Magyar
EnglishKeresés
Összes találat megjelenítve : 5
Összes találat megjelenítve : 5
Találatok
A törököt a leghatalmasabb hódítónak és a legfanatikusabb hivőnek tudjuk. Vitéz és elszánt harcos volt. Európa legjobb lovasait s legkitűnőbb gyalogjait (a janicsárokat) köztük kell keresnünk. A tüziszerszámok kezelésében is mesterek voltak. És ez a hatalmas nép áradás gyanánt zúdult a viszálkodó Magyarországra. Az ember azt hinné, hogy intézményeinket, vallásunkat és nyelvünket néhány évtized alatt magába olvasztotta, mint a hatalmas folyam a patakok vizét. Mindez meg nem történt. A fanatikus mohamedán nálunk türelmes hivőnek mutatta magát, aki senki vallását nem háborgatta. A hatalmas hódító csak a földet tette magáévá, de az ősi intézményeinket érintetlenül hagyta. Semmi újat, semmi, idegent nem teremtett nálunk. A legtöbb helyen azt is elnézte, hogy alattvalói a magyar adót is fizessék, Még nyelvét sem erőszakolta népünkre, hanem ő sajátította el á magyart. Ki látott valaha ilyen hódítót? Tudott dolog, hogy a törökök állandóan keresték a mieink barátságát. Ezt cselekedték a budai basák is. Akár volt ebben politika, akár nem, ránk nézve hasznos dolog volt. Nem is szabad kárhoztatnunk azokat, akik értvén a helyzetet, a törökhöz hajoltak. Gyulay Pál Sibrik György váradi kapitánynak adott utasításában írta volt a figyelemreméltó sorokat: „Akinek az ártalomra hatalma vagyon és hozzánk való barátságát maga hasznával tartja, annak szántszándékkal ne …
Tovább a műhöz
Negyedszázada lesz, hogy először kerültem a bécsi levéltárakba. A régi magyar műveltség emlékeit kutatgattam, a mikkel Bécs nagy levéltárai oly igen bővesek. Időjártára dr. Thallóczy Lajos úr ő kegyelmessége jóvoltából állandó bécsi lakos lettem. Közel két évtizeden át azután a kepe mellett gyűjtögethettem a magyar cultura kalászait. Azaz, hogy állandóan a levéltárakban dolgozhattam. Ugyancsak Thallóczy Lajos jóvoltából hosszabb ideig kutathattam a müncheni, a nürnbergi, az augsburgi, a passaui, a brünni, a gráczi, a laibachi stb. levéltárakban. Mint bécsi lakos feledhetetlen időt töltöttem abban a magyar oázisban, melynek Károlyi Árpád és Thallóczy Lajos voltak lelkei. Ez évek csak egyetlen fájó érzést hagytak lelkemben: eltüntek, mint a lefolyt vizek, melyek soha többé vissza nem térnek. Thallóczy Lajos és színmagyar társaságának mindnyájunktól tisztelt és szeretett seniora: dr. Károlyi Árpád, évek hosszú során át, a hazai és a külföldi irodalom minden valamire való termékét megvitatták egymás közt. Nekem tehát egész sereg irodalmi tervről, szebbnél szebb eszmékről, magas színvonalon álló kritikai megfigyelésekről volt alkalmam hallani. S én, mint az ismeretlen vidéken bolygó utas a patak friss vizét, mohón szívtam magamba szavokat. Láttam az ő ideális czóljokat, átéreztem hivatásukat, s követőjök lettem; mert a munkában ilyen férfiakat követni …
Tovább a műhöz
Két századon át török-tatár-német hadakozás, nemzeti felkelés és belvillongás tölti be évkönyveink legnagyobb részét. Harcz, hadakozás, háború foly mindenfelé. A hadak hol gyűlnek, hol oszolnak. S ha a fegyverzaj úgy télvíz idején el is ül, a kikelet minden évben új életre kelti. A kard uralkodik nálunk s a hadakozás népünknek a főfoglalatossága. Minden magyar született katona s a had szolgálatában áll. A hadakozás irányítja a politikát, ébreszt és altat vágyakat, kovácsol terveket. A hadakozás teremt politikai és gazdasági állapotokat, a mik egyrészt a fejlődés, másrészt a hanyatlás alapját megvetik. Az állandó hadakozás nagyot fordít az eddigi