Magyar
EnglishKeresés
Találatok
A középiskola arra törekszik, hogy a tanulók testi és lelki életét a lehető legharmónikusabban kifejlessze, értelmi és erkölcsi erőiket minél jobban kibontakoztassa. Ezen nevelési tevékenységével a tanulók egyéni értékét emeli, életlehetőségét előmozdítja és alkalmassá teszi őket arra, hogy a közösség szolgálatára egyénileg hasznosan felkészüljenek. Hogy ez a szolgálat valóban bekövetkezzék, s úgy valósuljon meg, hogy a felnőtt egyén minden tőle telhetőt odaadjon, amire a közönségnek szüksége van anélkül, hogy egyéni értelmi és erkölcsi erői meg ne semmisüljenek, hogy egyénisége el ne vesszen, erre a tanulókat külön is rá kell nevelnünk. A nevelésnek ezt az ágát szociális nevelésnek mondjuk. Minden iskola folytatja a család szociális nevelését. Egyik, sem vonhatja ki magát ezen feladat alól, mert mindegyiknek az a célja, hogy tanulóit úgy nevelje, hogy a magyar társadalomban nekik jutó helyet teljes vértezettel és kellő komolysággal betölthessék. Fokozottan áll ez a követelmény a középiskolára. Tanítványainak fokozottabb mértékben akar nyújtani erkölcsi tartalmat, magasabb műveltséget és szélesebb látókört. Ebben a követelményben van a kötelességteljesítésnek és az áldozatvállalásnak a magasabb foka is azzal a magyar társadalommal szemben, amelynek a vezetésében a középiskolát végzett egyének később részt akarnak venni. Az egyén és a …
Tovább a műhöz
A régi és az új iskola hívei vélt igazuk érdekében évek, sőt évtizedek óta hol kisebb csatározásokat, hol szenvedélyes vitákat folytatnak védelmi vagy támadó célzattal. Ez nem meglepő, nem is új, hanem természetes jelenség: szellemi téren folytatása annak a meg-megújuló, rendszerint szélsőséges harcnak, amelyben az egymásra következő, egymást felváltó nemzedékek, fiatalok és öregek, gyermekek és szülők egymással szemben állnak. Ez tehát rendjén is volna, mert a kultúra sem áll meg, hanem halad, halad és ezzel párhuzamosan az emberképzés eszközei és módjai is lépést igyekeznek tartani: új és újabb barázdákat húzni. Ám még a legelkeseredettebb háborúskodás is idővel — amikor „kitombolta" magát — nyugodtabb mederbe terelődik, amely a békés együttműködés útjait egyengeti. Az a benyomásunk, hogy ennek ideje számunkra is elérkezett: két kornak mesgyéjére érkeztünk, a vajúdáson immár túlestünk, az átalakulás folyamatban van, a vélemények kezdenek kikristályosodni és a kezdetbeli túlzásokkal szemben mintegy átmenetként innen és túlnan mindtöbben hangoztatják a tényeken alapuló megértés és megegyezés szükségszerűségét és lehetőségét. Így Szenes Adolf a szélsőségmentes munkaiskola hívének vallja magát, .mert az új iskola hívei túlbecsülték az iskola és a tanuló teljesítőképességét (I. A munkaiskola mérlege: A cselekvés iskolája 1934 -35, …
Tovább a műhöz
Már két éve annak, hogy a tank. kir. főigazgatóságaink megkezdték működésüket. Ezzel gyakorlati valósággá vált neveléspolitikánknak azon törekvése, hogy iskolahálózatunkat azonos nevelőszempontok irányítsák. Különösebb indokolás nélkül is könnyű belátni, vagy számba-venni azokat a közös vonásokat, amelyek úgy az általában művelő népiskolát, polgárit és gimnáziumot, mint a szakképzést adó tanonciskolát, kereskedelmit és tanítóképzőt irányítják, vagy irányítaniok kell, nemcsak érdekes, hanem szükséges feladat és megvannak a maga nehézségű. Elsősorban igen egyszerűnek látszik a kérdés megoldása, mert összes iskoláinknak egyetlen nagy közös feladata: a nemzet jövőjét — mondjuk szebb és jobb jövőjét — előkészíteni. Mindnyájunknak, minden hivatásos nevelőnek, közös törekvésünk, hogy a maga természete szerint fejlődő és a maga boldogulását kereső gyermek lelkébe beleplántáljuk és megerősítsük az élő, alakuló, sokszor összeroppanásig szenvedő nemzetszervezet jövőjének biztosítékait. Mondhatjuk: minden magyar gyermek 6—8—12 évig nevelőhatásunk körébe kerül, hogy fejlesszük testi-lelki erőiket, lépteiket irányítsuk egy olyan kis munkahely felé, ahol majd megtalálják a maguk kenyerét, örömét és küzdelmeiket, de egyúttal tudják és akarják mindnyájunk közös otthonát: a nemzetet szeretni és szolgálni. Röviden: Mindnyájan egy …
