Magyar
EnglishKeresés
Találatok
Negyven éve annak, hogy Imre Sándor a heidelbergi és lipcsei egyetemi évek után, a XX. század első évében, az Apácai halála által megszentelt történelmi levegőjű kincses Kolozsvárt tanári pályája kezdetén szemlét tartott hivatásának feladatai és a feladatok teljesítésének lehetőségei felett. A szokatlanul mélyenszántó középiskolai tanári székfoglaló csirájában mindazt tartalmazza, amit a magyar nevelői gondolkozás tudományos rendszerezője azóta is megalkuvás nélkül hirdet.
Hitet tesz a keresztény szellem, szeretet és igazság mellett, a „nevelői öntudat" és „magyar életfeladat" szemszögéből vizsgálja az emberiség, nemzet, egyén fejlődésének problémáját: Rámutat az uralkodó koreszmékre s felhívja a figyelmet a nemzetiség eszméjének várható szerepére; hangsúlyozza, hogy „mindig a nemzet az irányadó", de „külön kötelesség" a magyarság erősítése, melynek uralmát „szellemi úton" kell biztosítani ezen á földön. Rámutat arra, hogy a nevelés „a nemzeti munkában való részvételre" készít elő, az iskola „a nemzeti munka eszköze" s a középiskola elsősorban „munkatársakat" nevel, mert „az innen kikerülő ifjak mindmegannyian tanítói lesznek környezetüknek, hatnak majd mások életmódjára, életfelfogására". (L.: Pálya kezdetén 1901. megj.: A magyar nevelés körvonalai. Bp. 1920.) A székfoglaló szavaiból már kiérzik az a szellem, mely az alapos …
Tovább a műhöz
Széchenyi nevének tiszteletére gyűltünk egybe. Nemcsak azért, hogy meghajoljunk egyre növekvő nagysága előtt, hanem, azért is, sőt első sorban azért, hogy a Reá emlékezés által erősödjünk a magunk munkájában. Csak ez a szándék teheti értékessé a megemlékezéseket. A magyarságnak nagy szüksége van megint egyszer lelki erejének növelésére, nemzeti életünk homályaiban világosságra, a boldogabb jövendő felé való sokféle, külön utakon járó, szembenálló törekvés egyesítésére. Sokan talán csak ösztönösen, de sokan tudatosan fordulnak ezért újból Széchenyi felé. A történelemből megtanultuk, hogy 110 évvel ezelőtt az ő lelki ereje, mély hazafisága, rendületlen fajszeretete, ön-feláldozása fordította vissza, a nemzetet a pusztulás útjáról; beszédeiből és könyveiből egyszer már életmentő világosság áradt a nemzet állapotára és tennivalóira; senki olyan meggyőződéssel nem tanította, hogy egyesíteni kell minden erőt, ha kedvező változást akarunk előidézni. Ezt kell megtanulnunk tőle most is. Ő tiltakoznék legjobban az ellen, hogy ezek á megemlékezések élete adatainak felújításából álljanak, küzdelmeit, sikereit, összeomlását adják elő vagy akár magyarázzák. Ezt a tudomány már el is végezte és ezután is nyilván sokat foglalkozik még vele. Most azonban egyébre van szükség: a lelkébe kell néznünk, szellemét kell újra magunkba fogadnunk; hasznunk …
Tovább a műhöz
Tartalommutató az VI. évfolyam, 1942. évhez
Tovább a műhöz
Kisparti János (1885-1942) December 23-án múlt egy esztendeje, hogy a Gondviselés kifürkészhetetlen akarata kiszólította körünkből Kisparti Jánost. Bármily hosszú volt azonban az esztendő és bármily terhes világrendítő eseményektől, nemcsak hogy nem halványította el lelkűnkben a megboldogultnak emlékét, hanem ellenkezőleg még elevenebb színekben rajzolta elénk emberi vonásait. Túlzás nélkül mondhatjuk, hogy ma, egy esztendő múltán világosabban látjuk és fájóbban érezzük, mit veszítettünk Kisparti Jánosban, mint az elvesztés közvetlen bódulatában, Akkor csak általánosságban éreztük, hogy valami nagy emberi érték esett ki életünkből a nélkül, hogy az érték miségét és fajsúlyát közelebbről meg tudtuk volna jelölni. Ma már tudjuk, hogy az elveszített és soha vissza nem térő érték Kisparti János egyénisége volt. Hiszen minden emlék, benyomás, indítás és ihletés, ami személyével kapcsolatban lelkűnkben zsong, egyéniségéből fakadt és sugárzott belénk. Eszerint Kisparti János életművét és hatását elsősorban egyéniségén kell lemérnünk. Mert ő nem volt tudós a szó akadémikus értelmében : nem írt nagy tudós könyveket vagy mélyen szántó elméleti fejtegetéseket; de ugyanígy nem volt úttörő kulturpolitikus sem : nem állított fel új tanulmányi rendszereket, nem eszelt ki új iskolafajokat és nem szervezett új kultúrintézményeket. Rajta tehát sem …
