Keresés
További részletek
Találatok

Megjelenítve 25-36 az összesből: 419

Találatok


A dualizmus időszakának elejétől – hasonlóan Európa más országaihoz – gomba módra szaporodtak Magyarországon is a napi-, heti- és havilapok, melyek között már szép számmal akadtak tartósan a piacon lévő, hosszú időn át megjelenő sajtótermékek is. A kiadványok között ebben az időszakban jelentős csoportot foglaltak el a pedagógiai és a női lapok. Ennek hátterében ott állt a kötelező népoktatás törvényi bevezetése (1868), az iskolarendszer valamennyi szintjének fejlődése, kiépülése, a pedagógus szakma professzionalizációja, a nőemancipáció, ezen belül a lánynevelés korábban sosem látott kibontakozása, valamint a női olvasók nagyszámú megjelenése és a női írók színre lépése. A magyarországi sajtótermékek között a 19. század utolsó évtizedeiben olyan lapokat is találhatunk, amelyek a pedagógiai és a női lapok csoportjába is sorolhatók. Különösen kiemelhető ezek közül az 1880-tól indult, 1919-ig átlagosan évi tíz lapszámmal jelentkező Nemzeti Nőnevelés című, nívós folyóirat működése, amely a dualizmus korában a legszínvonalasabb nőkről és nőknek szóló lap volt, és a budapesti Sugárúti Állami Tanítónő-képző Intézet (1898-tól Erzsébet Nőiskola) tanárai szerkesztették. A folyóiratban publikáló szerzők gyakran a hazai nevelésügy, nőnevelés meghatározó személyiségei voltak, mint például Zirzen Janka, Damjanich Jánosné, Veres Pálné, …
Tovább a műhöz
Minden nevelésnek a mint legelső, úgy legtermékenyebb alapja — a házi nevelés; ennek egyedül biztos tényezői pedig — magok a szülök. Súlyos, áldozatos, de másra nem hárítható kötelem ez, maga, a természet által fűzve az anya s az atya nevéhöz. Egyik legszentebb hivatásuk azért, hogy magzatjuk első nevelését közvetlenül vigyék, vagy legalább vezessék. Főfő családi, hazafiúi s emberi érdekök kivánja azt tőlük, kik gyermekökben adnak önmagoknak örököst, a később nemzedéknek embert, a hazának polgárt. A családban tehát az atya lészen az gyermekére nézve, mi az ég a földre nézve, — a világító és fentartó; mit kiváltkép abban valósít meg, ha az anyai szeretet gyöngédségeit tanácsaival szabályozza, gyöngeségeit szigorával mérsékli, gondjait s fáradalmait pedig részvéttel megosztja. Az atya bölcsesége és segédkezése az egyik házi nemtő, ki a gyermek-élet gyönge növényzetét megóvja a romlás mérges fuvalmaitól. Mivel mégis az anya, gyermeke oldalán, ennek első védangyala, pár levéllel többől fog állani az ő nevelői vezérkönyve, — de koszorúja is. Az ő hivatása éjjeli-nappali gondjainak közvetlenségével, anyai szivének egész szerelmével vinni gyermeke első nevelését, — de bölcs anyai szerelmével, mely fölött higgadt értelme viraszszon. Az anyai szeretet természetes, mint a nap melege; de hogy jótékony is legyen, nem szabad égetnie ... S az …
Tovább a műhöz
A folyó iskolai év elején megnyitották a budapesti II. kerületi tanítónőképzőben a külön nevelőnőképző tanfolyamot és e kérdést igy az elméleti vitatás hánykódó hullámairól a valósulás biztos révébe vitték. De a nevelőnőképzés ügyének megbeszélését azért mégsem tartom fölöslegesnek, annyival is kevésbbé, mert még magát ez intézet létjogát is védelmezni kell a nem épen üres tagadás ellenében. Sőt mi több, merev tárgylagossággal, a nevelési tudomány szempontjából tekintve a dolgot, alig akad ember, a ki kénytelen ne volna elismerni, hogy a tanitónőképzök mellett nincs helye a külön nevelőnőképzőknek, mert a ki beválik tanítónőnek, az beválik nevelőnőnek