Magyar
EnglishKeresés
Összes találat megjelenítve : 8
Összes találat megjelenítve : 8
Találatok
Arany Legendának, nevezték ezt a könyvet, mert három évszázadnak legkedvesebb olvasmánya volt. Miként az égből hullott manna kinek-kinek azt az ízt varázsolta ínyére, amelyre legjobban vágyakozott, akképpen szolgáltatott ez a könyv jámbor olvasmányt a hívőknek, példák kiapadhatatlan forrását a prédikáló papnak, eszményt a szerzetesnek és — mesét a mesére éhes telkeknek. De évszázadokon át História Lombardica néven is idézgették, mert szerzője, mielőtt végképp bezárta volna a mesék aranykapuját, utolsó legendájához, Pelagius pápa életéhez, a longobardok anekdotával és legendával tarkázott krónikáját csatolta. Ennek a könyvnek, a Nyugat Ezeregyéjszakájának szerzője, Génua érseke volt, Jacobus de Voragine (1230— 1298), a domonkosrendi szerzetes, kit az Egyház boldognak nevezett s a választottak sorába emelt. A mű azonban nem egy írónak műve, amint nem egy ember alkotta a középkor kathedrálisait, hanem évszázadoknak tudása, képzelete hozta őket létre. A Legenda Aurea, ha a Bibliáról nem szólunk, mely mintegy alapzat gyanánt szolgál a hatalmas műhöz, több mint ezer esztendő irodalmát építi művészi egységbe. Legalsó rétegei a Szent Atyák írásaiból és a szent martyrok történeteiből épültek, feljebb a nagy keresztény gondolkodók s rendalapítók munkái következnek, egészen a XIII. századig. Arról nem is szólva, hogy az első keresztény századok forrásai, …
Tovább a műhöz
Arra jutott, hogy a katolikus, vagy a pravoszláv, vagy a mohamedán hívő fölött elmondott lutheránus ima mégiscsak jobb, mint a semmilyen. Ezért minden halott fölött mondott imát, még a tatárok és a kirgizek fölött is. Jóllakatni nem tudta az éhezőket, de el tudta temetni őket, hogy ne legyen belőlük farkasok étke. Hányat temetett el - nem számolta. Ezt a rettenetes esztendőt pedig elnevezte Az Éhezők Esztendejének. (...) Guzel Jahina a mai orosz irodalom új világsztárja, akit egyre gyakrabban hasonlítanak Gabriel García Márquezhez: hasonló részletgazdagsággal s egyben mágikus fantáziával mesél arról, ami a kegyetlen huszadik században történt Oroszországban - úgy, ahogy senki más. A 18. században Nagy Katalin cárnő biztatására németek tízezrei telepedtek le Oroszországban, a Volga mentén, megőrizték nyelvüket, kultúrájukat, és példás szorgalommal művelték földjeiket. Guzel Jahina főhőse, Jakob Bach egyike a leszármazottaiknak, egy kis német telepen dolgozik tanítóként, és úgy tűnik, semmi izgalmas nem történhet az életében, mígnem... Mígnem egy nagy szerelem és a bolsevik forradalom fenekestül fel nem forgat mindent az oroszországi németek életében. A nagyvilág egyszerre félelmetes hellyé változik, ahonnan Bach elmenekül a szerelmével együtt egy tanyára, majd egyedül neveli a gyermeket, a kis Antjét, aki vér szerint talán nem is az övé. De Antje mégiscsak a gyermek, …
Tovább a műhöz
