Magyar
EnglishKeresés
Összes találat megjelenítve : 6
Összes találat megjelenítve : 6
Találatok
A mű egymás mellé állítva ismerteti és teszi részletes vizsgálat tárgyává a francia és az olasz büntető eljárásjog alapintézményeit. Minden egyes fejezeten és alcímen beül előbb a francia szabályozást, majd azt követően annak olasz párhuzamát veszi górcső alá. Ennek a módszernek az alkalmazásával a szerző lehetőséget ad arra, hogy a két ország büntető eljárásjoga iránt érdeklődő olvasó – azon felül, hogy alapvető ismeretekre tegyen szert a témában – minél könnyebben felismerhesse, mind a közös európai jogfejlődésben gyökerező párhuzamokat, mind a külön utakat bejáró nemzeti büntető eljárásjogok eltérő szabályait, megoldásait.
Tovább a műhöz
A XVIII. században a leány születését a család nem fogadja örömmel, ünnepi dísszel. A szülők szivét nem tölti el diadalmi mámor. A leánygyermek „áldás”, melyet szinte csalódásnak vesznek. Nem az a szülött ő, akit az apák és anyák büszke reménye várt és sóvárgott ebben a saliai törvények uralma alatt álló társadalomban; nem a család törzsének fenntartására, neve továbbvitelére, hivatalai, vagyona megőrzésére hivatott örökös. Az újszülött csak leány s a bölcső előtt, amelyben csak egy nő jövője nyugszik, hidegen marad az apa és szenved az anya, mint az a királyné, aki dauphin-t, trónörököst remélt. A leánycsecsemőt, a házon kivül, mihamar dajka kezére bízták. Az anya édes-keveset törődött vele. s csak később, — amikor Greuze és Aubry képei keletkeztek, — vette szokásba, hogy meg-meglátogassa a dajkánál. Ha a kisded innen megint visszakerült a házba, nevelőnő vette át, a felső régiókban, a manzárdban. A nevelőnő tőle telhetőleg, azaz sok hízelgéssel, kényeztetéssel igyekezett a gyermekből előkelő kis nőt
nevelni; mentől kevesebbet nyesegetett rajta, majd mindenben kényére-kedvére hagyta, mert máris úrnőjét látta benne, aki férjhezmenetele alkalmából majd bizonyosan egy kis vagyonkához juttatja. Megtanította írni, olvasni. Nézegette vele Sacy bibliai képeit. A földrajzi oktatás is nagyobbára ilyen nézegetésből állott: ügyes kis …
Tovább a műhöz
A polgár-osztályban a leány az édesanya keze között és szeme előtt növekszik. Az anya ápolja, neveli s a szó szoros értelmében a tenyerén viszi a gyermekkorból az ifjúkorba. Chardin, a polgári élet meghitt festője, mindig a munkában egészen elmerült anya oldalán mutatja a kisleányt, amint az amúgyis komoly és egyszerű gyermek a nemes, házias tulajdonságok védőszárnya alatt fesledezik. Bizony nem holmi cicomás bábú az, amint így, esetlen, négyszögletű fejdíszével, rövidujjú mellénykéjében, szerény szoknyácskájában, átvetős kötőjében, előttünk áll; ez a gyermek megelégszik dobbal, karikával, tollas labdával, kuglival, vagyis a nagy néprétegek játékszerével. Anyja pótolja a nevelőnőt és maga neveli gyermekét ebben a barátságos, rendszeres otthonban, ahol minden mintha a polgári boldogság biztosságát, józanságát és tervszerűségét hirdetné; minden; a nehéz bútor, a fölkefélt padló, a kígyózó lábú, súlyos székek, a diófaszekrény, amelyen a
ribiszkelikörös üveg áll és amelyben az elmúlt évek családi krónikája szendereg. A gyermek „Benedicite“-re kulcsolja kezecskéjét, csak azután kap az asztalon gőzölgő levesből. Az anya megállítja az orsót, az asztalra teszi a gombolyagot, megfésüli leányát a pipereasztal előtt, szalagot köt a homlokára, hogy szép legyen vasárnap. Ismételted vele a katekizmust és a többi iskolai föladatot; és ha hébe-hóba …
Tovább a műhöz
I have incurred many debts in working on this book. My research was generously supported by the Arts and Humanities Research Board, and by the Warden and
Fellows ofMerton College, Oxford. 1 am grateful to the Spencer Foundation and the American National Academy of Education for the generous Post-Doctoral