is, a kit a tanítónőképző arravalónak és képesnek itél a tanítóságra, azt képesnek itéli a nevelőségre is. Ámde a nagy közönség máskép vélekedik, mert más fogalma van a nevelésről. Szerinte a jó nevelés nem egyéb, mint az a viselkedési mód, a melyben az igazán mívelt lélek külsőleg nyilatkozik. A nagy közönség, mint sok egyébben, felcseréli a lényeget a jelenséggel, az okot az okozattal. Publicus úrnak, de különösen Publi-cusné asszony ő nagyságának, persze fogalma sincs arról, hogy, a mi neki oly annyira imponált, az igazán mívelt ember viselkedési módja, csak külső jelensége, kisugárzása az öszhangzatosan kimí-velt léleknek. Maga szellem nélkül szűkölködvén, nem sejdíti e …
Tovább a műhöz
Ha az államférfi egy és más tekintetben sajnálattal tekint is vissza a mult (1872—75) országgyűlés mulasztásaira : a kor művelődésének történetirója a tanügy terén is mutathat föl előhaladást. Megemlíti bizonyára a Ludovica Akadémiát, a mely feladatául tűzte, alkalmas tiszteket képezni a honvédségnek. Megemlíti, hogy a szegény vakok intézetét ez időben vette az ország gondjai alá. Rámutat a díszes könyvtári épületre, az egyetemi ifjúság és tanári kar önművelésének e kényelmes csarnokára. Mig a fővárosban az egyetemi építkezésekkel a fensőbb elméleti és gyakorlati oktatás alkalmasabb helyiségeket nyert: tul a Királyhágón a tudományoknak egy uj magyar egyeteme kezdette meg üdvös működését, versenytársa egykor, hasonló viszonyok közé állítva a fővárosi magyar királyi egyetemnek. És ha nem létesült a középoktatás teljes szervezése, az a határozat, mely megengedte, hogy az eddig hatosztályu reáliskola két uj osztálylyal toldassék meg, nagy reformot jelöl e középiskolánk tantervében. Lehetővé lön azzal téve mind a tudományoknak, az ifjak túlterhelése nélkül, alaposabb tanitása, mind az irodalmi képezés fejlesztése. Elmondja továbbá a történetíró, hogy bármily súlyosak voltak a pénzügyi viszonyok, a népoktatásra megajánlott összegek számos uj iskola keletkezését és fölszerelését tették lehetségessé; s hogy a midőn a létezőnek föntar-tása is …
Tovább a műhöz
Ezen év egyik nagyunk, a halhatatlan Széchenyi iránti kegyeletünk éve. Csoportosulni fogunk érczszobra körűl; illő, hogy szavait is a szokottnál nagyobb nyomatékkal újítsuk fel emlékezetünkben. Önöket első sorban az fogja érdekelni, vajon a nagy államférfi gondolkodott-e a nemzeti köznevelés ügyéről is? s minők voltak e tekintetben nézetei ? Előre is föltehetjük, hogy igenis gondolkodott; s hogy nézetei itt is emelkedettek és eredetiek lehettek. Nem is volt soha törvényhozó, nem igazi államférfi, kinek gondoskodását az, a mi minden jóllétnek, minden tökéletesbülésnek első alapja, kikerülhette volna. Hát még, a ki, mint Széchenyi, oly mélyen érezte nemzete sülyedését, s nemcsak, mint mások, egy két reformkérdést vetett fel, melynek szerencsés megoldásához kösse nevének minden dicsőségét; hanem, a ki népe megváltója, űjjá-teremtője akart lenni, s ki merte mondani a nagy szót: Magyarország nem volt, Magyarország még lesz!... A dicső elhunytnak naplói, mik nemzeti közkincscsé váltak, •egynél több lapot tartalmaznak, mely a köznevelés, különösen magyar népünk akkori neveltetésének hiányai s óhajtandó átalakítása feletti elmélkedésekkel van teli írva. Lássunk belőlök csak egynehányat. 1819-ben, Messinában, ezeket irja. «Ha egy nemzetet önvédelemre képessé, becsvágyóvá, dicsövé akarunk tenni, első, hogy legalább nagyobb részének kellő neveltetéséről …
Tovább a műhöz
