Magyar
EnglishKeresés
Összes találat megjelenítve : 6
Összes találat megjelenítve : 6
Találatok
A "bűnös, liberális Budapest" községi iskolái államosításának kísérlete 1919-1920-ban
- Donáth Péter
- 2022
Mára szinte teljesen elfeledett, a „kereszténynemzeti kurzus ” fővárosi iskolákkal kapcsolatos kormányzati terveinek és Imre Sándor egykori megbízott miniszter/adminisztratív államtitkár, majd Huszár Károly és Haller István vallás- és közoktatásügyi miniszterek kezdeményező szerepének megismerése és megítélése szempontjából egyaránt releváns történetet ajánlunk olvasóink figyelmébe. Szakmai körökben köztudott, hogy a Tanácsköztársaság az ifjúság „forradalmasításának” érdekében és reményében az ország valamennyi iskoláját államosította, s a vallásoktatást, a klerikus pedagógusokat, valamint a nacionalizmussal azonosított hazafias nevelést néhány hétre kiszorította az iskolák túlnyomó többségéből. Az már kevésbé ismert, hogy az általános államosításból kihagyták a budapesti községi iskolákat. Az általuk elvárt politikai-világnézeti célok szempontjából ugyanis jó kezekben látták azokat a megbízható fővárosi elvtársaik irányítása alatt. Ennek sajátos ellenreakciójaként a korai ellenforradalmi korszakban fennen hangoztatott „ keresztény-nemzeti kurzus ” - mely az egyházaknak és községeknek, magánosoknak stb. visszaadta azok iskoláit - a „vörös rongyokba öltözött”, „liberális” Budapest iskoláinak állami kezelésbe vételét, „államosítását” kezdeményezte. Minisztériumi tanácskozások során készítették elő a nemzetgyűlés …
Tovább a műhöz
Napjainkban erőteljesen megnőtt a társadalom érdeklődése a közoktatáspolitikai kérdések iránt. Teljesen érthető ez, mert alig van olyan magyar család, melynek életét valamilyen módon ne befolyásolná közoktatás-politikánk alakulása. Legtöbben úgy vannak kapcsolatban az intézményes neveléssel, hogy valamely hozzátartozójuk (gyermekük vagy felnőtt családtagjuk) iskolába jár. Oktatáspolitikánk alakulása azonban a közvetlen személyes érdekeltségtől elvonatkoztatva is foglalkoztatja a társadalom tagjait. Sokan teszik fel a kérdést: oktatásunk megfelelően biztosítja-e társadalmi létünk folytatását, elősegíti-e, hogy az utánunk következő nemzedék társadalmi forradalmunk örököseként a fejlett szocializmus megvalósítójává, a kommunizmus építőjévé váljon? Segíti-e oktatáspolitikánk népgazdaságunk folyamatos fejlődését? Eléggé felkészült-e az oktatásügy a fejlett szocializmus műszaki, gazdasági alapjai megteremtésének szolgálatára? Megtanul-e ifjúságunk helyesen élni? Hozzájárul-e oktatáspolitikánk, hogy a szocialista életmód uralkodóvá váljon a felnövekvő nemzedékben? Az oktatáspolitika iránti érdeklődés tehát egybekapcsolódik a társadalomban a jövőért érzett felelősséggel. Ezért válik mindinkább igazzá, hogy ma a közoktatás-politikus fogalma mind tágabbá válik, mind többen érzik szükségességét, hogy oktatáspolitikai kérdésekben véleményt …
Tovább a műhöz
Könyvünk első kiadása tizenkét éve jelent meg először/ Az eltelt idő alatt a gyűjteményben lévő vizsgálatokat számos általános és középiskola, tanító- és tanárképző intézmény hallgatója és tanára, Pedagógiai Szolgáltató Központok munkatársai alkalmazták az iskola, a gyerekek és saját munkájuk megismerésére. Egy évtized nemcsak egy emberöltőben, de a pedagógia és a neveléspszichológia területén is hosszú idő. A tudomány és a nevelési gyakorlat egyaránt óriási léptekkel haladt előre. Ezért úgy éreztem, hogy a könyv átdolgozása időszerű és szükséges. A módszertani gyűjteményt új fejezetekkel, új vizsgálatokkal bővítettem, korábbi szerkezetét némileg módosítottam. Az új kiadásban áttekintettem és felhasználtam az utóbbi tíz év hazai pedagógiai és neveléslélektani szakirodaimát. Arra törekedtem, hogy a munkában foglaltak még közelebb kerüljenek a pedagógiai gyakorlat jelen problémáihoz. Bízom benne, hogy az új, átdolgozott és bővített kiadás a korábbihoz hasonló érdeklődésre és széleskörű alkalmazásra talál a pedagógusok, a kutatók és a nevelőmunkát segítő szakemberek körében. Lehetséges-e nyomon követni a nevelés eredményességét? Rendelkezésre állnak-e olyan eszközök és módszerek, amelyek alkalmazása a tudásszint mérésekkel egyenrangú megbízhatóságot nyújt? A kérdésre nehéz egyértelmű választ adni. Ugyanakkor alapvető …
Tovább a műhöz
Magyar neveléstörténeti tanulmányt tart kezében az olvasó: adatok, tények sorakoznak egymás mellett, amelyek nyomán kibontakozik az 1950-1990 közötti negyven év hazai iskoláiban folytatott ateista nevelés teljes képe. Közismert, hogy egyrészt a közép-európai konzervatív polgári pedagógia örökségeként, másrészt a szovjet pedagógia hatására alapvető fontosságú volt e négy évtizedben hazai iskoláinkban a világnézeti nevelés. Ez - ugyancsak közismert - 1950-1990 között határozott és egyértelmű materialista-ateista világnézeti nevelést jelentett. Megnevezését a korszak egész folyamán rapszodikusan váltogatták: „dialektikus materialista világnézeti nevelés”, „tudományos világnézeti nevelés”, „kommunista világnézeti nevelés”, „szocialista világnézeti nevelés”, „marxista világnézeti nevelés” stb. Az is jól ismert, hogy ez a nevelési ág hatalmas terjedelmű hazai szakirodalmat eredményezett e négy évtized alatt, még az 1980-as évek második felében is.
