Magyar
EnglishKeresés
Összes találat megjelenítve : 11
Összes találat megjelenítve : 11
Találatok
Van-e jogunk a háborúról, mint nemzetnevelő tényezőről szólni, vagy ez is egyike azoknak a vigasztaló szólásoknak, melyeket kitaláltunk, hogy ne csak rémülettel gondoljunk a háborúra? Nevelőnek ugyancsak zord egy nevelő! A nemzetet nevelik a múlt hagyományai, az egyházak és iskolák, az állami élet intézményei, de mindezek nyájasan, emberségesen közelednek hozzá és lassan, hosszú időn át éreztetik vele nevelő erejüket, melynek csak úgy lehet igazi foganata. A háború váratlanul, rettenetes erővel tör be hozzánk, pusztítja fiatalságunkat és férfi-erőnket, rombolja vagyonunkat, koczkára veti legdrágább javainkat; miben és miként nevelhetne bennünket? Abban lássuk nevelő hatását, hogy a szerencsétlenségben közelebb jutunk egymáshoz és a szegénységben mértékletességet és szerénységet tanulunk? Nem vetem meg ezeket a hatásokat sem, sőt örülök nekik, de ezek más nagy bajok alkalmával is mutatkoznak, nem a háború hatásának sajátosságai. Honnét ismerhetnők meg ezeket? Talán a történet adhatna rá útmutatást? A történet bizonyára a legérdekesebb, a legfontosabb tudomány, de tanulságok levonására vajmi ritkán alkalmas, mert a történet eseményei millió szálból fonódnak össze és ezek a szálak mindig mások. Ha az egyik bölcs azt mondotta, hogy semmi sem új a nap alatt, a másik ugyanannyi joggal kijelenthette, hogy minden mindig változik és senki kétszer ugyanabba a …
Tovább a műhöz
Az olvasó annak a konferenciának az előadásait veheti kezébe, amely 2009. november 10-én, Pécsett került megrendezésre, a PAB Kelet- és Közép–Európa Története Munkabizottságának szervezésében, a poltavai csata 300. évfordulójának alkalmából. A poltavai csata, ahogy az erről szóló egyik angol nyelvű könyv címe írja, olyan összecsapás volt XII. Károly svéd király illetve Nagy Péter orosz cár közt, amely „megrengette Európát”, hiszen Péter Európa egyik legütőképesebb haderejét győrte le. Leibniz ezt írta a győzelem első visszhangjairól a bécsi orosz követnek: „Azt mondják, hogy a cár egész Európa számára félelmetes lesz, és amolyan Észak Törökje válik belőle.” Leibniz megfogalmazása nagyon jól visszaadja azt, hogy miként tekintettek a 18. század elejéig Oroszországra a nyugati kultúrkör országai. A 16–17. században Oroszországot kulturális értelemben nem tartották Európa részének. Az európaiak számára „az oroszok közelebb álltak a hitetetlen törökökhöz, mint a magukat egyedül civilizáltnak tartó európai népekhez, akik viszont önmagukat egy barbár keletiben megtalált másikkal való szembeállítás révén határozták meg”. (S. Dixon). A kor számára az egyik ilyen „barbár keleti” a moszkovita volt, a másik pedig a török. Ugyanakkor a poltavai csata következményeként 1712-ben már egy olyan írás jelent meg egy francia szerző tollából, amely …
Tovább a műhöz
Rákóczi szabadságharca (1703—1711.) a török megszállással és az akkori európai egyensúlypolitikával áll szoros összefüggésben, Mig a török Bécs szomszédságában, Budán székelt, Lípótnak minden politikai tervébe beleszólhatott, meggátolhatta a nyugati Habsburg-házat nagyhatalmi kialakulásában és szabadságában. A török a maga gyengeségét Bécs ostrománál árulta el, ami viszont maga után vonta a pápa erős kezdeményezésére, hogy a közép-európai nagyhatalmak a törököt a Balkánra visszanyomták. Hazánk ekkor új periódusba jutott. Lipót ugyanis nem tekintette hazánkat önálló állami egységnek, hanem mint tartományt csak aszerint becsülte, mennyi erőt tud nyugati politikájának a szolgálatába állítani. A török megszállás miatt Magyarország állami életének fejlődéstörténeti kialakulását ott kellett volna a kormányzó hatalomnak folytatnia, ahol azt 1526. óta abbahagyta, de ebben hazánkat a bécsi abszolutisztikus uralom meggátolta. A Habsburg-dinasztia a rendiséget nyugati mintára abszolút monarchiává akarta átalakítani. Az erős centralisztikus törekvéseknek az volt a következménye, hogy Magyarországot is az örökös tartományok módjára