Az 1859-dik évben junius 24-dikén véres ütközet volt Sol-ferinonál. Az osztrák hadsereg rémítő vereséget szenvedett. A midőn a nap leáldoztával a csatának vége szakadt, ezer meg ezer halott és tízezernél is több sebesült hevert szanaszét a csatatéren. Borzasztó éjszaka várt a sebesültekre; segélykiáltásaikra csak a haldokló áldozatok hörgése szolgált rémséges válaszúi. Bármily nemes önfeláldozással és buzgó serénységgel végezte is tisztét, mégis csak keveseknek nyújthatott vigasztalást és segítséget a tábori orvosok és papok kisded csapata. A felkelő nap is munkában találta a tábor ezen hivatalos szamaritánusait, kik megdöbbenve győződtek meg a nap világánál, hogy a szerencsétleneknek tizedrészén sem segíthettek még. Megkettőztetett buzgósággal látott tehát a szent munkához mindegyik: de mit végezhetett a kevés, kimerült kéz az ily borzasztó helyzetben?! A sebesültek nagyobb részének kínszenvedése egyre tartott, egyre fokozódott a nap égető heve mellett. Nem egy hős magyar ifjú két hosszú napnál is tovább ott maradt hol elesett, a nélkül, hogy valaki segítséget nyújtott volna neki, a nélkül, hogy egy ital vízzel enyhitette volna epesztő szomját, egy falat étellel csillapította volna marczangoló, éhségét. Mily kinos megdöbbenéssel vehették észre e szerencsétlen áldozatok, hogy körülöttük miképen szaporodnak a halottak, hogy mikép terjed jobban-jobban …
Tovább a műhöz
Ígéretem szerint cselekszem s nem várakoztatlak sokáig, hanem megírom a körödben s kiváltképen pedig évi vizsgálatod alkalmával szerzett tapasztalataimra vonatkozó nézeteimet, miután azokat élőszóval nem közölhettem veled a mult héten, a midőn ép oly váratlanul tovább kellett utaznom, mint a milyen véletlenül történt városkátokban való megjelenésem. Levelemben sok meglepőt, több talán reád nézve kellemetlen igazságot kell veled közölnöm; készülj el azok befogadására! Ha pedig nem volnál oly hangulatban, melyben megbírod az őszinte szót — úgy tedd félre e lapokat s olvasd el azokat alkalmas időben. Vannak az emberi életben pillanatok, a melyek épen nem arra valók, hogy szemébe nézzünk az igazságnak! — Némely ember élete csupán ilyen pillanatokból áll. Az ily emberek a legboldogta-lanabbak, bár látszólag jól érzik magukat. Ki az igaz szót nem szereti, kedveli az ámítókat s maga is hízeleg, hogy mások is sima szókkal traktálják; — de azért még sincsen nyugodt pillanata. Nem hisz senkinek s nem is bízhatik még magában sem. — Örökös nyugtalanságban él, a csalódások lánczolatát ugyan megunja ; de felébredni nem mer, nem akar. — Vergődve éli napjait, melyek ujabb és ujabb oly kellemetlen helyezeteket szülnek számára, a melyeknek eltakarása nehéz kínos kimerítő munkával jár; mert az ember alaptermészeténél fogva csakis az őszinteségben, az igazmondásban talál …
Tovább a műhöz
Sűrűn hangzik a panasz minden rangú és rendű iskoláink ellen, hogy bennük túlságosan sokat tanítanak és — keveset tanulnak. S e panaszok nemcsak az egyes kárvallott felek feljajdulásai. Maga a közvélemény is mind gyakrabban és komolyabban foglalkozik e kérdéssel és sürgetőn kéri a fenyegető baj orvoslását. A szakférfiak — legnagyobb részben — palástolják a baj létezését a nyilványos-ság előtt: de hivatalos eljárásuk által bizony csak ők is inkább maguk ellen bizonyítanak, mint maguk mellett. A saját iskoláját még csak jónak, vagy legalább tűrhetőn jónak tartja mindenik ; de köztudomású tény, hogy a felsőbb iskolák mennyire nincsenek megelégedve az alsóbbakkal s hogy emez elégedetlenségüket szóval