Magyar
EnglishKeresés
Összes találat megjelenítve : 10
Összes találat megjelenítve : 10
Találatok
A morfológia még igazolni fogja magát mint önálló tudomány, mégpedig oly módon, hogy azt teszi meg vizsgálatai tó tárgyának, amit más tudományok csak alkalomszerűen és futólag vizsgálnak, egybegyűjti mindazt, ami amazokban szétszórtan van jelen, új nézőpontot teremt, amely lehetővé teszi, hogv könnyen és kényelmesen vizsgálhassuk a természet tárgyait. Azok a jelenségek, melyekkel a morfologia foglalkozik, roppant jelentősek, azok a gondolati műveletek pedig,
amelyeknek segítségével a jelenségeket egymással szembeállítja, olyannyira összhangban vannak az emberi természettel, és annyira kellemesek számára, hogv még a sikertelen kísérletek is egyesítik magukban a hasznosat és a szépet. (Goethe) A morfológia szó a formák tudományát jelenti. A növénytanban morfológián azt a tudományágat értik, amelyik a növények alkotórészeiről, ezek egymáshoz és az egészhez való viszonyáról szerzett ismereteinket foglalja össze, más szóval a morfológia ott a növény felépítéséről szóló tudomány. Senki sem gondolt arra, hogy lehetséges ilyen fogalom és terminus: a mese morfológiája. Holott a formák vizsgálatára, a szerkezeti felépítés törvényszerűségeinek megállapítására éppúgy van mód a népmesék, a mesefolklór világában, mint a szerves képződmények esetében.
Még ha ez nem mondható is el minden mesére általában, az úgynevezett varázsmesékre, a „szó eredeti …
Tovább a műhöz
Értekezésemben azt a feladatot tűztem magam elé, hogy feltárjam, hogyan változtak a kifejezésmóddal, a stílussal (lexis, elocutio, stilus) kapcsolatos elképzelések Gorgiastól Augustinusig. E változást - vagy fejlődést - a ránk maradt és többé-kevésbé biztosan datálható jelentős szakmunkák, illetve két esetben töredékes művek (Gorgias) vagy töredékek (Theophrastos) tükrében vizsgálom. Jelentős szakmunkákon azokat a kézikönyveket, értekezéseket értem, amelyek kitapinthatóan hatottak az utánuk következő századok stílusfelfogására. E vizsgálódás kétféle eredménnyel kecsegtet. Egyfelől a korábbi kutatókéinál árnyaltabban írja le a tárgyalt szerzőknek - Gorgias, Platón, Aristotelés, Theophrastos, Cornificius, Cicero, Dionysios Halikamasseus, Pseudo-Longinos, Démétrios, Quintilianus, Órigenés és Augustinus - a nyelvi megformálásra vonatkozó tanait, s ennyiben új megfigyelésekkel gazdagíthatja az említett szerzők stíluselméletével kapcsolatos ismereteinket. Másfelől az antik stíluselmélet változásának, fejlődésének vonalát is megrajzolja, és megkísérli feltárni e változás okát is. Az antikvitásban a stílus elméleti kérdései két súlyponti téma köré csoportosultak: a stílusnemek és a stíluserények köré. Az ókori szerzők ugyanis mindig a hatékonyság, a funkció szempontjából közelítették meg a stílussal kapcsolatos tudnivalókat. Azt vizsgálták, hogyan lehet …
Tovább a műhöz
Autonóm tud-e maradni a művészet a diktatúrák korában? A kötetben szereplő tanulmányok legtöbbje keresi a választ erre a nehéz kérdésre. Persze egy olyan bonyolult problémát, mint amilyen a zsarnokság és a művészet viszonya, egyetlen kérdésbe képtelenség belefoglalni, nem engedi ezt a téma összetettsége, paradox volta. Ha a XX. századi rezsimek ideológiája és a különféle diktatúrák időszakának művészete közötti viszonyra kívánunk rákérdezni, akkor egyszerre több dilemmát kell megfontolás tárgyává tenni. A totalitárius eszmekör kontextusában egy kettős elv szervezi a művészeti gyakorlat és az esztétikai megítélés folyamatait: egyfelől a szabadság, másfelől az ön- és mások általi korlátozás elve. A legalapvetőbb kérdés ehhez kötődik: a kommunista, illetve a náci és a fasiszta ideológiák terhelte diskurzusokban miként érhető tetten ez a kettős elv - egyfelől a művészeti produktumok szerveződésében, létében, másfelől pedig e produktumok és gyakorlatok esztétikai megítélésében (mert az mindenképp hangsúlyozandó, hogy a művészek, esztéták, filozófusok, kritikusok tevékenysége egy rendkívül tagolt, különböző érdekek által rétegzett nyilvános térben formálódik eleve, a befogadás eltérő rendjei szerint). De éppen ennyire hangsúlyosnak tekinthetjük annak a problémának a felvetését is, hogy a művészetre ráerőszakolt sematizmus ellenére miképpen …