állapotokon. Ellenségeinknek ártalma száll reánk s megveszti századok munkáját. Veszedelemre és siralomra fordul minden s nyögve szenved mindenki. Elhagyatva, elfeledve küzdünk s nincs ki szóljon mellettünk, nincs kinek fájjon nyomorúságunk. Megidegenedett tőlünk, a ki segíthetett volna s ellenségünkké lön, a kinek szövetségesünknek kellett volna lennie. A védőink is olyanok, mint az ellenségünk; kardra osztják azt is, a mit emezek meghagytak. A baj és a veszedelem azonban észre hozza és gondolkozásra erőlteti az embereinket. A kik előbb gyűlölséggel egymás ellen törtek, most a bajban egymáshoz közelednek. A mit előbb veszni engedtek, azért most aggódni kezdenek. A haza veszedelme ezernyi ellentétet elsimít s ezernyi és …
Tovább a műhöz
A régi magyar közmondás azt tartotta, hogy míg a földobott alma alájő, idő s ember változik. Ha valahol, úgy a mi földünkön ugyancsak joggal mondogathatták ezt a mondást. Két századon át olyan volt a sorsunk, mint a robogó ér forgatagjába vetett szalmaszálé. Változott és pusztult nálunk minden. A mi ma még megvolt, holnap már híre sem akadt. Politikai viszonyaink nyomorúsága, gazdasági kifosztásunk szakadatlan folyamata nemcsak embereket, de egész osztályokat elsöpört. És nem a burján, nem a gyom pusztult, hanem a termő növényeink legjava. Ma már csak a történetbúvár tudja, mink volt s mi mindenünk elpusztult. Csak az ő szeme látja azt a pusztítást, a mit a magyar népben és a magyar vagyonban háromszázados gazdasági kifosztásunk végbevitt. Egykoron népes és minden izében magyar kereskedő-rendünk is volt. Ez az országfonntartó-elem a török betelepülésével nem gyöngült, hanem erősödött és gyarapodott. Semmi a világon nem vet a törökségre olyan jótékony világot, mint a tizenhatodik és tizenhetedik, századi magyar kereskedés története. Déli napnál világosabban áll szemünk előtt; megdönthetetlen számokkal bizonyíthatjuk, hogy a magyar marhakereskedelem a török hatalmával együtt gyarapszik s a félhold erejével együtt fogy és hanyatlik. S mire a szarvára fogyott hold városaink tornyairól eltűnik, a magyar kereskedelemről hivatalosan jelentik, hogy volt — de nincs. Ennek …
Tovább a műhöz
Ez a kis kötetkénk török testvéreinkről szól s egy általános kép melleit az OZMÁN törökök történetét mutatja meg nekünk rövid leírásban. Ma szokássá lett, hogy a török név alatt az ozmánságot értsük. Hogy ez nagy hiba, arra elég annyit felemlítenünk, hogy az ozmánokon kívül még egy egész sereg török nép él, akiknek száma jóval meghaladja az ozmánokét. Hogy a török név a közfelfogásban az ozmánokra szorítkozott, annak oka az, hogy az utolsó pár száz esztendőben a török fajta népek közül ők voltak azok, akik a történelemben való szereplésükkel folyton érintkezésben állottak a nyugattal s ennek sorsára sokszor döntő tényezőként folytak be. Hogy azután ez a befolyás eleinte a félelem, azután a felülkerekedett győzelem irigy és gyűlölködő hangját hozta, arról a mai ember az ő végtelen elfogultságával s egyoldalú nevelésével igazán nem tehet. Hiszen ma is, majdnem hetenként találkozunk, még magyar lapjainkban is, olyan cikekkel, mondatokkal, ahol pogány törökről, ázsiai elmaradottságról stb. van szó. Hogy azután az ellenségek mit irnak, arról talán ne is beszéljünk, hiszen azok a nagy müveit nyugat bálvá-nyozásában egyenesen ázsiai fertőnek neveznek minden törököt, minden turánit. Hogy a külföldi, az idegen így beszél, azt tán érteni lehet, de hogy az itthoniak miért teszik, annak okát talán mégis jó volna egy picit megszellőztetni, mert …
Tovább a műhöz