kezelték. A centralisztikus uralom még egymagában nem robbantotta volna ki a kuruc háborúkat, ha a bécsi politikusok eszközeikben válogatósak lettek volna. Intézményeink a százötvenéves török elnyomatás és a nyugati fejlődés …
Tovább a műhöz
A Rákóczi-Bercsényi-féle nagy szabadságharczot tudvalevőleg maga a nép kezdte, aminthogy a hadsereg is eleinte tökéletesen néphad-jellegű volt. Azonban csakhamar a nemesség, úgyszólván a nemzet, egész köznemessége, sőt utóbb a főúri osztály hazafiasabb része is a mozgalomhoz csatlakozván, a vezérszerepet ők vették át, s így az egész küzdelemnek mindinkább aristocraticus színezete lön. Legjobban kidomborul ez az aristocrata, majdnem olygarchai jelleg a kurucz hadsereg tábornoki karában. Rákóczi fejedelemnek összesen huszonöt, — vagy, ha a néhány hónapig itt működött lengyel Gruzinszkyt is ideszámítjuk, — huszonhat tábornoka közűl nyolca gróf, hét báró, tehát tizenöt mágnás-tábornoka volt; míg a hasonlithatlanul nagyobb ») A brigadérosokat, mint a kik a fejedelem hadseregében életbe léptetett franczia rendszer szerint külön rendfokozatot (rangosztályt) képezének, nem számítjuk tábornokoknak. A lovas-, gyalog- és tűzér-brigadérosok összes száma valami harminczra rúgott. Név szerint: a fővezér (generalissimus) gróf Bercsényi Miklós, gróf Forgách Simon tábornagy, id. gróf Barkóczy Ferencz tábornagy, gróf Eszterházy Antal tábornagy, gráf Pekry Lőrincz tábornagy, gróf Eszterházy Dániel altábornagy, gróf Csáky Mihály altábornagy
és gróf Mikes Mihály székelyek generálissá, altábornagy (A zólyomi gróf Eszterházy István szintén »generálisának iratik ugyan …
Tovább a műhöz
Az 1848—49-iki szabadságharc hősei kiváltságos állást foglalnak el és méltán, hagyományunkban és közvéleményünkben. Hőstetteili és azok megkoszorúzása: vértanú-haláluk, ismeretes mindenki előtt és magasztos alakjukat évről-évre uj mondai virágokkal övezi az igaz kegyelet. Szinte páratlan a modern népek történelmében, hogy egy félszázad előtt élő emberek mythikus alakokká, héroszokká váltak. Személyes tulajdonságaik összefolytak, alig marad felölök más igaz, mint az eszme, melyet szolgáltak, melyért verőket ontották. A monda igy nagy területet foglalt el a történelem országából. Voltakép csak Görgey, Czetz és Mészáros Lázár müveiben láthatjuk a történeti igazságnak egy-egy igaz, meztelen részét. A többiben, bárminő legyen is egyébiránt értékök, hiányzik a közvetlenség, az elfogulatlanság, az egyes tényeknek és cselekvő személyeknek az első hatás alatt való följegyzése, megitélése, ismertetése. E korszak memoire-irodalma rendkivül fogyatékos. Nem mintha nem volnának fölös számban erre vonatkozó visszaemlékezések és előadások, hanem mivel azok már egészen más gondolatkörnek köszönték létrejöttöket, mint a melyben szerzőik magoknak az eseményeknek lefolyásakor éltek és éreztek. Pedig fölösleges bizonyítani, hogy még aránylag rövid idő is mennyit ront az első benyomás erejéből, igazmondó, jóhiszemű embernél is. A későbbi benyomások …
Tovább a műhöz
Előhúztam az ágy alól a bőröndöt, amelyben agglegény életem kellékeit tároltam, és hozzáláttam összeválogatni a tábori élethez legszükségesebb holmikat. Koverkó gimnasztyor-ka ... El kell vinnem. Az új nadrágot úgyszintén. Fehérnemű, zsebkendő, törülköző. Rajzalbum — okvetlenül. Könyv. Ez meg micsoda? Jaj, milyen hanyag vagyok! Még mindig nem küldtem el a húgomnak a ruhaanyagokat, pedig mennyire örült volna! Marija két évvel fiatalabb nálam, öt fiú, s egy leány. Gyerekkorában nehezebb sora volt, mint nekünk, fiúknak: túlságosan korán nehezedtek vállára a háztartás gondjai, és még iskolába is kellett járnia. Valamennyien szerettük Mariját, készek voltunk megvédeni a kötözködő fiúkkal szemben, bár sohasem panaszkodott senkire; ilyen a jelleme.