Tovább a műhöz
Das bekannte Dictum des Mephistopheles, daß alle Theorie grau sei und griin des Lebens goldner Baum, soll Verwirrung stiften und ist insofern recht „teuflisch“. In ihm werden zwei Bereiche einander gegenübergestellt und unterschiedlich bewertet. Zwar sind Theorie und Lebenspraxis nicht unterschiedslos ein und dasselbe, aber Theorie ist doch immer Theorie von etwas, also letztlich von Praxis. Eine Praxis wiederum, die jegliches Denken und Überlegen von sich wiese, auf jeden theoretischen Einschlag verzichtete, wäre nichts weiter als eine zufällig zustande gekommene Kette von unbewußten, blinden und ziellosen Reflexen. „Theorie“ ist verwandt mit „Theater“. Beide Wörter gehen zurück auf „theästhai“, das „schauen“ bedeutet. Theorie heißt also zunächst Zu-Schauen, An-Schauen, denkendes Betrachten der Dinge, und schon jetzt läßt sich fragen: was ist Anschauen ohne das Angeschaute, Betrachten ohne das Betrachtete? Die beiden Bereiche von Theorie und Praxis, die Mephistopheles so strikt trennt, sind wechselseitig aufeinander bezogen. Aber gerade diese Einsicht unterschlägt er. Jede geistige Anstrengung diskriminiert er als irrelevant, als müßige Gedankenspielerei, die nur davon abhält, wozu er verführen möchte: sich dem „Leben“ (was immer das sei) blindlings zu überlassen, sich dem ohne Reflexion hinzugeben, was in der nach-goetheschen Philosophie einmal „elan vital“, „Lebensschwungkraft“, genannt worden ist. Für den hier zu …
Tovább a műhöz
A kötetben található írások a címként megadott hármas, jóllehet teljességgel el nem különíthető problémának egy sajátos metszetét adják. Ezt a problémaegyüttest másként megjelenítésnek vagy reprezentációnak is nevezhetnénk, ez ugyanis az
a titkos összekötő kapocs, amely a fenomenológiai, a művészettörténeti, az esztétikai, az irodalomelméleti írásokat kötetbe rendezhetővé teszi. A kötet természetesen nem pótolhatja a magyar könyvkiadás számos hiányát, például azt,
hogy nem léteznek fordításban Edmund Husserl alapvető művei, s persze ez elmondható az ő előadásai és írásai nyomán a század egészére kiterjedő nagy hatású fenomenológiai továbbértelmezésekről is (E. Fink, M. Merleau-Ponty, J. P. Sartre stb., hogy csak az itt szereplő gondolkodókra utaljak). Az írások egy jelentős részében ennek a hatásnak a nyomai egyértelműen kiolvashatóak. A fenomenológia érintkezése, direkt vagy indirekt kapcsolódása a művészet problémáihoz
nem új keletű (elég Roman Ingardennek Az irodalmi műalkotás című munkáját említeni, amit Bonyhai Gábor fordításában olvashatunk). Engedjék meg, hogy a magyar megjelenésére váró Merleau-Ponty főmű, a Phénoménologie de la Perception (Gallimard 1945) előszavából idézzek, ugyanis igen érdekesen tárja elénk fenomenológia és művészet viszonyát: „A fenomenológiai világ nem egy előzetesen adott lét értelmezése, hanem a lét …
Tovább a műhöz
Holbein 1533-ban készült Követek című festménye két férfit ábrázol, előttük középen egy elfordított, amorf, de azért nagyjából kör alakú lemezen azonosíthatatlan foltok láthatók, melyekből vagy egy sajátos tükör segítségével, vagy ilyen készség híján csupán egy bizonyos, ám meglehetősen szokatlan nézőpontból ismerjük fel, mit is ábrázolnak (mellesleg egy koponyát). Egy időben a lakásajtók kukucskálójába is ilyen anamor-fikus üveget építettek be: amikor a lakó kinézett rajta, azt is látta a lépcsőházból, amit egy sima üvegen vagy lyukon keresztül nem.
