet. A ma már boldog házasságban élő édesapa könyve olyan mentőöv, melybe a legmélyebb örvénybe került fuldokló is belekapaszkodhat.
Rácsok mögött szabadon
2500 Ft
Tovább a műhöz
Nemzetföntartó ifjúságunk a végházakban és a kastélyokban nevelkedett. Itt tanulta meg, hogy a magyarnak féltőbb kincse a vitézi névnél és tisztességnél nincsen. Itt hallotta, hogy nincs szebb elmúlás a hősi halálnál; nincs szebb temető a zöldbeborult mezőnél. S vajjon mi volt e kor ifjúságának óhaja, vágya? Az egykorú ének megadja rá a feleletet: Nehéz bú s gond nélkül, hogy vígan élhessek, / Egynéhány vitéznek előtte lehessek, / Jó hamar lovaikon gyakorta ülhessek. // Ez meglévén, nekem semmi egyéb nem kell, / Bár akárki bírjon Dárius kincsével, / Nem leszek érette hozzá gyűlölséggel. A végházak és a kastélyok vitézlő rendje nemcsak a nemzeti védelemnek, hanem nemzeti önállóságunknak is legfontosabb tényezője volt. Hiszen mi a nemzeti állam alapja, ha nem a nemzeti hadsereg! S minél lelkesebb, minél eredetibb a hadsereg szelleme, annál biztosabb fundamentuma az az önállóságnak. Ha a végbeli vitézek írta rengeteg levelet lapozgatjuk, ezernyi és ezernyi oly hang üti meg fülünket, mely százszorosán igazolja, hogy maguk a vitézek is érezték és tudták, hogy ők a magyar nemzeti állam legerősebb oszlopai. ök maguk hirdetik, hogy vérük hullása termőföldbe vetett mag, mely sokszorosan hozza meg gyümölcsét. Emberségről formát, vitézségről példát ők adnak. Szent korona mellett szolgáló magyarságnak írják magukat! S még a hanyatlás legsötétebb korában is, mikor a …
Tovább a műhöz
E gyűjteményes tanulmánykötet összeállításakor kereken fél évszázad terméséből válogattunk Az újkorra és a magyar nyelven megjelent publikációkra szorítkoztunk, mellőztük a csak idegen nyelven megjelent tanulmányokat és a középkori vonatkozású cikkeket. Az egyes tanulmányokat eredeti szövegükben és jegyzetelésükkel közöljük, legfeljebb a nyilvánvaló sajtó- és adathibákat javítottuk, s némely hosszabb tanulmányból - tekintettel a terjedelmi korlátokra - bizonyos részeket elhagytunk Az érdemi tudományos mondanivalón nem módosítottunk még akkor sem, ha azzal a szerző ma nem minden tekintetben ért egyet, s másképp fogalmazna. A szerző köszönettel tartozik a Pécsi Tudományegyetem történeti tanszékeinek, amiért lehetővé tették e kötet kiadását. Köszönet illeti a kötet szerkesztőit - a szerző egykori kedves tanítványait, most pedig kollégáit és az oktatómunka terén utódait - fáradságos és sok időt felemésztő, gondos munkájukért. | A Monarchia délszláv lakta területein a kapitalista fejlődés adottságai és lehetőségei a feudalizmus-korabeli eltérő politikai és gazdasági-társadalmi fejlődés következtében különbözőek voltak Az Osztrák-Magyar Monarchián belül az egyes délszláv területek más-más szerepet játszottak, és különböző közjogi státussal is rendelkeztek A fejlődés azonban mégis csak az egységes délszláv nemzetállam megvalósulásához …
Tovább a műhöz