Magyar
EnglishKeresés
Összes találat megjelenítve : 2
Összes találat megjelenítve : 2
Találatok
A szociológiai gondolkodás fejlődésének fontos pontjaként, a szociológia mint tudomány kialakulásának pedig első lépéseként tartják számon azt a kérdésfeltevés változást, aminek következtében a "Minek kellene lenni?" kérdést a "Mi van?" kérdése váltja fel. E kérdésváltás az utópiák korát választja el a tudomány korától a társadalmi gondolkodásban. Érdekes analógiát fedezhetünk fel a munkacsoportok története és az előbbi szociológia-történeti adalék között. A hasonlóság a két történet közt az, hogy a munkacsoportok ma már több mint fél évszázados "tudományosan" vizsgált
történetét éppen ez a kérdésváltás szabja ketté. A minek kellene lenni kérdését ma már a mi van kérdése váltja fel. A munkacsoport ma már nem "tudományos" ajánlás, hanem szociológiai értelemben vett tény. Nem elméleti konstrukció, hanem működő valóság. Mint ilyen, szigorú metodológiai
követelmények mellett vizsgálható is. Mindez nem jelenti azt, hogy korábban nem vizsgáltak tudományosan, s korrekt módon munkacsoportokat, ám ezek a vizsgálatok többnyire az informális csoportokra vonatkoztak. A változás nem tudományos, hanem történeti jellegű. Létrejöttek, mert kényszerűen aktuálissá váltak e dolgozat tárgyai: a munkacsoportok. A dolgozat logikája a témaszűkítés, valamint az elmélettől a gyakorlat felé haladás elvein alapul. A csoportlélektani vázlatot követően a …
Tovább a műhöz
Általános iskolai osztálytársam, Kim kis növésű volt, és Dél-Koreából származott. Körülbelül tizenkét évesek lehettünk, amikor az osztálytársaink pubertáskori csúfolódásba kezdtek: „Rizszabáló!”; „Hülye rizszabáló!” Ezt természetesen lehetett még fokozni. Néha lökdösték is, vagy elvették tőle az iskolatáskáját. Kim ezen mindig nevetett. Az iskolatársaival ellentétben én tudtam, hogy Kim mesterfokon űzi a taekwondoo-t. Tizenkét évesen már az első mesterfokozatnál tartott, „feketeöves” lett. Kimnek lélegzetelállító ereje és önuralma volt - így hát, amikor újra és újra ilyen kötekedések céltáblájává vált, rendszerint elővette rokonszenves mosolyát. Minden gőg vagy lekicsinylés nélkül. Egyszerűen csak mosolygott a fekete haja alatt. Sohasem tudtam megérteni. Az ilyen helyzetekben ugyanis mindannyiszor mellette álltam, és mérgemben azt gondoltam: „Ó, Kim! Szedd már össze magad! Meg tudod csinálni!” Kim azonban nem strapába magát. Velem ellentétben ő tudta, hogy nem szükséges harcolnia. Az élet megtanította arra, hogy ne „muszájból" harcoljon. Kim fizikailag és mentálisan is szuverén személyiség volt. Trénerként Ön, és én sem riadunk vissza attól, hogy nehéz helyzetekkel szembesüljünk egy-egy tanulócsoportban. Még húszéves tréning-pályafutás után sem. Léteznek olyan résztvevők, akik szünet nélkül piszkálódnak: „Ön tényleg elhiszi, amit …
Tovább a műhöz