Cirklinek - amint azt Kövér György e kötetbe készített tanulmányából tudjuk - a rablónyelvben a börtönben a cellaajtón található egyszerű, üvegezetlen lesőlyukat nevezik. „A Losonczy Géza halálával kapcsolatos, börtönfolklór alapján elterjedt történet szerint egyik rabtársa a cirklin keresztül látta Losonczy meggyilkolását. A történet írott változata részben Kopácsi Sándor visszaemlékezésében maradt fenn - Tardos Tibor írói közreműködésével -, részben Tardos memoárjában. 1990 után, amikor szabadon meg lehetett interjúvolni a szomszédos cellában levő két hajdani rabot (Tardos Tibort és Varga Domokost), illetve terepszemlére lehetett menni a Fő utcai börtönbe, kiderült, hogy egyrészt a börtön azon részén, az ún. írószobáknál, ahol az események 1957 decemberében játszódtak, nem volt …
Tovább a műhöz
Nőidő
- Horváth Györgyi
- 2007
A vékony könyvecske, melyet az olvasó a kezében tart, többévnyi munka során született meg, és minden bizonnyal magán viseli a szerző kilencvenes évekbeli irodalomtudományos szocializációjának a jegyeit: különféle irodalomtudományos beszédmódok keverednek ugyanis benne - posztstrukturalizmus, hermeneutika, historiográfia, valamint (dominánsan) az amerikai feminista irodalomtudomány szempontjai. Ennyiben valószínűleg a könyv nem is jöhetett volna létre másutt, mint a rendszerváltás utáni évek Magyarországán, egy olyan közegben, melyben egyrészt hirtelen plurálissá vált az irodalomról való megszólalás mezeje, ami lehetővé tette a szerző számára, hogy ezekben a plurális beszédmódokban megmerítkezzék; másrészt viszont ugyanebben a rendszerváltás utáni közegben bizonyos megszólalásmódok (így például a feminista szempontúak) folyamatosan diszkreditálódtak is az államszocializmus idején kialakult „ellenbeszéd” hagyománya felől, azaz egy olyan irodalomértelmezési hagyomány felől, mely sokakban nemcsak azt az illúziót alakította ki, hogy létezhet az irodalomról való beszédnek egy teljességgel politikamentes módozata, hanem azt is, hogy maguk az irodalmi értékek is teljességgel függetleníthetők társadalmi, politikai és kulturális értékektől és érdekektől. Ezeknek a beszédfajtáknak a letiltása számomra meghatározó élmény volt. Hasonlóképp meghatározó volt az az …
Tovább a műhöz
E kötet tanulmányai, amelyeket a magyar olvasó figyelmébe ajánlok, 1985 és 1971 között jelentek meg szovjet tudományos kiadványokban. Nem egyidőben keletkeztek, és nem arra szántam őket, hogy együtt jelenjenek meg. Együttes kiadásuk elkerülhetetlenül a kötet belső teljességének hiányérzetét kelti bennem, ami részben tudományos érdeklődésem és fölfogásom fejlődésének is következménye. Mégis remélem, hogy az olvasó egységre talál majd mind az általános tudományos megközelítésben, mind pedig a módszerben, s így a különféle tanulmányok egységes koncepcióba rendeződnek számára. Tudományos módszerem alapja a strukturális-szemiotikái közelítés, az ember és társadalomszellemi élete különféle jelenségeinek olyan hierarchikusan felépített rendszerként való fölfogása, amely információk tárolására, fölhalmozására és cseréjére szolgál. Az általános megközelítésmód alapja, hogy a különféle szemiotikái rendszexeket az egységes kultúra részstruktúráinak tekintjük. A kultúra modern szemiotikája abból a hipotézisből indul ki, hogy „az emberek jelek segítségével lezajló mindenfajta információt létrehozó, információ cserét lebonyolító ás információ-tároló tevékenységének meghatározott egysége van. Az egyes jelrendszerek, jóllehet immanens struktúrák, mégis csak egységben, egymással kölcsönviszonyban funkcionálnak. Egyetlen jelrendszernek sincs olyan …
