Magyar
EnglishKeresés
Összes találat megjelenítve : 9
Összes találat megjelenítve : 9
Találatok
Hat esztendőt forgott immár az idő kereke, hogy gróf Klebelsberg Kunó örökre lehunyta szemét. Azonban minél messzebb távozik alakja az idő távolába, annál nagyobbra nő. Az Idő legtöbbször kegyetlen bíró: olyan államférfiakat, akik személyi varázsukkal s hatalmukkal a kortársakat lenyűgözik, vagy zordon fönségükkel, a distancia jól kihasznált pátoszával egyéniségük és tehetségük arányait mesterségesen meg tudják növelni, az Időnek szigorú mérővesszeje előtt fokozatosan összezsugorodnak, személyiségük lassankint színeiben megfakul, a nemzet életébe beleszőtt alkotások híján nevük valamikor dicsőn csengő hangzása évről-évre mindjobban elhalkul. Gróf Klebelsberg Kunó az államférfiaknak nem ebből a könnyen feledésbe menő típusából való. Amint cselekvő hitének és alkotó vágyának fauszti ereje tudatosan nem a jelen pillanatnak, hanem a messze jövőnek dolgozott, akként éppen ez a jövő, amikor kulturális alkotásai, szellemi befektetései gyümölcseiket fokozatosan megérlelik, mindjobban megtermi történeti háláját és kegyeletét. A kultúrpolitikai alkotások és beruházások az első pillanatra a hozzá nem értők szemében terméketlenek, mert kézzel fogható kamatokat azonnal nem hoznak: csak hosszú évek
múltán jelentkezik bőséges szellemi aratásuk. Ekkor már a kortársak meg nem értő kritikája réges-régen elhangzott s ennek helyébe lép most a történetírónak, …
Tovább a műhöz
1821-et írnak. A magyar nemzet ébredez; rázza bilincseit, melyeket évek óta némán visel. A láncok szorítása enged. Megnyílik az 1825. évi országgyűlés, föllép Széchényi István gróf, és aki életének irányát mindeddig csak keresi, kezd munkálkodni a szegény, anyagi, szellemi és közigazgatási téren elmaradott haza érdekében. Bizalmat önt a csüggedt nemzetbe és megjelöli az utat, melyen a magyarnak haladnia kell. Fölszólal Magyarország politikai és társadalmi intézményei ellen, a nemesek kiváltságainak eltörlését, az ősiségnek, a hűbéres birtokrendszernek és a jobbágyi robotnak megszüntetését hangoztatja. A jók köréje csoportosulnak, magukévá teszik eszméit és azok megvalósításán fáradoznak. Az 1832—36. évi országgyűlésen sikra szállnak az új eszmékért. S ime, a küzdők sorában megjelenik a reformok legkiválóbb harcosa, ezentúl a haladó-párt vezére, Deák Ferenc. Hazánk e nagyjáról kell ma, születésének 100. évfordulóján, megemlékeznem, az ő érdemeinek méltatása föladatom. De hol vegyem az erőt tetteinek hű tolmácsolására ? Mit mondjak, hogy nagy alakja kidomborodjék? Említsem hazafiúi hűségét, széleskörű jog- és törvénytudását, államférfiúi képességét? Nehéz dolgok, főleg kis tanítványaimnak, kiknek ma Deák példáján okulniok kell; megkísérlem azért Deák Ferenc kiválóságát egyszerűen, kiváló alkotásának ismertetésével …
Tovább a műhöz
Nem régen egy magánlevélbe volt alkalmam bepillantani, mely reám oly nagy hatást gyakorolt, hogy legnagyobb részét lemásoltam, s nagyon örülnék, ha szélesebb körben ismertethetném. E levélnek annál nagyobb súlya van, mert írója, ki nagy tapasztalatait és érdemeit a tanítónői pályán szerezte, nem is gondolta, hogy sorai valamikor nyilvánosságra jutnak. Egy ismerősének írta levelét, ki egy nagy lelkű hölgy azon tervét közölte vele, hogy Magyarországon művelt nők számára ápolónői iskolát szándékozik teremteni. A kérdéses levélben a következőket olvashatjuk: «Igazán nagy jótétemény volna, ha a betegápolónői intézmény nálunk is rendeződnék, mert tény, hogy a betegápolónői hivatás színvonalát csak akkor lehetne emelni, ha művelt hölgyek is mennének erre a pályára. Nálunk azonban minden nehezebben megy, mint máshol, aminek oka a mi sajátlagos társadalmi viszonyainkban rejlik. Magyarországon még mindig sokkal nagyobb szerepe van a külsőségeknek, mint a munkának. Kevesen állanak azon erkölcsi és szellemi magaslaton és kevesen birnak oly tág látókörrel, hogy a munka ideálizmusát fel tudják fogni, s azt meg tudják látni a sok üres külsőség mellett, melynek fénye a szemeket elvakítja. A mi társadalmunk igen gyakran több elismerést és tekintélyt ad annak, aki nem dolgozik, de külsőleg fényes életet él (igen gyakran adósságra), mint annak, ki munkájával egy szép …
Tovább a műhöz
A kerepesiúti temető halottas házából augusztus 24-én temettük Tóth Józsefet, Pest vármegye nyugalmazott kir. tanfelügyelőjét. Dacára annak, hogy a szünidő sokakat távol tartott még a fővárostól az ő tisztelői, barátai és munkatársai közül : sokan voltunk mégis, akik a magyar kultúra e nagy és igaz bajnokának megadtuk a végtisztességet; s mindnyájan, akik ravatalát meghatva és könnyezve körülállottuk, éreztük, hogy gyászunk egy letűnt korszak legnagyobb fiainak egyikét illeti. Ama legnagyobbak egyikét, kiknek elhunyta egy egész világfelfogás letűntét jelenti : azon világfelfogás letűntét, melyen a mu század elejétől kezdve nemzeti létünk alapja nyugodott. A nemzetért való lelkes és önzetlen munkásság fakadt a régiek e felfogásból, melyet ma is féltő gonddal kell ápolnunk, hogy belőle erőt merítve, nemzetünk fentmaradását ezer veszély között is biztosíthassuk. Mint a Széchényi szellemében nevelkedett legjobbjaink lelkesen és önzetlenül fáradt Tóth József is a magyar kultúráért ! ezért őrizzük meg hálával és kegyelettel emlékezetét! Tóth József az erős magyar érzés, a páratlan kötelességtudás és az önfeláldozásig lelkes kulturmunka embere volt. Mint fiatal pestmegyei tanfelügyelőt ismertem meg 1877-ben, s már akkor bámulatot ébresztett bennem az az öröm, mellyel hivatásának terheit viselte, az a lelkesség, mellyel munkásságának terveit szőtte s az a …
Tovább a műhöz
Midőn ma folyóiratunk harmincnegyedik évfolyamát lezárjuk, a köszönet meleg szavaival fordulunk mindazokhoz, akik minket e hosszú, küzdelmekben és eredményekben gazdag idő alatt munkájukkal és érdeklődésükkel, tanácsaikkal és bátorításukkal, anyagi és szellemi javaikkal támogattak, megsegítettek.
