Magyar
EnglishKeresés
Találatok
Van-e jogunk a háborúról, mint nemzetnevelő tényezőről szólni, vagy ez is egyike azoknak a vigasztaló szólásoknak, melyeket kitaláltunk, hogy ne csak rémülettel gondoljunk a háborúra? Nevelőnek ugyancsak zord egy nevelő! A nemzetet nevelik a múlt hagyományai, az egyházak és iskolák, az állami élet intézményei, de mindezek nyájasan, emberségesen közelednek hozzá és lassan, hosszú időn át éreztetik vele nevelő erejüket, melynek csak úgy lehet igazi foganata. A háború váratlanul, rettenetes erővel tör be hozzánk, pusztítja fiatalságunkat és férfi-erőnket, rombolja vagyonunkat, koczkára veti legdrágább javainkat; miben és miként nevelhetne bennünket? Abban lássuk nevelő hatását, hogy a szerencsétlenségben közelebb jutunk egymáshoz és a szegénységben mértékletességet és szerénységet tanulunk? Nem vetem meg ezeket a hatásokat sem, sőt örülök nekik, de ezek más nagy bajok alkalmával is mutatkoznak, nem a háború hatásának sajátosságai. Honnét ismerhetnők meg ezeket? Talán a történet adhatna rá útmutatást? A történet bizonyára a legérdekesebb, a legfontosabb tudomány, de tanulságok levonására vajmi ritkán alkalmas, mert a történet eseményei millió szálból fonódnak össze és ezek a szálak mindig mások. Ha az egyik bölcs azt mondotta, hogy semmi sem új a nap alatt, a másik ugyanannyi joggal kijelenthette, hogy minden mindig változik és senki kétszer ugyanabba a …
Tovább a műhöz
A könyvben a világhírű orientalista tizenhat elemző részben a magyar-török rokonság kezdetéről és fejlődéséről értekezik, s művét egy magyar-török összehasonlító szótárral zárja.
"E mű kézirata nyomtatásra készen állott szerzőjének elhunytakor, s atyámat csak halála akadályozta meg abban, hogy maga tegye közzé. Csupán a kézirat csekélyebb jelentőségű simítására volt szükség. Ezt a fáradságot dr. Németh Gyula és Balla Mihály űr volt szíves elvállalni: az előbbi nyelvészeti, az utóbbi stilisztikai nézőpontból végezte úgy a kéziratnak, mint a szedésnek a revízióját, természetesen anélkül, hogy. az eredeti szöveg érdemében bármit is változtattak volna. Önzetlen fáradozásukért e helyütt mondok köszönetét." - Vámbéry Rusztem.
Tovább a műhöz
Midőn művem egyes részletekben időnként megjelent és mind sűrűbben és mindig több oldalról keresett föl a szívesen bátorító érdeklődés, hogy a magyar művelődés történelmének korszakonként való tárgyalására buzdítson: lassanként érlelődött meg bennem a
gondolat, hogy — bár szerény tehetséggel és fogyatékos segítő eszközökkel — szellemi művelődésünk ezeréves történetének vázlatos rajzát, egy kisebb kötetbe foglalva adni az érdeklődő közönség és különösen a serdültebb ifjúság részére — közszükséglet, mely a vállalkozás merészségét az eredmény félsikerével is mentegetheti. Történelmünket a vezető személyiségek, a lánglelkű királyok, hadvezetők és államférfiak nagyjelentőségének megkisebbítése nélkül úgy igyekezni feltüntetni, amint az a nagy eszmék hullámzása és a Gondviselés intézkedése szerint magasabb törvényszerűséggel lefolyt, és hogy az események eme lefolyásában fajunk szellemi életének, haladásának vagy hanyatlásának mozzanatai is híven tükröződjenek, — olyan feladat, melynek kielégítő megoldása egy egész élet fárasztó munkásságának, elmélkedésének és törekvéseinek is ideális célja lehet. A modern művelődéstörténet-tudomány emez óriási problémájának megoldásán olyan lángelmék mint Carlyle, Buckle, Klemm Gusztáv, Draper, Wachsmuth és mások, nagy dicsőséggel fáradoztak. Nálunk Szathmáry Károly, …
Tovább a műhöz