Tovább a műhöz
Minden kommunikáció, így szükségképpen a tudományos közlés is feltételezi a befogadót abban az értelemben, hogy számít előzetes tudására, olvasói aktivitására, amellyel hozzájárul a közlemény utalásainak és hivatkozásainak megértéséhez, amellyel lehetővé teszi, hogy a szerző kisebb-nagyobb kihagyásokkal haladjon, számos, körülményt, adatot és tényállást ismertnek tekintsen. Miként Eco (1995) írja, a szerző szeme előtt egy „mintaolvasó" lebeg, és a szövegstratégiát ennek az olvasónak a tudásenciklopédiájához igazítja. A társas tudás általunk tárgyalni kívánt elméleteit - a szociális reprezentáció elméletét, a narratív pszichológiát és az identitáselméleteket - illetően a magyar „mintaolvasót" elképzelni különlegesen nehéz feladat. Nem pusztán azért, mert, szemben az identitás elméletekkel, mind a szociális reprezentációról, mind a narratív pszichológiáról - eltekintve néhány utalástól - mindeddig felettébb csekély magyar nyelvű tudományos közlemény jelent meg, és ilyen irányú kutatások, eltekintve az elbeszélő szövegekkel kapcsolatos vizsgálatoktól (Halász, 1996; László, 1995; Pléh, 1996), csak a legutóbbi időben indultak el (Erős, 1996; Halász, 1996; Pataki, 1995, Váriné, 1995). Ez a helyzet akár még meg is könnyíthetné a szerző feladatát, hiszen nyugodtan támaszkodhatna az olyan bevezető jellegű írásokra, mint amilyen például Wagner …
Tovább a műhöz
A Virtuális Kutatóműhely 2010-ben alakult a Pécsi Tudományegyetemen azzal a céllal, hogy összefogja és támogassa azokat a tehetséges egyetemi hallgatókat, akik a serdülők, a virtuális világ, a fikciók és az identitásprojektek igen tágan értelmezhető témakörében végeznek önálló kutatásokat. A műhely tagjai az ország három különböző egyetemének hallgatói (illetve immár volt hallgatói), akik a világháló segítségével tartják egymással a kapcsolatot (...) A maroknyi csapat 2012. május 2.-án megtartotta első műhelykonferenciáját, amelynek a PTE BTK Neveléstudományi Intézete adott otthont. A konferenciához még néhány további hallgató is csatlakozott előadással, nem is beszélve a szép számú érdeklődőről. Az alkalom sikerét mi sem bizonyítja jobban, mint a tagok elhatározása, hogy a jövőben további konferenciákat szerveznek, és ez a tanulmánykötet, amelyben megosztják egymással és a nagyközönséggel kutatásaik első eredményeit. A tanulmányok témái igen szerteágazók. Sorrendjüket – egyéb releváns szempont híján –
a szerzők nevének betűrendje határozza meg. Röviden pillantsunk bele az egyes írásokba.
Bálint Ágnes a serdülők interneten közzétett regényei struktúraelemzésének titkaiba enged
bepillantást. Az általa kidolgozott módszert, a monomítosz-analízist mutatja be, amely a
Joseph Campbell-féle monomítosz-elméleten alapul. Arra keresi a választ, hogy …
Tovább a műhöz