is, tettel is mily kétséget kizáró módon tanúsítják. Az elemi iskolát végzett növendéknek —kevés a kivétel! — fölvételi vizsgálatot kell tennie, ha a középiskolába óhajtozik. Miért ? mert az elemi oktatás- s a róla szóló bizonyítvány irányában a középiskola bizalmatlansággal viseltetik. Hát ha a középiskolát végzett növendék az egyetemre megy'? — Fölvételi vizsgálatot nem követelnek ugyan tőle (noha kevésbe mult, hogy nem foganatosították a fentebbi rendszabályt itt is); de az egyetemi tanárok nem győzik hirdetni — élő szóval, hírlapi czikkekben, miniszteri enquéteken — hogy a középiskolai oktatás mily fogyatékos, ferde irányú és fonák. Az …
Tovább a műhöz
Igen érdekes munkát bocsátott ki e tárgyról Marion Henrik, l>árisi tudós, és valóban egész uj világot vet ez által a nevelési kérdésre. Francziaországnak az az előnye, hogy ezelőtt harmincz évvel, mikor még ugyancsak kezdetleges állapotban volt a nevelési tudomány elmélete, erre nézve semmi irodalma sem létezett; csak pár év óta kezdenek e fontos tárgyról munkákat írni, midőn a fogalmak tisztultak. így nincs meg nálok az az iszonyéi könyvhalmaz, mely a németeket e téren megbénítja, mivelhogy követelik, miszerint az, ki nevelési ügygyel foglalkozik, ezt az egész meddő irodalmat ismerje, mely főleg üres szavakból áll, miket egyik szerző átvett a másiktól, s különféle alakban tünteti elő, a mi tulajdonkép se több világosságot nem áraszt a kérdésre, se az ügyet előbbre nem viszi. Nincs veszedelmesebb, mint a bonyolódott elméletekben eltévedni, s már csak ezért is óvakodnunk kellene túlterjeszkedni vágyó hatalmas szomszédainktól. Marion Henrik müve igen terjedelmes és tudományos, nincs szándékunk azt ismertetni, erre avatottabb toll volna szükséges; csupán azon általános benyomásról kívánunk szólani, melyet a mű az olvasó lelkében hagy, s azon következtetésekről, miket a neveléssel foglalkozó egyének abból azonnal vonhatnának. Mert valóban nincs is hathatósabb tényező az egyed erkölcsiségére nézve, mint az emberi szolidaritás, mely mindenki szabad akaratát …
Tovább a műhöz
A folyó év augusztus havában megtartott orsz. tanítói gyűlést országszerte mindenki elvi jelentőséggel bíró s népoktatásügyünkre nézve nagyfontosságú eseménynek ítélte s tartja ma is; ugyanezért senki sem csodálkozhatik azon, hogy azok, kiket ezen esemény közelebbről is érdekel, azzal gyakrabban és ismételve foglalkoznak. E folyóirat olvasóira, a leányiskolák tanítóira, tanítónőire s általában a nőneveléssel foglalkozókra nézve sem közömbös az országos tanítói gyűlés ügye; nekünk is van közünk minden fontos, minden országos népoktatásügyi mozzanathoz, hisz a nőnevelés és a leányiskolák képezik a népnevelésügynek majdnem fele- és pedig igen fontos részét. Szükségképen foglalkoznunk kell tehát nekünk is, még pedig minél gyakrabban és minél alaposabban, az országos tanítói gyűléssel és pedig nem annyira azon szempontból, hogy milyen volt az első, hanem inkább abból, hogy milyen legyen a második országos tanítói gyűlés Milyen legyen a második országos tanítói gyűlés? E kérdésre csak az lehet az igazi felelet: Feleljen meg nevének, legyen csakugyan országos és legyen csakugyan tanítói. Mikor nevezhető az országos tanítói gyűlés csakugyan országosnak ! Akkor, ha országos jelentőségű czélt tűz ki, s ha az egész országra hatni lesz képes. Mikor lesz az országos tanítói gyűlés csakugyan tanítói ? Akkor, ha az tanító hatással bír a népnevelésügy …
Tovább a műhöz
Találatok

Megjelenítve 25-36 az összesből: 419