Fellowship that enabled me to spend a productive year at the Stanford Institute for Research on Women and Gender. My heartfelt thanks are due to Gillian Sutherland, who has guided me throughout my research and whose intellectual rigour and wisdom have been unfailing. Jean-Noël Luc fostered the early stages of my work and has continued to offer guidance and support. Many other friends and colleagues have given generously of their time and advice, particularly Susan Groag Bell, Elvire de Coëdogon, Kathryn Gleadle, Gabrielle Houbre, Olwen Hufton, Joanna Innés, Hazel Mills, and Karen Offen. I am indebted to Rebecca Rogers for her encouragement and for allowing me to read her manuscript before it was published. Michèle Cohen, Gillian Dow, Maroussia Raveaud, and William
Whyte also shared their unpublished work. Michèle Cohen, Gillian Dow, Celina Fox, Robert Gildea, Janet Howarth, Alison Kay, Diana Selig, and Robert Tombs
have all kindly read and provided constructive comments on all or parts of the draft. I am grateful to the readers for Oxford University Press for their thoughtful
and careful commentaries, and to Rupert Cousens, Anne Gelling, and Alice Jacobs for their …
Tovább a műhöz
A hetvenes évek végén, amikor nekiláttunk e könyv megírásának, azt hittem, hogy az emlékezet helyei [lieux de mémoire] fogalma csak Franciaország esetében használható. Hiszen még lefordítani is nehéz... A kifejezés maga neologizmus, amelyet az ókori latin retorikába Cicero és Quintilianus által bevezetett locus memoriae kifejezés ihletett: ők azt tanácsolták a szónokoknak, hogy gondolatai kat helyekhez kapcsolják, így könnyebben sikerül majd memorizálniuk beszédüket. A locus memoriae-t a francián kívül egyetlen nyelvnek sem sikerült kielégítő módon lefordítania. Ez pedig már mintha önmagában azt jelezné, hogy sajátos jelenségről van szó... Sajátos volt a történelmi pillanat is, amikor az emlékezethely kifejezés meg jelent: valójában ekkor, a hetvenes évek végén vált nyilvánvalóvá, hogy a kollektív emlékezet hatalmas tőkéje, a történelmi vonatkoztatási pontok több mint egy évszázad, sőt, évszázadok alatt felhalmozott, közkinccsé lett és továbbadott hagyományos eszköztára éppen a semmibe készül merülni, és csak a tudományos és rekonstruáló történettudomány tudja életben tartani. Franciaország ekkoriban vált identitást: a republikánus nemzetmodell helyébe demokratikus nemzetmodell lép. Nehéz és fájdalmas pillanat ez, ekkor válik egyértelművé az is, hogy Franciaország immáron nem nagyhatalom, hanem középhatalom, és ezzel egy időben éled újra az a …
Tovább a műhöz
Emlékszem, gyerekkoromban még nem voltam édesszájú. Bár hosszas unszolásra ünnepekkor ettem egy kevéske süteményt, azonban különféle tortákat, krémeket vagy csokoládét alig lehetett belém diktálni. Cukorkákat pedig egyáltalán nem. Meglehetősen fura kölyök voltam... Azután, mikor ösztöndíjjal Párizsba kerültem, nem tetszett a lakás, amit a díjjal kaptam. Azonnal másikat kerestem, ki sem csomagoltam, néhány napon belül már költöztem is. Az ára azonban nem volt ugyanaz. Csakhogy a felajánlottnál én mindenképpen jobbat akartam, és az sem érdekelt, hogy így majd alig marad pénzem. Csoportosítottam a költségeimet. A munkahelyre el kell jutni, mivel ott keresem a pénzt, de gyalog messze van, metróbérletet mindenképpen venni kell. Rendesen kell öltözködni, egy divatcégnél az ember nem járhat kopott rongyokban, ráadásul előírás is az illő megjelenés. A lakbért fizetni kell, az áramot, meg a vizet is, mert ha valaki nem fürdik, az bizony hamarabb kellemetlenné válik, mint ha éhes maradna. Egy választásom volt tehát, az állandó diéta..., pontosabban a nem evés. A fejfájáshoz viszonylag gyorsan hozzá lehetett szokni, egy-egy kávé, amit eleinte csak keserűn ittam, meg bőséges víz, időnként egy-egy csipet sóval gyorsan elmulasztotta a tompa hasogatást, de a rendre előtörő gyengeséggel, remegéssel és az időnkénti szédelgéssel szemben a fenti módszerek hatástalannak bizonyultak. …
Tovább a műhöz