Tovább a műhöz
Móra Ferenc műveibe elmélyedve, az ember sokszor önkénytelenül felujjong örömében, és parancsoló vágyat érez magában, hogy valakivel megbeszélje az olvasottakat, hogy maga mellé gyűjtse tanítványait, szeretettéit és ismeretlen felebarátait, hogy nekik átadja és velük megossza azt a sok lelki gyönyörűséget, szellemi kincset és mélyenszántó, derűs-komoly bölcseséget, mely írásaiból oly bőségesen kiárad, s mindenkit egy magasabbrendű világ áramkörébe kapcsol. Ez a magasfokú szuggesztiv erő és inspiráló képesség, a könyveiből kisugárzó „pedagógiai erósz", -melyen az elmélkedésre késztető, tanulásra, szellemi és erkölcsi tökéletesedésre, képességeink kifejlesztésére és eszményeink megvalósítására unszoló erőt és vágyat értem, — különbözteti meg őt sok más kiváló írótól, s ebben rejlik léleknevelő művészetének a nyitja. Tudjuk, hogy minden igazi pedagógus és nevelő legfőbb törekvése az, — amire az Evangéliumok isteni tankönyvei is tanítanak, — hogy tanítványaiban felébressze és kibontakozáshoz segítse „jobbik én“-jüket, s így tökéletesebb embert faragjon belőlük. Móra elemi iskolai tankönyveit mind ebben a szellemben írta, s a Betűország IV. „virágoskert“-jében találunk is erre vonatkozólag egy Prohászka-idézetet az „Aranykalászok" között: „Mint ahogyan a bimbóban már megvan a rózsa vagy liliom, de még nem a kész, színes …
Tovább a műhöz
Karácsonykor múlt egy éve, hogy Kisparti János, a szegedi tan-kerület főigazgatója, ereje teljében, nagy alkotások tervével, eltávozott az élők sorából. Erős egyéniség és nagyvonalú lélek volt és ép azért bizonyos, hogy emléke kitörölhetetlenül él mindazok lelkében, akik szorosabb kapcso'atba kerültek vele. De a legmélyebben és legőszintébben emlékező ember is halandó és esendő! Az emlékezés lángja olyan mint a halottimécses fénye: csak kicsi kört világit meg és alig lobbanó rezdülésében már érezni a végső elmúlás melankóliáját. Kisparti János egyénisége többet érdemel ennél a — múlandó emberekhez és tovatűnő időkhöz kötött — emlékezésnél. Olyan emléket kell neki állítani, mely nemzedék során hirdeti majd, hogy nem csak kötelességtudó felelősségét érző hivatalnok volt, fáradhatatlan munkaerő, hanem mindenekfölött a rábízott lelkek erőskezű sáfárja, irányítója és eligazító ja. Kisparti János nevelő volt, nem hivatalból csak, hanem lelkületének, egyéniségének örök célokra irányuló, filozófián és lélektanon edzett akaratának irányító, parancsoló erejével. Nevelő volt, mert volt mivel nevelnie: maga is megnevelt, kiformálódott emberséget jelentett és nem tudnánk méltóbb emléket állítani neki, mint épen azzal, hogy egy nevelői tettel kötjük össze nevét. Kisparti János szegény emberek gyermeke volt, népi sarj és paraszti …
Tovább a műhöz
Kosztolányi öt tanulmánykötetéről szándékozom írni. Félig-meddig posztumusz-kötetekről, hiszen ennek az öt kötetnek anyaga könyvalakban összegyűjtve csak a költő halála után jelent meg. De így együtt talán nagyobbak a költőnek életében megjelent valamennyi köteténél. Még a verseknek is fölébe kerekednek: költő írta ezeket is, és talán nagyobbak, mint a „költő" művei. Életében verseire ügyeltünk legjobban, így irányított bennünket a kritika. Mert gépiesen alkalmazta a szabályt, hogy a vers magasabb-rendű, mint a próza. Azt hitte, hogy a próza csak logikai kapcsolatok kifejezésére alkalmas, és a közlésen túl nem kapunk tőle semmit. Néha aztán maguk a