Magyar
EnglishKeresés
Összes találat megjelenítve : 7
Összes találat megjelenítve : 7
Találatok
Az újra megtalált földi szépség diadalmeneté: ez a quattrocento művészet lényege Az élet szépsége feletti öröm hosszú, dermedt álomból ébredezett. A középkor transzcendentális világszemlélete sem tudta teljesen megsemmisíteni, akkor is felütötte fejét az örök emberi, a valóság, az élet szeretető. Itália pedig különösen hivatott volt arra, hogy az emberiség egyik legnagyszerűbb szellemi forradalmának, a reneszánsznak szülőanyja legyen. Földje valóságosan és képletesen egyaránt méhében hordta az ősi antik kultúra maradványait. Városai és tájai egybeforrottak az ókor nagyszerű építményeinek romjaival. Lakosságában tovább éltek a régi szokások, és művészetében — hamu alatt izzó parázsként — a középkor idején is hatottak az ókor művészeti gondolatai. Amikor a XV. században a gazdasági-társadalmi viszonyok megfelelően alakultak, rendkívüli erővel lobbant fel az a szellemi forradalom, amely létrehozta a modern tudomány, irodalom és művészet alapjait. Itáliában a középkori társadalom ereje már a XIII— XIV. században jelentősen meggyengült. A legfontosabb kereskedelmi útvonalak Itálián haladtak át Európa északi országai felé. így a feudális főurak mellett egyre nagyobb befolyásra tettek szert a vagyonos bankárok, iparosok és kereskedők. A XV. században már kialakultak a nagyipar első formái és a fejlett kereskedelemmel járó pénzgazdálkodás alapvető …
Tovább a műhöz
Az olasz quattroccento, a XV. század festészete mint soha nem halványuló példa marad meg számunkra. „Grand art”, igényében és alkotásában is nagy művészet volt, amely a gótizáló ízlés lankadt pompája után újjászületett, nagyratörő és önálló lett. Megszűnt dekoráció, díszítő-művészkedés lenni. Figyelme az emberek, a világ felé fordult és lázasan kereste a megragadható dolgok szépségét. A természethez igyekezett közelebb jutni: a mindennap látottakhoz és át-érzett igazságokhoz. Ugyanakkor minden ízében emelkedett volt: eszményeket érzett tárgyaiban és diadalmas öröme telt benne, ha megközelíthette őket. Az északi művészettől, a korabeli némettől, német-alfölditől „nagy”-szerűsége, „grandezzá”-ja különbözteti meg legjobban. Ember-alakjai nem illusztrálják a mitológia vagy a Szentírás részleteit; a cselekmény egyéniségükből, akaratukból fakad ; főszereplői az ábrázolásnak és kisebb jelentőségű mellettük a környezet. Szerepük felmagasztalja őket: klasszikusakká válnak, amint klasszikussá akartak válni azok is, akik festették őket. A művészegyéniségek pompás felszabadulásának, friss lendületének kora ez, amikor a városállamokra és hercegségekre szakadt Itália egységes művészetben bontakoztatta ki sokféle tehetsége egész seregét. Az északi művészettel ellentétben — ahol inkább a táblakép a gyakori —, Itáliában a freskófestés a …
Tovább a műhöz
Életem
- Cardano, Girolamo
- 2013
Girolamo Cardano (1501-1576) tipikus reneszánsz polihisztor volt: orvos, filozófus, költő, szerencsejátékos, asztrológus, zenész, matematikus, természettudós és szörnyeteg egy személyben. A kardántengelyt és a Cardano-gyűrűket róla nevezték el, ő találta ki egyebek közt a valószínűségszámítást, a harmadfokú egyenletet, az imaginárius számokat és a binominális együtthatót. Elsőként írta le pontosan a tífuszt, évszázadokig használt gyógyszerek sorát állította össze, kora legjobban fizetett és legsikeresebb orvosa volt, ő gyógyított elsőként siketnémákat, de titkosítási rendszereket is kitalált szabadidejében. Nagyjából 200 műve ismert cím szerint, zömük sosem jelenhetett meg nyomtatásban. Cardano élete nem volt túl boldog: bigott anyja, aki sokáig prostitúcióból tartotta fönn magát, ridegen bánt vele. Tehetséges, de enyhén szólva furcsa apja ugyan a maga módján szerette, de sokat gyötörte, gyakran megalázta. Feleségével, akit önéletrajzában egyszer említ név szerint, aligha élt harmonikus családi életet. Három gyermeke közül a legidősebbet feleséggyilkosságért lefejezték, középső fia többször is meglopta, becsapta, egyetlen derék gyermeke, lánya pedig meddőnek bizonyult. Cardanónak negyven éves koráig nyomorognia kellett, ám folytonos betegeskedése, kóros játékszenvedélye, összeférhetetlen természete is nehezítette számára a boldogulást. Mindezeken túl …
Tovább a műhöz
Itália (3/1.)