Kötetünk a materialista nevelés szerves részét, gyakran legfőbb tartalmává emelkedő vonulatát, az ateista nevelést, annak az iskolák mindennapi munkájában való megnyilvánulásait kívánja konkrét részletességgel bemutatni. Tárgya: szakszerű neveléstörténeti feldolgozás keretében elemezni a hazai oktatási-nevelési intézményekben érvényesített ateista nevelés teljes tartalmát, tényeken alapuló …
Tovább a műhöz
"Fekete pedagógia"
- 2006
Lehet, hogy a könyv címe meghökkentő, esetleg ellenérzést kiváltó. Bevalljuk, ez nem meglepő számunkra. Mikor mi találkoztunk először a „fekete pedagógia” kifejezéssel, ugyancsak csodálkoztunk. Hiszen ez a jelzős szerkezet nem szokványos. A „pedagógiának” inkább pozitív, olykor magasztos konnotációja van, a „fekete” viszont - a divatot leszámítva - szomorút, lehangolót sugall. A szüleit, tanárait bíráló serdülőtől, fiataltól megriadunk... Milyen felnőtt lesz belőle? Hiszen iskolába nem csak azért járnak a gyerekek, mert kötelező, hanem azért is, mert ott-a családi nevelést kiegészítve fontosra, szépre, jóra tanítják őket. Igaz, a diákok iskolát elítélő, esetleg szidalmazó indulatos szavait nem ritkán rejtett megértéssel szoktuk hallgatni, de csak azért, mert szinte természetesnek tartjuk a tanulók és az iskola közötti kibékíthetetlennek tűnő ellentétet. Hogy minderről „az iskola” is tehet, arra nem nagyon merünk/szeretünk gondolni. Mert mi, felnőttek (gyerekeink szülei és pedagógusai) úgy vagyunk szocializálva, hogy az iskola úgy jó, ahogy van, és gyermekeinknek is igyekszünk ezt szuggerálni. Úgy érezzük, a kérdőjelek végképp lehetetlenné tennék az iskolai munkát, végképp bizonytalanná tennék a pedagógusok amúgy is gyakran ingatag tekintélyét. Ha mégsem így gondoljuk, akkor keresünk valamilyen különleges iskolát gyermekünknek, vagy segítünk …
Tovább a műhöz
Harangszót hallok, — a jövendő harangszavát. Templomot látok a távol messzeségben, — a magyar népműveltség templomát. Mindnyájan, akiknek lelkében él a vágyakozás egy szebb, boldogabb jövendő után, akiknek tudatában megfogant az erős hit a nagy, a mindent átható emberi műveltség erejében, — sóvárogva keressük a messzeségben az igazi emberi kultúra templomát. Templomot, amelynek kapui tárva-nyitva fogadnak mindenkit, férfit és nőt, ifjút és öreget, szegényt és gazdagot. Ahol a kultúra áldását élvezhesse mindenki, ahol az emberi művelődés eszközei ott vannak szabadon, hogy bárki is hozzájuk férhessen s használhassa a maga tökéletesítésére. Az emberi élet anyagi eszközei korlátozottak, a természeti javak csak alakilag változhatnak, mennyiségükben változhatatlanok. Az emberi műveltség javai ellenben végnélkül szaporíthatók. De kétségtelen, hogy egyfelől a műveltség javainak megszerzése végett anyagi eszközökre is van szükség, másfelől a közműveltség fokozódása a közgazdaság fejlődésének leghatalmasabb és legbiztosabb eszköze. A szellemi és gazdasági kultúra kölcsönös vonatkozásban állanak egymással. Az a közgazdasági és társadalmi föllendülés, amely nálunk az elmúlt évtizedekben végbe ment, nem volt eléggé reális, mert mindenáron minél többet akartunk termelni, és nem igyekeztünk azon, hogy előbb mélyreható alapos kultúra alá fogjuk minden …
Tovább a műhöz