A világirodalom egyik leghíresebb drámájának végére ért itt az olvasó. Átlátszó célzatossága, tételszérűen megfogalmazható mondanivalója szempontjából talán egyedül áll a régi klasszikusok között. Gondolati tartalmát mégis pehelykönnyen röpíti magasba az írói meggyőződés, eszmei magvát csillogó keleti mesébe takarja a költő ihlete. Középpontját, a három gyűrű példáját Boccaccio is feldolgozta már a Dekameronban. Lessingnél azonban új értelmet nyert az ősi mese. Az atya három fia, a három vallás képviselője közül az van az igazság, az igazi gyűrű birtokában, aki életével bizonyítja be, hogy ő a legméltóbb reá, aki tettekkel tudja tanúsítani, hogy nála van az igazság. Ennél hitelesebben és finomabban el sem lehet mondani, hogy minden elméletnek a gyakorlat az értékmérője. Hiteles és finom: megfelelő jelzők Lessing drámájának jellemzésére, amely a jövő finom világában játszódik a történeti múlt pecsétjével hitelesítve. Nem részleteiben hiteles ez a múlt, nem is a kor ábrázolásában. A Bölcs Náthán nem történelmi színmű. Emberségében hiteles, amelyhez a történelmi múlt formát ad, keretet, hogy elférjen benne a jövő finom álomvilága, az előítéleteitől megszabadult világ, amelyre Lessing, a német irodalom legtündöklőbb jelleme, legtisztább egyénisége feltette életét. Megírásának időpontjából, 1779-ből nézve a Bölcs Náthán világa …
Tovább a műhöz
Carmen
- Mérimée, Prosper
- 1968
Mindig gyanítottam, hogy a földrajztudósok nem tudják, mit beszélnek, amikor a mundai csata színhelyét a Bastuli-Poeni nép vidékére helyezik, a mai Munda mellé, néhány mérfölddel Marbellától északra. Jómagam, a Bellum Hispaniense ismeretlen szerzőjének szövege, valamint Osuna herceg kitűnő könyvtárában szerzett adataim alapján arra a feltevésre jutottam, hogy Montilla környékén kell keresnünk ezt az emlékezetes csatateret, ahol Caesar utoljára tett fel mindent a köztársaság bajnokai ellen. 1830 őszének elején Andalúziában tartózkodván, hosszabb kirándulásra szántam el magam, hogy fennmaradt kételyeimet eloszlassam. A közeljövőben ki is adom tanulmányomat, amely, remélem, végképp tisztáz mindent a jóhiszemű régészek előtt. De amíg értekezésem megoldja ezt a földrajzi problémát, amely lázban tartja egész Európa tudományos közvéleményét, hadd mondjak el egy kis történetet, bár egyáltalán nem függ össze Munda város fekvésének végtelenül izgalmas kérdésével. Córdobában vezetőt és két lovat fogadtam, s Caesar Kommentárjai-val, valamint néhány inggel felszerelve útra keltem. Egyszer, amint a cachenai síkság emelkedettebb részén kóboroltam, holtfáradtan, szomjasan, a tűző nap hevében, s a pokolba kívántam Caesart és Pompeius fiait, az ösvénytől elég messzire egy kákával és náddal benőtt, zöld pázsitfoltocska ütötte meg a szemem. Ezek szerint a forrás sem …
Tovább a műhöz
„Apukám sokszor mondja nekem, hogy vigyázz, mert kihozol a sodromból. De mindig későn szól, mert olyankor már kint van.” A Janikovszky-Réber-könyvek mottója messziről hirdeti a groteszk hangütést, és megadja a téma jelentőségét. A fenti könyv kamaszokról szól, akik sokszor hozzák ki a felnőtteket sodrukból, sokszor érthetetlenek, de végül is nagyon érthetőek, szeretnivalók, ha az eléjük tartott tükörből egész énjük csillog vissza. S a felnőtt, aki gyakran „kijött a sodrából”, maga is gyerek volt, kamasz volt, s később lett fejcsóváló felnőtt, míg végül is belőle lesz az öreg, aki „ott ül a parkban a padon, és akkor újra mutogatja a gyerek fényképét, aki világhírű, elérte, fölfedezte, megnyerte, túlszárnyalta, megdöntötte, legyőzte, felszabadította a ...” A kiváló kamaszkönyv lendülete, sodrása mindenkit magával ragad, aki maga is „kamasz” volt, vagy kamaszok közelében él. Réber László felülmúlhatatlan humora kitűnően alkalmazkodik a kamasz szemlélethez és kamasz igényekhez — a könyv telitalálat, vonzó, elgondolkoztató szórakozás!