- Heine, Heinrich
- [1920]
Én vagyok a legudvariasabb ember a világon. Büszkélkedem azzal, hogy sohasem voltam goromba e földön, ahol annyi elviselhetetlen fickó akad, aki odaül az ember mellé és elbeszéli szenvedéseit vagy éppen verseit szavalja el; igaz keresztényi türelemmel, nyugodtan hallgattam meg mindig ezeket a siralmas dolgokat s egy arcizmom sem árulta el, mennyire unatkozik a lelkem. Mint a vezeklő brahmin, aki átengedi testét a férgeknek, hogy ezek az istenteremtései is jóllakjanak, - úgy álltam néha naphosszat a legszörnyűbb emberi locsogást; nyugodtan hallgattam és benső sóhajaimat csak Ő hallotta, ki megjutalmazza az erényt.
De az életbölcsesség is azt parancsolja, hogy udvariasak legyünk és ne hallgassunk bosszúsan, vagy éppen valami bosszús szóval ne válaszoljunk, ha egy spongyatestű kereskedelmi tanácsos vagy kiaszott sajtkereskedő odaül mellénk és általános-európai beszélgetésbe fog e szavakkal: "Ma szép idő van." Nem tudhatja az ember, hogyan kerül megint össze egy ilyen filiszterrel s az akkor keservesen megemlegettetheti velünk, hogy udvariasan azt nem feleltük: "Az idő valóban igen szép." Sőt ugy is eshetik, nyájas olvasó, hogy Kasselben a table d'hotenál a föntemlített filiszter mellé ültetnek, még pedig a baloldalára s éppen ő az az egyén, akinek elébe tették a barna potykákkal megrakott tálakat és aki ezeknek vidám szétosztója; - ha pedig ő régóta feni rád a fogát, mindig jobbra adja …
Tovább a műhöz
Itália (3/2.)
- Heine, Heinrich
- [1920]
Midőn beléptem Matild szobájába, a zöld lovaglóruha utolsó gombját is begombolta már és épen a fehértollas kalapot akarta felvenni. De hirtelen elhajitotta, mihelyt megpillantott és aranyfürtös haja hullámzott, amint felém rohant. - "Egyetlen, páratlan doktor!" - kiáltott és amint szokta, megragadta mindkét fülemet és mókás melegséggel csókolt meg.
- Hogy van, legőrűltebb minden halandók között? Milyen boldog vagyok, hogy ujra látom! Mert őrűltebb embert nem fogok találni a kerek világon. Bolond és buta akad elég és gyakran részesülnek abban a megtiszteltetésben, hogy őrűltnek tartják őket; pedig az igazi őrűlet épen olyan ritka, mint az igazi bölcseség, sőt talán nem is egyéb, mint bölcseség, amely megbosszankodott, hogy mindent tud, e világ minden aljasságát ismeri és ezért határozta el angy bölcsen, hogy megőrűl. A keletiek okos egy nép, prófétaként tisztelik az őrűlteket, mi ellenben minden prófétáról azt tartjuk, hogy őrűlt...
Tovább a műhöz
Itália (3/3.)
- Heine, Heinrich
- [1920]
A környező természet hatással van az emberre - miért ne hatna az ember is a természetre, amely körülveszi. Itáliában szenvedélyes, mint a nép, nálunk Németországban komolyabb, meggondoltabb, türelmesebb. Vajjon egykor a természet is elevenebb belső életet élt-e, mint az ember? Orpheus kedélyének ereje, azt mondják képes volt arra, hogy fát, kvöet eleven ritmusu mozgásra késztessen. Vajjon ma is megtörténhetnék az ilyen csuda? A porosz udvari költő lantjának zengése aligha fogja táncra csábítani a templowi hegyet, vagy a berlini hársakat.
A természetnek is van története és ez egészen más természetrajz, mint amit az iskolában tanítanak. Az Apenninek sziklahasadékaiban évezredek óta élő kis szürke gyíkok közül egyet meg kellene hívni rendkívüli tanárnak valamelyik egyetemünkre és egészen csodálatos dolgokat hallhatnánk tőle. Persze, a jogi fakultás egynémely urainak büszkesége tiltakozna e választás ellen. Hiszen egyikük nagy titokban már a tudós Fidóra is féltékeny, mert attól tart, hogy ez esetleg helyettesíthené őt a tudományos apportírozásban.
Tovább a műhöz