A XVIII. században a leány születését a család nem fogadja örömmel, ünnepi dísszel. A szülők szivét nem tölti el diadalmi mámor. A leánygyermek „áldás”, melyet szinte csalódásnak vesznek. Nem az a szülött ő, akit az apák és anyák büszke reménye várt és sóvárgott ebben a saliai törvények uralma alatt álló társadalomban; nem a család törzsének fenntartására, neve továbbvitelére, hivatalai, vagyona megőrzésére hivatott örökös. Az újszülött csak leány s a bölcső előtt, amelyben csak egy nő jövője nyugszik, hidegen marad az apa és szenved az anya, mint az a királyné, aki dauphin-t, trónörököst remélt. A leánycsecsemőt, a házon kivül, mihamar dajka kezére bízták. Az anya édes-keveset törődött vele. s csak később, — amikor Greuze és Aubry képei keletkeztek, — vette szokásba, hogy meg-meglátogassa a dajkánál. Ha a kisded innen megint visszakerült a házba, nevelőnő vette át, a felső régiókban, a manzárdban. A nevelőnő tőle telhetőleg, azaz sok hízelgéssel, kényeztetéssel igyekezett a gyermekből előkelő kis nőt
nevelni; mentől kevesebbet nyesegetett rajta, majd mindenben kényére-kedvére hagyta, mert máris úrnőjét látta benne, aki férjhezmenetele alkalmából majd bizonyosan egy kis vagyonkához juttatja. Megtanította írni, olvasni. Nézegette vele Sacy bibliai képeit. A földrajzi oktatás is nagyobbára ilyen nézegetésből állott: ügyes kis …
Tovább a műhöz
A polgár-osztályban a leány az édesanya keze között és szeme előtt növekszik. Az anya ápolja, neveli s a szó szoros értelmében a tenyerén viszi a gyermekkorból az ifjúkorba. Chardin, a polgári élet meghitt festője, mindig a munkában egészen elmerült anya oldalán mutatja a kisleányt, amint az amúgyis komoly és egyszerű gyermek a nemes, házias tulajdonságok védőszárnya alatt fesledezik. Bizony nem holmi cicomás bábú az, amint így, esetlen, négyszögletű fejdíszével, rövidujjú mellénykéjében, szerény szoknyácskájában, átvetős kötőjében, előttünk áll; ez a gyermek megelégszik dobbal, karikával, tollas labdával, kuglival, vagyis a nagy néprétegek játékszerével. Anyja pótolja a nevelőnőt és maga neveli gyermekét ebben a barátságos, rendszeres otthonban, ahol minden mintha a polgári boldogság biztosságát, józanságát és tervszerűségét hirdetné; minden; a nehéz bútor, a fölkefélt padló, a kígyózó lábú, súlyos székek, a diófaszekrény, amelyen a
ribiszkelikörös üveg áll és amelyben az elmúlt évek családi krónikája szendereg. A gyermek „Benedicite“-re kulcsolja kezecskéjét, csak azután kap az asztalon gőzölgő levesből. Az anya megállítja az orsót, az asztalra teszi a gombolyagot, megfésüli leányát a pipereasztal előtt, szalagot köt a homlokára, hogy szép legyen vasárnap. Ismételted vele a katekizmust és a többi iskolai föladatot; és ha hébe-hóba …
Tovább a műhöz
A nők története nem független a történelem általános menetétől, ha el is különül tőle, miután a női történelmi tapasztalat különbözik az általában vett történelmi tapasztalattól, mely utóbbit rendszerint a férfiakéval azonosítják. Nem részletezem ezúttal a nőtörténetírás kialakulásának és további útjának a történetét, legyen elég megjegyezni, hogy nehezen választhatjuk el azt a család (és a háztartás) történeti vizsgálatától. Kérdés azonban, hogy „van-e egy nemnek története?", és létezik-e vajon a családnak is önálló története? Minden látszat ellenére, hiszen létezik külön nőtörténetírás, és a családnak is van önálló történetírása, nem könnyű egyértelmű feleletet adni a kérdésre. Az valóban kérdéses, hogy mindig ugyanaz felelt volna meg e két fogalomnak a történelem során, és mindig ugyanarra gondolhatunk-e velük kapcsolatban, mert feltehető időbeli önazonosságuk. Ezt semmiképp sem állíthatjuk. Ezzel mindenki tisztában volt és van, aki nőtörténetírásra vagy a család történetének az írására adta a fejét. A nők, a kétségtelen biológiai azonosíthatóságukon túlmenően, történelmi kategóriaként felettébb változatos képet mutatnak az egyes történelmi korokban. Erre mutat rá Denise Riley ilyeténképpen. Vázlatosan fogalmazva: a 'nők' történetileg, következtetés útján alkotott fogalom, amely mindig viszonylagos más …
Tovább a műhöz