Tovább a műhöz
A Kockadobás-hoz a legfontosabb magyarázó támpontokat az életrajz és a művek jól ismert adatai szolgáltatják. A költemény először 1897-ben, egy évvel a költő halála előtt jelent meg a Cosmopolis című folyóiratban. A költő a következő esztendőben külön nagyalakú kiadást készített elő, hogy a mű tipográfiai sajátosságai, melyek a folyóiratban nem érvényesültek kellőképpen, kibonthatók legyenek. Ezt a kiadást Odilon Redon illusztrálta volna. A munka nyomdai oldala eljutott egészen a korrektúrákig, melyeken Mallarmé a tipográfiai elrendezés újabb és újabb változataival kísérletezett. Valéry - Mallarmé tanítványa, barátja és csodálója -látta ezeket a korrektúrákat, s elragadtatással nyilatkozott róluk (jelenleg tíz-egynéhányról tudni részint örökösök, részint magángyűjtők birtokában). A tipográfiailag szinte teljesen előkészített kiadás azonban nem jelent meg. Mallarmé 1898-ban, ötvenhat éves korában hirtelen meghalt, remekműveket és talányokat hagyva maga után. A Kockadobás-t bízvást sorolhatjuk mindkét kategóriába. A megfejtéshez - megfejtési kísérlethez -azonban jóval messzebbre kell visszanyúlnunk. Az ígéretes tehetségű költő 1866-ban, huszonnégy éves_ korában az egész további életét és költői pályáját befolyásoló elhatározásra jutott. Szándéka ezentúl: nem egyszerűen verset írni, hanem egy teljes könyvet. Nem a véletlen, kósza …
Tovább a műhöz
Fényes arcú efendi! Féltett gyermeke gyermekeimnek! Biztosan tömött párnáidra dőlve nyitottad ki ezt a könyvet szobád falát borító szőnyegek között, jó tűz mellett, forró italt kortyolva. Neked írok, olvasd jó szívvel! Én nem szerettem olvasni, írni se szerettem. Nemes vérű csődöröket szerettem, a nyílvessző feltollazását, a rablást, lesvetést, a csodálatos asszonnyokat és gépeket; és az érdekelt, hogy miként lehet valakit tíz lépésről homlokon találni a buzogánnyal. Most mégis írok, hogy végleg elcsitítsam magamban a harcot, és hogy az aranykor nagy mozaikjából megmentsek neked néhány színes kövecskét, mielőtt hamu borít be mindent. Akkor fogod kezedbe venni mesémet (ha Allah úgy akarta, hogy kézbe vedd), mikor én, Isza, Juszúffia, már évszázadok óta újra halott leszek. Éppúgy, ahogy születésein előtt is halott voltam. Mert nagyon kései időket élünk, barátom! Én a Hidzsra 1007. évében írom ezeket neked, vagy ahogy a keresztimádók számolják: Jézus próféta (kísérje őt boldogság Alláh zsámolyánál!) születésének 1599. évében. Már nagyon öreg vagyok.
Boldog időkről írok neked, mikor az emberek beteljesítették vágyaikat imájukkal már itt a földön, vagy fertelmes csodákat tettek varázslataikkal. Akkor régen béke volt, most háború van. Akkor nyár volt, most tél van. Akkor vágytam a háborúra, és Allah megengedte a háborút, most kívánnám a békét, …
Tovább a műhöz
Grizeldis, a hitvestársi hűség és önmegtagadó szerelem eszménye régi idők óta kedvelt alakja az elbeszélő és drámai költészetnek. A modern irodalomban tulajdonképen Boccaccio révén terjedt el, a ki Decameronéjának utolsó novellájában beszéli el a türelmes asszony szenvedéseinek megható történetét. Maga a Grizeldis-monda valószínűleg az emberiség ősrégi mesekincséhez tartozik; mert a monda tárgyának magva, hogy tudni illik egy alacsony származású, erényes nő a legborzasztóbb megpróbáltatások után is hű marad férjéhez, majdnem az összes európai népek meséiben előfordul. A műköltészetben Marié de Francé* XII. századbeli franczia írónőnek Le Fraisne (le fr6ne= ' a körisfa) czímű verses elbeszélésében találjuk meg a Grizeldis mondának legrégibb feldolgozását. Ennek az elbeszélésnek rövid tartalma a következő. Gurun lovag mái* több év óta együtt él ismeretlen származású kedvesével, midőn hűbéresei felszólítják, hogy váljék el tőle - ’ és vegyen magához méltó feleséget, mert különben megtagadják neki az engedelmességet. A lovag erre egy előkelő nővel eljegyzi magát. Midőn Fraisne erről értesül, nem zúgolódik, hanem elfojtván fájdalmát, tovább is szives készséggel szolgálja urát és mindent elkészít a lakodalomra. Az esküvő alatt is folyton sürög-forog a házban, nem mutatja se a haragnak, se a bánatnak legkisebb jelét sem, sőt az uj asszonyt is …
Tovább a műhöz