Tovább a műhöz
Bárki hallja is, amit mondani kezdek, bizonyosan egyetért vélem abban, hogy mostani éveink tele vannak sokféle nyugtalansággal s ez nem hogy enyhülne, egyre fokozódik. Ma az emberek nagy része nem tud bizakodva nézni a jövőbe, nemzetet pedig egyet sem látunk fenyegető veszedelem nélkül. Erről sokan úgy beszélnek, mintha az élet soha ilyen nehéz nem lett volna. Alig gondolunk a múltra, holott egyéni gondokban bőséges részünk volt régebben, a háború előtt is magunknak, még azelőtt elődeinknek — s tudjuk: örök emberi sors, hogy töprengés és vergődés, veszedelmek és veszteségek nélkül senki sem élheti le az életét. Aki mást állít, nem jár eléggé kinyitott szemmel és vége előtt dicséri a napot. — Tudjuk azt is, hogy a nemzetek sorsa is nagy ingadozások között halad örökké; a magyarság ezer év óta sokszor látta életét .nagy veszedelemben és sokszor szenvedett el súlyos időket. A mai állapotot tehát csak az vélheti egészen rendkívülinek, aki a történelmet nem ismeri s gyermekkora csendjében a vihar távoli jeleit, a mélységből fenyegető hangokat, nemzetek harcait és készülődését nem vette észre. Nyugtalanságra ok mindig volt. Igaz azonban, hogy most különösen sok van. Igaz az is, hogy az ember a maga korának bajait érzi s a múltnak bajaival nem vigasztalódik.
Ma a nyugtalanság azért is nagyobb, mert ma már sokkal többen érzik meg nemcsak hol egyik, hol másik bajt, hanem a …
Tovább a műhöz
A személyiség fogalmának és rokon fogalmaktól való kellő elkülönítésének elméleti és gyakorlati neveléstani jelentősége. Elméleti bevezetés. E tanulmány címe azt követeli meg, hogy a lelki „személyiség“ fogalmának — mert az alábbiakban csak a lelki személyiségről lesz szó — világos és egyértelmű jelentését adjuk. E tárgyban röviden a következőket mondhatjuk:
A „lelki személyiség“ fogalma a legáltalánosabb, leggazdagabb és úgy is mondhatjuk: legjelzőtlenebb foglalata az egyén összes lelki, pszichés jegyeinek. Jelenti a lelki élet legnagyobb szerkezeti (strukturális) egészét és egységét, ezért egyéb, különös (speciálisabb) lelki szerkezetek fogalmai (mint a temperamentum vagy a jellem fogalma, csakúgy mint az egyéni pszichomotorikus struktúra, az „eszméleti" struktúrák, az értelmi szerkezet, az érzelmi és akarati élet struktúrái, neki. mint a legfelsőbb lélektani struktúra-fogalomnak, alárendeltek. Az egyetlen „lelki" (vagy „lélektani") jelzőn kívül minden további jelző (v. ö. pl. az „affektív", „erkölcsi", „gyakorlati-cselekvő", vagy pedig a „gyermeki", „női“stb. személyiség fogalmait) a személyiség-fogalom körét csak korlátozhatja, sőt esetleg, jogtalanul, összezavarhatja. így pl. az „erkölcsi“ személyiség fogalma is nem tisztán-pszichés fogalom, mert az (általános és tiszta) „lelki személyiség" logikusan előtte jár a …
Tovább a műhöz
Tartalommutató az III. évfolyam, 1939. évhez
Tovább a műhöz
Az utolsó esztendők nyomán kissé keserű tényre döbbent rá a figyelő szem. Európának jóformán minden állama tudatára jutott már annak, hol a helye s miféle eszközökkel járhatja meg a kötelező utat. Ugyanakkor az ú. n. magyar intelligencia nagyobb része bizonyos tudatlanságot árult és árul el. Megingott tartópillérek közt botorkálva, középosztályunk sehogy sem találja meg a helyes ösvényt. Nem egyszer olyanoknál is vakságra villan a szemünk, akiktől a vezetésvállalás, vagy a vezetésre törés ténye miatt nyílt, világos, tudatos szemléletet várnánk. Kíméletlenül kimondva: középosztályunk ha értékben nem is súlyosabb, de számra nagyobb rétege csak