Amint Marijára gondoltam, rögtön Novoszibirszk elevenedett fel emlékezetemben. A távoli, de szívemhez oly közelálló város! Kis házunk a Kamenka partján állt. Utoljára 1937-ben voltam otthon, azóta sehogysem tudtam eljutni haza. A pilótaélet teljes embert kíván. Sokáig tartott és nehéz volt, amíg elértem célomat — pilóta lettem. De végre elértem, és azóta sem tudok betelni ezzel a hivatással. Szeretek repülni. Igyekszem, hogy a legjobbak közé kerüljek. Tanulmányozom azoknak a vadászrepülőknek a tapasztalatait, akik Halhin-Golnál és Karéliában harcoltak, s ez sok töprengésre és egyre keményebb edzésre késztet. A …
Tovább a műhöz
„A halikarnasszoszi Hérodotosz a következőkben foglalja össze történeti kutatásainak eredményeit, hogy az emberek között megesett dolgok az idők folyamán feledésbe ne merüljenek, és ne vesszen el nyomtalanul azoknak a nagy és csodálatra méltó cselekedeteknek az emléke, amelyeket részben a hellének, részben a barbárok vittek véghez,
sem az, hogy milyen okok késztették őket a háborúra egymás ellen.” Ezzel, az egyes szám harmadik személyben írt mondattal kezdődik Hérodotosz görög–perzsa háborúról írt műve, amelyre az első történeti munkaként tekint az utókor. Ebben a rövid idézetben benne van minden, amit az antik világ a történelemírás vagy történetírás szerepéről és jelentőségéről vallott. Azokat a nagy és csodálatra méltó tetteket kellett megörökítenie, amelyek példával és tanulsággal szolgálnak, egyben pedig arra inspirálják a hallgatóságot, hogy maguk is hasonlót tegyenek. A nagy tettek értelmét éppen
az adta, hogy pozitív hatást gyakoroltak másokra, felkeltették bennük a hírnév iránti vágyat, a közösségük iránti felelősséget, és így mintát adtak arra, hogyan tudják a saját sorsukban a kalokagathiák, azaz a szép és jó élet eszményeit megtalálni. A történelem nem került be az antik tudás Pantheonjába, nem találjuk ott sem a kilenc, sem a hét szabad művészet között, ám ez nem véletlen. A hellén világfelfogás szerint az igazán fontos …
Tovább a műhöz
Tárgyilagos ismertető arról, milyen változások történtek a páncélos hadviselésben a keleti fronton zajló háború egyes szakaszaiban. Hogyan győzték le a Vörös Hadsereg páncéloserői a Wehrmacht nagyra értékelt páncélosait, melyek a Szovjetunió elleni német Blitzkrieg előrevetett egységeit alkották? Milyen harcászati és haditechnikai változtatásokat hajtott végre a kor két legerősebb gépesített hadserege a keleti fronton zajló kíméletlen küzdelem során? Robert Forczyk új megközelítésű, mélyreható elemzése lenyűgöző bepillantást enged a keleti front páncéloscsatáiba. A szerző a szovjet és a német nézőpontot egyaránt figyelembe véve, német, orosz és angol forrásokra támaszkodva igazán alapos ismertetést és elemzést nyújtja a páncélos hadviselésről. Lebilincselő olvasmány a történelem legnagyobb háborújáról. Robert Forczyk a páncélos-hadviselés történetének vezető szakértője ezúttal egy keleti frontról szóló művel lép olvasói elé. Eddigi munkái a teljesség igénye nélkül: Georgij Zsukov; Gyemjanszk 1942–43; Vörös karácsony: Támadás a tacinszkajai repülőtér ellen, 1942; Mussolini megmentése: Gran Sasso, 1943; Szevasztopol, 1942: Von Manstein győzelme; Leningrád 1941–44; Walter Model; Erich von Manstein; Panther a T–34-es ellen: Ukrajna, 1943. Térképekkel és táblázatokkal gazdagon illusztrált kötet.
