Magyar
EnglishKeresés
Összes találat megjelenítve : 2
Összes találat megjelenítve : 2
Találatok
Az újra megtalált földi szépség diadalmeneté: ez a quattrocento művészet lényege Az élet szépsége feletti öröm hosszú, dermedt álomból ébredezett. A középkor transzcendentális világszemlélete sem tudta teljesen megsemmisíteni, akkor is felütötte fejét az örök emberi, a valóság, az élet szeretető. Itália pedig különösen hivatott volt arra, hogy az emberiség egyik legnagyszerűbb szellemi forradalmának, a reneszánsznak szülőanyja legyen. Földje valóságosan és képletesen egyaránt méhében hordta az ősi antik kultúra maradványait. Városai és tájai egybeforrottak az ókor nagyszerű építményeinek romjaival. Lakosságában tovább éltek a régi szokások, és művészetében — hamu alatt izzó parázsként — a középkor idején is hatottak az ókor művészeti gondolatai. Amikor a XV. században a gazdasági-társadalmi viszonyok megfelelően alakultak, rendkívüli erővel lobbant fel az a szellemi forradalom, amely létrehozta a modern tudomány, irodalom és művészet alapjait. Itáliában a középkori társadalom ereje már a XIII— XIV. században jelentősen meggyengült. A legfontosabb kereskedelmi útvonalak Itálián haladtak át Európa északi országai felé. így a feudális főurak mellett egyre nagyobb befolyásra tettek szert a vagyonos bankárok, iparosok és kereskedők. A XV. században már kialakultak a nagyipar első formái és a fejlett kereskedelemmel járó pénzgazdálkodás alapvető …
Tovább a műhöz
Az olasz quattroccento, a XV. század festészete mint soha nem halványuló példa marad meg számunkra. „Grand art”, igényében és alkotásában is nagy művészet volt, amely a gótizáló ízlés lankadt pompája után újjászületett, nagyratörő és önálló lett. Megszűnt dekoráció, díszítő-művészkedés lenni. Figyelme az emberek, a világ felé fordult és lázasan kereste a megragadható dolgok szépségét. A természethez igyekezett közelebb jutni: a mindennap látottakhoz és át-érzett igazságokhoz. Ugyanakkor minden ízében emelkedett volt: eszményeket érzett tárgyaiban és diadalmas öröme telt benne, ha megközelíthette őket. Az északi művészettől, a korabeli némettől, német-alfölditől „nagy”-szerűsége, „grandezzá”-ja különbözteti meg legjobban. Ember-alakjai nem illusztrálják a mitológia vagy a Szentírás részleteit; a cselekmény egyéniségükből, akaratukból fakad ; főszereplői az ábrázolásnak és kisebb jelentőségű mellettük a környezet. Szerepük felmagasztalja őket: klasszikusakká válnak, amint klasszikussá akartak válni azok is, akik festették őket. A művészegyéniségek pompás felszabadulásának, friss lendületének kora ez, amikor a városállamokra és hercegségekre szakadt Itália egységes művészetben bontakoztatta ki sokféle tehetsége egész seregét. Az északi művészettel ellentétben — ahol inkább a táblakép a gyakori —, Itáliában a freskófestés a …
Tovább a műhöz