rajongani, vagy gyűlölni tud, gondolkodni, elmélyedni, higgadtan és józanul ítélni nem. Más szóval: közép-osztályunk legtöbb tagja a helyes magyar történetszemléletnek, a jövő felé való okos pillantásnak csíráival is alig rendelkezik. Ennek az állapotnak a magam számára már sok keserűséget szerzett egyik döntő oka: a magyar középiskola s mi tanárok — hosszú évtizedek óta — talán akaratlanul mulasztást követettünk el. Növendékeinket nem vérteztük fel minden ponton helyes történetszemlélettel; ill. csak részben adtuk meg számukra azt az alapot, mely felnőtt korukban Ariadne-fonálként simulhatott volna meg kezükben. S mert jó mindjárt a dolgok velejére térni: mi, történelem tanárok is, az utolsó évtizedekben …
Tovább a műhöz
Schneller István (1847-1939) --- A Ferencz József Tudományegyetem neveléstudományi tanszékének nyugalmazott nyilvános rendes tanára január 24-én, 92. évében elhúnyt. E pillanatban csupán gyászunkat és kegyeletünket lehet kifejeznünk. Sokoldalú működésének, a középiskola belső életére, az egyetemi gondolat érvényesülésére és a nevelés-tudomány hazai fejlődésére tett hatásának részletes feldolgozása a magyar neveléstörténetnek és kivált a neveléstudomány történetének nevezetes feladata. A Boldogult nagy professzor ravatala előtt Imre Sándor, kolozsvári tanárságának legelső éveiben volt hallgatója, majd tanszékén Szegeden közvetlen utódja, a volt tanítványok nevében ezt a beszédet mondta: Mióta tudjuk, hogy jóságos arca nem fordulhat többé felénk, bennünk, sok évtized óta volt főiskolai és egyetemi hallgatóiban, ma sokféle munkát sokfelé végző emberekben, felébredt a régi-régi tanítvány. Felújult számtalan emléke ifjúságunknak, amikor Vele való találkozásunk életünket oly sok tekintetben meghatározta; — újra átéltük pályánk nehéz küzdelmeit, amelyekben igazlátása és megnyugtató szava annyiszor volt segítségünkre; — ismét megláttuk, hogy eszméink most is, bár napunk ismét hanyatlik, afelé vezetnek, amit hajdan az Ö élete és tanítása mutatott fel eszménynek kereső szemeink előtt. S amint így magunkat újból ott látjuk elő adásain a padokban …
Tovább a műhöz
Schneller István (1847-1939) --- A Ferencz József Tudományegyetem neveléstudományi tanszékének nyugalmazott nyilvános rendes tanára január 24-én, 92. évében elhunyt. E pillanatban csupán gyászunkat és kegyeletünket lehet kifejeznünk. Sokoldalú működésének, a középiskola belső életére, az egyetemi gondolat érvényesülésére és a neveléstudomány hazai fejlődésére tett hatásának részletes feldolgozása a magyar neveléstörténetnek és kivált a neveléstudomány történetének nevezetes feladata. A boldogult nagy professzor ravatala előtt Imre Sándor, kolozsvári tanárságának legelső éveiben volt hallgatója, majd tanszékén Szegeden közvetlen utódja, a volt tanítványok nevében ezt a beszédet mondta: Mióta tudjuk, hogy jóságos arca nem fordulhat többé felénk, bennünk, sok évtized óta volt főiskolai és egyetemi hallgatóiban, ma sokféle munkát sokfelé végző emberekben felébredt a régi-régi tanítvány. Felújult számtalan emléke ifjúságunknak, amikor Vele való találkozásunk életünket oly sok tekintetben meghatározta; — újra átéltük pályánk nehéz küzdelmeit, amelyekben igazlátása és megnyugtató szava oly sokszor volt segítségünkre: — ismét megláttuk, hogy eszméink most is, bár napunk immár hanyatlik, a felé vezetnek, amit hajdan az Ö élete és tanítása mutatott fel eszménynek kereső szemeink előtt. S amint így magunkat újból ott látjuk előadásain a …
Tovább a műhöz