szerzők is mostohagyermekként kezelték „cikkeiket". Maga Kosztolányi is. Versei feltűnőbbek is voltak; időnkint csoportosan is megjelentek. Ezek az „apróságok" pedig maradtak szanaszét hírlapok és folyóiratok hasábjain eltemetve. Ott pedig hamar a múlté válik minden. Mert amennyire mohón várjuk előfizetett folyóiratainkat, époly nehezen nyúlunk a régi évfolyamokhoz. Igazi életet csak a könyv biztosít a műnek. A könyv az irodalmi örökkévalóság látható megjelenési formája. Az öt Kosztolányi-kötet egyik-másik darabját talán olvastuk annakidején, mégis mintha csupa újdonság kerülne elénk a „friss" kötetek lapjain. Sőt maga a szerző is most mutatkozik be. A tanulmányokból egy új Kosztolányi-arc néz felénk: …
Tovább a műhöz
A probléma, amely itt felvetődik, alaposan meggondolkoztat minden nevelőt. Hogy a világnézeti nevelés valamilyen formájára szüksége van mindenféle nevelő-intézménynek, arra nem is kell külön utalnunk, hiszen a nevelési rendszerek már alapjukban úgy vannak beállítva, hogy bizonyos irányba igazítsák el a növendékeket,1 s végső céljuk az, hogy ez az eligazítás tartós értelmű és hatású maradjon. A cél ténylegessége tehát nyilvánvaló, más kérdés azonban, hogy a cél elérhető-e. A modern pszichológiai kutatás megmutatta az emberi lélek hihetetlenül változatos sokféleségét, s egyben rámutatott arra is, hogy olyan még felfedetlen, sőt részben felfedezhetetlen rugók is rejtőznek a lélek mélyén, amelyek irányítása megoldhatatlan problémának látszik, ezeknek a mélyenfekvő rétegeknek a tudatos életre való hatása viszont olyan elemi erejű, hogy vannak akik hajlandók döntő tényezőkként felvenni az ember életében. A világnézet formálásában a tudatos és tudattalan élet egyként szerepel, s ha az utóbbi irányíthatatlan, akkor a világnézeti nevelés igen megbízhatatlan értékűnek látszik. Szerencsére az elválasztás nem ilyen élesvonalú, s a tudatos életen keresztül a tudattalan is formálható, csak éppen meg kell találni hozzá a megfelelő eszközöket.
Bennünket ezen eszközök közül most elsősorban a filozófiai oktatás értéke érdekel, annak a kérdésnek a kutatása, …
Tovább a műhöz
Két éve már, hogy Kisparti János tevékeny alkotó élete kilobbant. Emléke azonban ösztönzően tovább él a magyar nevelői rend lelkében, különösen a szegedi tankerület tanáraiban és tanítóiban. Ha valahol nevelői kérdések megvitatására összejönnek, gyakran idéznek az ő elgondolásaiból és intézkedéseiből. Legutóbb is a szegedi tankerület gimnáziumi igazgatóinak és tanulmányi felügyelőinek értekezletén dr. Balogh Ányos a tankerület jelenlegi kir. főigazgatója az ő szellemét idézte, hogy irányítsa a munkát és ihlesse meg a helyes útra törekvők lelkét. Kisparti János emlékének adózunk e helyen, amikor ezeket a megnyitó szavakat ideiktatjuk meginduló új évfolyamunk élére. Balogh Ányos bevezetője így hangzott. Midőn — a körülmények sajátos alakulása következtében — első alkalommal most van szerencsém üdvözölni tankerületem gimnáziumi igazgatóit és tanulmányi felügyelőit, szeretném kifejezésre juttatni azt, hogy egy úton kívánok haladni boldogult elődömmel, akinek nagy munkabírása és alkotó szelleme indította meg ezeket az értekezleteket és akinek — tegyük hozzá — áldozatkészsége biztosította azt, hogy ezek az értekezletek magas színvonalon és a különböző szakiskolák keretében létrejöhessenek, és az elhangzottak nyomtatásban is megörökíthetők legyenek. Mélységes tisztelettel, nagy lelki és szellemi meghajlással adózom nagy elődöm …
Tovább a műhöz