Magyarországon a nők történetének kutatása és a nőtörténetírás mellőzése egyaránt sok évtizedes múltra tekint vissza. Az elsőre jó példa Bobula Ida 1933-as monográfiája, A nő a XVIII. századi magyar társadalomban - másodikra pedig e kötet olykor fanyalgó, a szerzőt politikai aktivizmussal vádoló fogadtatása. E szerint a vád szerint nem történettudományos, hanem a „modern élet” problémáit a múltba visszavetítő műről van szó. Amit úgy is megfogalmazhatunk és egyúttal általánosíthatunk, hogy a nőtörténetírás gyanús dolog, mert politikai ügy, a politikai hatalom kérdéséhez kapcsolódik. Ezzel szemben „a” történetírás - a „fanyalgók” hite szerint - politikai szempontból természetesen semleges. A nőtörténet „politikasemleges” semmibevétele pedig azon a meggyőződésen alapszik, hogy ez a téma objektíve nézve nem fontos, elvégre a múltban a férfiak vittek végbe lényeges dolgokat. (Erre válaszolva szokás a history vagy a malestream történet-írás címkéjével illetni ezt az „objektív” történetírást.) Bár több ellenpéldát is említhetünk arra, hogy a nőtörténetet és a nőtörténetírást más témákkal és részdiszciplínákkal egyenrangúnak ismerik el, tudományszociológiai tapasztalatok alapján mégis úgy tűnik: áttörés, valódi változás csak megfelelő intézményesülés után érhető el. E belátás nyomán jött létre 2015 végén az Eötvös …
Tovább a műhöz
A nő terei
- Huszár Ágnes
- 2011
A tanulmánykötet írásai kérdéseket fogalmaznak meg a nő helyéről a társadalom tereiben és a kulturális reprezentációk virtuális világában. A férfi és a nő az a
kettő, amely kiadja az egyet, az embert. A nő és a férfi az ellentét és az egység, a küzdelem és a szerelem két ágense. Egymás nélkül nem lehetnek, de együtt-
létük sem harmonikus: két, különböző szabályok, törvények szerinti világban, térben élnek. Szövegeimben a térmetafora gazdagon burjánzó lehetőségeit
használom fel arra, hogy emocionálisan sokunk által megélt, de racionális nyelven nehezen megközelíthető tapasztalatokat közvetítsek. Az első csokorba olyan irodalmi művekkel foglalkozó írásaimat gyűjtöttem, melyek a férfiak és a nők tere közti határ átlépését tematizálják. A női és a férfi terek közti küszöb átlépése Virginia Woolf Orlandója számára a lehető legtermészetesebb mozdulat. Boldogan él a két tér határvidékén: a női és a férfi lét közötti átjárást emberi kiteljesedésként éli meg. Zinajda Gippiusz hősnői/hősei sajátos hasításban élik meg a két létezésmódot: a mindennapok világában nőként mozgó protagonisták alkotóként, férfiként definiálják magukat. A leszbikus coming-out regényekben a térmetafora - kilépés, átlépés egy másik dimenzióba - dramaturgiai szervező erővé válik. A kilépést az idegenként megélt otthoni térből Annemarie Schwarzenbach hőse …
Tovább a műhöz
A törököt a leghatalmasabb hódítónak és a legfanatikusabb hivőnek tudjuk. Vitéz és elszánt harcos volt. Európa legjobb lovasait s legkitűnőbb gyalogjait (a janicsárokat) köztük kell keresnünk. A tüziszerszámok kezelésében is mesterek voltak. És ez a hatalmas nép áradás gyanánt zúdult a viszálkodó Magyarországra. Az ember azt hinné, hogy intézményeinket, vallásunkat és nyelvünket néhány évtized alatt magába olvasztotta, mint a hatalmas folyam a patakok vizét. Mindez meg nem történt. A fanatikus mohamedán nálunk türelmes hivőnek mutatta magát, aki senki vallását nem háborgatta. A hatalmas hódító csak a földet tette magáévá, de az ősi intézményeinket érintetlenül hagyta. Semmi újat, semmi, idegent nem teremtett nálunk. A legtöbb helyen azt is elnézte, hogy alattvalói a magyar adót is fizessék, Még nyelvét sem erőszakolta népünkre, hanem ő sajátította el á magyart. Ki látott valaha ilyen hódítót? Tudott dolog, hogy a törökök állandóan keresték a mieink barátságát. Ezt cselekedték a budai basák is. Akár volt ebben politika, akár nem, ránk nézve hasznos dolog volt. Nem is szabad kárhoztatnunk azokat, akik értvén a helyzetet, a törökhöz hajoltak. Gyulay Pál Sibrik György váradi kapitánynak adott utasításában írta volt a figyelemreméltó sorokat: „Akinek az ártalomra hatalma vagyon és hozzánk való barátságát maga hasznával tartja, annak szántszándékkal ne …
Tovább a műhöz
Az építészet egyik legnagyszerűbb produktuma az emberi társadalomnak. Ez a produkció, ha az építés kezdeteitől számítjuk, legalább negyvenezer, a „művészi építészet kezdetei”-től pedig mintegy ötezer esztendős múltra tekinthet vissza. Sem az, sem ez nem nagy idő az emberréválástól eltelt roppant időhöz képest.