Prohászka Ottokár „Diadalmas világnézet című munkájában az átlagos modern embert Bourges városának híres koldusához hasonlítja, aki a következő szavakat karcolta karjába: „Múltam megcsalt; jelenem gyötör; jövöm borzaszt. — Bourges koldusa nyolcadszor ült börtönben, mikor felfedezték a karjába karcolt szavakat, a modern ember viszont, mint fajtájának képviselője, talán már ezredszer rakta fel saját kezére a szolgaságot jelentő bilincset. — Miért bűnhődik az ember? Talán ő is azért, amiért Bourges város érdekes foglya: koldulásért. — Erőszakos alamizsnagyüjtője a mindenség életének. Kényelmet, puhá jó életmódot koldul és ha nem kap, akkor lop, vagy szerez bármilyen áron, de megszegi a törvényt, mely szerint: „arca verejtékével kell, hogy keresse kenyerét. Ezért mondhatja a modern ember: „Jelenem borzaszt. Ezért kiáltják mindazok a férfiak, akik aggódnak fajtájuk jövőjéért: egész embereket akarunk és rettegünk azoktól, akik úgy állanak a társadalom életében, mint az erdőben a villámsujtotta fa. Az „egész“ embert keresték már a világháború előtt is, a háború tapasztalatai után azonban már nem csupán keresik, hanem ki akarják alakítani, ha kell, erőszak árán is. A nemzetek ösztönszerüen érzik, hogy uralkodásra csak az a nép hivatott, amelynek fiai a legnagyobb testi és lelki erőt képesek kifejteni. A fejlődő technika megnövelte az emberek …
Tovább a műhöz
A múlt évben a szakoktatás minden ágazatára vonatkozó tanügyi kérdésekkel foglalkoztunk. Jelen alkalommal ez oktatási területek közül szándékosan fordulunk először a mezőgazdasági felé. A tankerület területén lévő lakosság 607 %-a él az őstermelésből, ami az országos átlagnál 8 9 %-al több, viszont a mezőgazdasági érdekeket szolgáló iskolák száma még nem érte el egészen az országos átlagot. Tekintetbe véve e százalékos arányon fölül azt, hogy a telepítések, parcellázások, csatornázási és öntözési tervek valóraválása, általában a mezőgazdaságnak jelentősége ‘ezen a területen sokkal nagyobb, mint az ország több más részén, a mellett hogy szorgalmaznunk kell a mezőgazdasági érdekeket szolgáló intézmények számbeli gyarapítását, az oktatói munka területén is újabb és újabb gondolatokat kell termelni, módokat kell megállapítani, hogy iskoláink méltóan kapcsolódjanak be az egyetemes nemzetépítő munkába. Amikor a pozsonymegyei Szempcen a XVIII. század annyi érdekes tanügyi kezdeménye közül nálunk elsőnek létesült a Collegium Oecono-micum, a megnyitó ünnepélyen Valero Jakab piarista igazgató ünnepi beszédében többek között arról is szólott, hogy eddigi fiatalságunk alig tudott valamit a helyes gazdálkodásról. Tudatlansággal kezdte öröksége kezelését. Vannak nagy földterületek, amelyek egészen műveletlenek, mert a lakosok a maguk szorgalmával …
Tovább a műhöz
A kor, melyben élünk, a nagy nyugtalanság kora. Smuts tábornok, a délafrikai államférfi ezt úgy fejezte ki híressé vált metaforájában, hogy az emberiség elbontotta a sátrait és most útban van... nem tudni hová... Huizinga, a hollandi kultúrfilozófus, akinek a „Holnap árnyékában" című könyve magyarul is megjelent tavaly, ugyanerre a megállapításra jutott, csak más szavakkal fogalmazta meg azt: szerinte az emberi társadalom megszűnt sztatikus fogalom lenni és mainapság már az állandóan változó, a haladó jegyeit mutatja... Spengler pedig — az „Untergang des Abendlandes‘‘-ban — megszabta már ennek a haladásnak az irányát is; a mostani társadalmi rendszer, sőt az egész mostani kultúra egyenes irányban és nagy gyorsasággal halad azon nagy katasztrófák egyike felé, amelyeknek összesége a világtörténelem. Ha nem fogadjuk is el Spengler pesszimista álláspontját a végső kifejlést illetőleg, ha mindenünk’ tiltakozik is az ellen a gondolat ellen, hogy legyen egyszer egy idő, amikor mostani kultúránk épp olyan múzeumi objektummá vált, mint ma a Husvét-szigeti óriásszobrok építőinek, vagy az Inka-indiánoknak kultúrája, azért mégis kénytelenek vagyunk elismerni, hogy a világ jelenlegi kultúrája, melynek igen nagy része éppen az európai szellem terméke, súlyos válságban van : a válságjelenségek túlságosan nyilvánvalóak ahhoz, hogy erőszakkal rémképeknek nyilváníthatnánk …
Tovább a műhöz