Tovább a műhöz
1943-ban, a Sztálingrádnál elszenvedett katasztrofális vereség után a Wehrmacht páncéloshadseregei elvesztették a kezdeményezést a keleti fronton; a háború menetében fordulat állt be. Az összfegyvernemi harcászat, mely révén a németek 1941-ben és 1942-ben elsöpörték a szovjet csapatokat, veszített hatékonyságából. A keleti fronton ezt követően a páncéloserők vezette támadásokra helyeződött a hangsúly, s mint Robert Forczyk könyvéből megtudhatjuk, a Vörös Hadsereg gépesített alakulatainak erőteljes csapásai sorra zúzták szét a német védelmi vonalakat. E tudományos igényű munka betekintést enged abba, milyen változások történtek a két legnagyobb gépesített haderőnél a páncélos harcászat és a fegyverzet terén a szovjet dominancia erősödése idején. A szerző német, orosz és angol forrásokra alapozva, a német és a szovjet látásmódot egyaránt érvényre juttatva közöl átfogó ismertetést és elemzést a keleten zajló páncélos-hadviselésről. A történelem legnagyobb páncélos háborújáról szóló nagyszabású munka második kötete is lebilincselő olvasmány. Robert Forczyk a páncélos-hadviselés történetének vezető szakértője ezúttal egy keleti frontról szóló művel lép olvasói elé. Eddigi munkái a teljesség igénye nélkül: Georgij Zsukov; Gyemjanszk 1942–43; Vörös karácsony: Támadás a tacinszkajai repülőtér ellen, 1942; Mussolini megmentése: Gran …
Tovább a műhöz
Nemzetföntartó ifjúságunk a végházakban és a kastélyokban nevelkedett. Itt tanulta meg, hogy a magyarnak féltőbb kincse a vitézi névnél és tisztességnél nincsen. Itt hallotta, hogy nincs szebb elmúlás a hősi halálnál; nincs szebb temető a zöldbeborult mezőnél. S vajjon mi volt e kor ifjúságának óhaja, vágya? Az egykorú ének megadja rá a feleletet: Nehéz bú s gond nélkül, hogy vígan élhessek, / Egynéhány vitéznek előtte lehessek, / Jó hamar lovaikon gyakorta ülhessek. // Ez meglévén, nekem semmi egyéb nem kell, / Bár akárki bírjon Dárius kincsével, / Nem leszek érette hozzá gyűlölséggel. A végházak és a kastélyok vitézlő rendje nemcsak a nemzeti védelemnek, hanem nemzeti önállóságunknak is legfontosabb tényezője volt. Hiszen mi a nemzeti állam alapja, ha nem a nemzeti hadsereg! S minél lelkesebb, minél eredetibb a hadsereg szelleme, annál biztosabb fundamentuma az az önállóságnak. Ha a végbeli vitézek írta rengeteg levelet lapozgatjuk, ezernyi és ezernyi oly hang üti meg fülünket, mely százszorosán igazolja, hogy maguk a vitézek is érezték és tudták, hogy ők a magyar nemzeti állam legerősebb oszlopai. ök maguk hirdetik, hogy vérük hullása termőföldbe vetett mag, mely sokszorosan hozza meg gyümölcsét. Emberségről formát, vitézségről példát ők adnak. Szent korona mellett szolgáló magyarságnak írják magukat! S még a hanyatlás legsötétebb korában is, mikor a …
Tovább a műhöz
Értekezésem világraszóló nagypolitikai helyzetekről és a falu tornya körül forgó helyi aprólékosságokról szól. Mindkettőnek feltárására egyenlő gondot fordítottam. Svédországot a nagyhatalmiságban az itt tárgyalt események során váltotta fel Oroszország. E fordulatot mindenekfölött siettette XII. Károly távolléte birodalmától, melynek már az egykorúak is nagyon meg tudták ítélni végzetes következményeit. Azt azonban soha senki nem mutatta ki, miért nem rohant hát a király azonnal vissza a földre, mely őt Antaeusként nyomban talpra állíthatta volna?
A svédek nagy történetírója, Fryxell szerint «a király büszkesége nem engedte, hogy kilenc győzelmes év után, a tizedikben a szerencse tengerén hajótörött gyanánt térjen vissza hazájába». Ám e föltevést végkép megcáfolja a királynak művemben bemutatott tömérdek hazatérési kísérlete. Arra a nagy kérdésre, hogy miért vesztegelt XII. Károly hatodfél évig a török birodalomban? — azt hiszem jelen értekezés adja meg a világirodalomban először a minden ízében okiratokkal igazolt elfogadható feleletet. Meijerfelt küldetése Rákóczihoz, az áttörés lehetetlensége Lengyelországon keresztül, az angol politika hirteleni irányváltozása, Eugen és Görtz szerepe, a császár félrevezetése épen Eugen által, Welczek szándékos elkésése és a magyarországi pestis közbejötte, főkép pedig mindezeknek nagy …
Tovább a műhöz