A török kiűzésével kapcsolatos erőfeszítésektől, majd az újjá-rendezés küzdelmeitől elalélt Magyarország a béke éveiben kezdi kibontakoztatni belső erőit, magára találván a felvilágosodás századának törekvéseiben. Az új európai szellemnek hódoló uralkodók felvilágosodott rendelkezéseikkel kísérlik meg országaik helyzetét javítani. Az új államszemlélet azonban sajnálatos módon politikummá tette az iskolát, ahelyett, hogy fölébe emelte volna. Tagadhatatlan, azonban, hogy az állam beavatkozása a köznevelés egységessé tételével kapcsolatban ért el jelentős sikereket. Hazánkban az oktatás ilyen állami megszervezése a Ratio Educationissal történik. Gyökere azonban nem a magyar Alföld szükségletéből táplálkozik, és így szinte csak a korszellem és a nyugati törekvések tükrözőjévé vált. A magyar életnek sajátos képe volt ekkor is, szinte végzetes akadályai voltak a kultúrmunkának, melyek ugyan apróbb tünetek, jelentéktelen esetek, de jelentőségükben megnőnek, keservesen döntőkké válnak, ha együttesen vesszük vizsgálat alá. Tessedik kultúrprófétai munkájának a jelentősége éppen ott tárul fel leginkább, ahol a sajátos magyar kérdéseknek európai megoldására tesz kísérletet. Számbavéve a magyar föld, vagy Tessedik szavaival élve, a „tiszavidéki pusztaság'1 nagy szükségletéit is, a jelentkező hiányok megszüntetését kísérli meg. Szinte szimbolikus …
Tovább a műhöz
1. „Mily szép az emberi élet, midőn a mindennapiság parányi homályából kiemelkedik. Mily szép világító csillagként tűnni fel ezerek előtt. . . s szabadon választani magának pályát s azt örökre tiszta, soha nem szűnő szenvedelemben futni meg.. .“ Így kezdődött, hinni tudom ma is őszülő fejjel, mindnyájunknál így kezdődött a pályaválasztás, akik tanári munkára szántuk magunkat. Előre lemondtunk a gazdagság előnyeiről, csak azt az eszményi örömöt vártuk, hogy kiemelkedjünk a parányi homályból és másokat is kiemeljünk... 2. A „szenvedelem11 nem csappant, de az energiánk tagadhatatlanul megbénult, mikor a mindennapi kenyérért való küzdelemre kellett azt fordítanunk. . . Harminc évvel ezelőtt a párisi Quartier .Latin egy szerény kávéházának, a Café Cluny-nek magyar asztalánál ültünk nehányan, magyar tanárok és valóságos meghatottsággal olvastuk az Országos Középiskolai Tanáregyesület Közlönynek egy magasan szárnyaló értekezését a tanári munka értékéről. Az értekezés logikus eszmemenete, higgadt hangja, nyugodt érvelése, meggyőző Ítéletei az eredendő igazság erejével hatottak. Emelkedett a lelkünk, hogy a magyar tanár munkájáról ily klasszikus cikket olvashatunk, de fájdalmas volt megbizonyosodni afelől, hogy „a magyar tanár alakja mögött még mindég ott lappang az ókori rabszolga sápadt arca . ..“ Krenner Miklós mondta ezeket a súlyos veretű …
Tovább a műhöz
Kisparli János, lapunk bőkezű, nemes célkitűzésű alapítója az örökkévalóságba költözött. Tettamanti Bélának, a magyar kultúra szerelmesének, a személyiség pedagógiája és nyelvoktatásunk úttörő művelőjének értékes munkásságát Budapesten az Országos Közoktatási Tanács kötötte le; Szalkay Zoltán, eddigi felelős kiadónk a kolozsvári egyetemen irányítja a tanárképzést. A Délmagyarországi Nevelők Egyesülete soha el nem múló hálával, teljes' elismeréssel adózik az úttörőknek, de a szebb, boldogabb magyar jövő felé irányuló kezdeményezésüket nem állíthatja meg, hanem fenntartani s amennyire ezekben a szörnyű időkben lehetséges fejleszteni kívánja. A szükebb igazgató-tanács ezért szólította fel ismételten az egyesület elnökét, hogy a most már hivatalos lap számba menő Nevelésügyi Szemle felelős szerkesztői és kiadói tisztjét vállalja magára. Bízva az eddigi vezető gárda értékes munkásságában s a tanítói testület vezetőinek, tagjainak komoly ígéretében felvételt kértem és nyertem az Országos Sajtókamarába aminek alapján elvállalom a szerkesztésért és kiadásért a felelősséget. Együttes törekvésünk, hogy a tornyosuld nehézségek ellenére mindig jobban megközelítsük Egyesületünk eszményét: a jogállamon épülő magyar kultúrállam nemzetnevelő testületének minél egységesebb, szervezetebb összefogását az Alföld egy részén és a …
Tovább a műhöz