Az emberiség az építés és építészet (= építőművészet) produkálásának ez idejében a kisebb és nagyobb, az egyedi és a sorozatos, az ünnepi és a mindennapi építményeknek, épületeknek, építészeti alkotásoknak hatalmas tömegét hozta létre. Ebből az építmény-épületalkotás-rengetegből azonban sokat a természet, sokat maga az ember, a társadalom pusztított el az idők folyamán — jórészt nyomtalanul. Szerencsére mégis maradt belőle, romban, egészben, éspedig, közeledve napjainkhoz, egyre több és több az utókor számára. A történelmi múlt építményeinek, épületeinek, az egész építészeti örökségnek e máig mégis óriásivá nőtt anyagi és szellemi vagyonához a jelen folyton gyarapodó, óriási ilyen vagyona csatlakozik. Ha az építészetről bármi helyeset, hiteleset akarunk mondani, nyilván ennek a vagyonnak, mint a régi és az új építészet gyakorlatának, alapos vizsgálatából, egész valóságának sokoldalú feltárásából kell kiindulnunk. Én — ebben az
írásban — természetesen csak néhány jellegzetes és fontos példát ragadhatok ki e …
Tovább a műhöz
A kurzus a Nevelés- és művelődéstörténet, illetve a könyvtártörténet hazánkban kevéssé ismert területével, a középkori iszlám könyvtáraival foglalkozik. Az iszlám kialakulásának rövid áttekintése után a világvallás tudásról, olvasásról tartott nézeteit összegzi a tananyag, majd ezt követően az arab írás kialakulásának és használatának rövid története, az olvasás és a könyvkultúra középkori históriájának bemutatása következik. A tananyag-modul középpontjában a középkorban fontos művelődési-tanulási helyszínként szolgáló keleti és nyugati könyvtárak megszületésének, működésének és hanyatlásának összevető, forrásrészletekkel gazdagított, sok hiteles adattal alátámasztott leírása áll. Ez a tananyagrész szervesen kapcsolódik az osztatlan tanár szakos hallgatók Nevelés- és művelődéstörténet című kurzusának diakrón és szinkrón szempontokat egyszerre érvényesítő, a nevelés múltját komplex módon, összehasonlító neveléstudományi keretek között áttekintő pécsi tematikájához, az abban található 5. és 6. tematikus egységhez: (5) A műveltségképek, nevelési eszmények átadásának színterei: az intézményen kívüli és az intézményesült nevelés. Az iskola szervezetének, funkcióinak változásai az egyes korszakokban és földrajzi helyszíneken. (6) Az európai civilizáció: egység és elkülönülés. Egyes korok nevelési-oktatási …
Tovább a műhöz
Egy világkiállításról és országképről szóló könyv esetében - a feltárható nézőpontok sokfélesége és az összefüggések végtelennek tűnő kaleidoszkópja miatt - feltétlenül szükséges a téma pontos meghatározása. Különösen így van ez, ha az elemzés mind témaválasztásában, mind módszertanában eltér egy művészettörténeti jellegű feldolgozástól. A könyv nem egyéni, vagy csoportos alkotói teljesítmények, egy-egy motívum, vagy tárgytípus fejlődésének, intézmények összefüggésrendszerének vizsgálata, avagy egy meghatározott korszak művészettörténeti összegzése. Jelen összefoglalás középpontjában a magyar nemzeti önkép külföldi megnyilvánulási formáinak vizsgálata áll az 1851-1915 között rendezett világkiállításokon: annak a folyamatnak az elemzése, amely során az ország történelmének előbb írott, majd íratlan rétegeiből táplálkozó nemzeti sajátosságait és a modernizáció követelményeit összeegyeztetve az 1900 körüli években nagyhatalmi ambíciókat dédelgetve jelent meg a világkiállítások ideiglenes történelmi színpadán. Az önreprezentáció állomásainak feltárása során a korabeli Magyarország külföldi megismerését elősegítő és megítélését javító intézkedések motivációjának, célkitűzéseinek, valamint módszertanának megismerésére helyeztem a hangsúlyt. A felrajzolt kép a levéltári forrásokból kiolvasható szándék és …
Tovább a műhöz