Akkor indítottuk meg folyóiratunkat, mikor a nőnevelés ügyének, a folyóiratunk köré csoportosuló kicsiny társaságon kívül, más irodalmi művelője még nem volt, s mikor a nő-kérdésnek sem volt rajtunk kívül egyetlenegy sajtóorganuma, sem. Nőnevelésügyi folyóiratunk ma sincs több, noha a nőnevelésügy irodalmát művelők száma azóta örvendetesen megnövekedett. Örömmel és büszkeséggel mutathatunk rá, hogy nő-nevelésügyünk eme munkásai közül nem csak azok maradtak hívek hozzánk, kik kezdettől fogva mellénk állottak — itt csak az elmúlás okozott pótolhatatlan veszteségeket, — hanem a fiatalabb tanítói és írói nemzedék is velünk van, és megszólaltatja hasábjainkon a nőnevelés legújabb, legmodernebb eszméit is, újabb, eddig műveletlen irányokai jelölve meg a nemzeti munkára.
A nőnevelés ügye mellett gondosan figyelemmel kiséri ma is folyóiratunk a nőkérdés és nőmozgalom újabb törekvéseit is, noha itt a jelentékenyen megnövekedett munkát a később keletkezett folyóiratokkal már megoszthatja. Ha új irányokat folyóiratunk e részben nem is tör, rajta van, hogy …
Tovább a műhöz
Olyan jó volna megtalálni a szót, «Honunk szebblelkű . asszonyaihoz!» Talán ha sokan és teljes erővel keressük, és talán ha mi nők is komolyan hozzálátunk a kereséshez, meg is találjuk! Oh ha megihlethetném a szebblelkűek szivét! Ezer ós ezer gondolat hullámzik agyamban és az érzések árja megnő és tért keres! A mi hazánkról akarok szólani a mi asszonyainknak, a Nemzeti Nőnevelés olvasóinak és tényezőinek! És megjelennek előttem a nagyok, a költők és a bölcsek, akik nagyratartották őket, akik számtalanszor kifejezték, hogy a honleányok segítsége nélkül nem dolgozhatnak eredménnyel a honfiak! «Kezedben van a gyermek álmai Tündérvilága lelkes ifjúnak S a férfi boldogsága ! Játszani Ily drága kincsek nem adattanak! A kisdedeknek néma szája kér : Hogy adj nekik hazát, ne vondd meg azt, Áldás — vagy átok vár — válaszért, Határozz! és kimondtad sorsodat!» Ugy érezem — gyakran érezem ezt — hogy ismét ot állunk, hogy kimondjuk sorsunkat és vele a jövő nemzedék sorsát. Valami hiányzik a mi asszonyaink, leányaink lelkéből, törekvéseiből, munkájából!
A közösség érzete, hogy egy közös otthonba tartozunk bele, hogy haza kell hordani munkánk minden gyümölcsét — mint püjébe a méh — hogy édes mézzel kell megtölteni az otthon a haza téréit és fogalmát. Ma egy éve épen ebben az időben, talán épen ebben az órában megjelent előttem a szülői ház képe, …
Tovább a műhöz
A «Magyar Figyelő» ezidei 20. számának nagy pedagógiai jelentőséget ad Andrássy Gyula grófnak az a cikke, melyet előbb az Országos Ismeretterjesztő Társulat okt. 11 -ki gyűlésén olvasott fel s mely utóbb könyvalakban is megjelent. Sok gondolat és intés, sok igazság és terv van e műben. Magyarország múltjának okos ismerete, Magyarország jövőjének, nagyságának tapintatos védelme. A nevelők feladata, hogy minden szava eleven életet éljen tovább. Mindenekelőtt az véssük itt jól a szivünkbe, ami bennünket, nőket, legközelebbről érdekel és amiben olyan nagyon észhez szól a kifejezés módja, olyan nagyon szívhez talál a beszéd árnyalata is. Elmélyedésre és cselekvésre indít minden sora. Terünk nem engedi az egész, gyönyörű tanulmány közlését, csupán főbb gondolatait adjuk a következőkben: «A civilizáció csak új fegyvereket adott a harcnak, de a kölcsönös gyűlöletet apasztani, ellentétek békés megoldási módját megtalálni mindeddig nem volt képes. Ma azt állapíthatjuk meg, hogy a kultúra haladása a háborúkat talán ritkábbá, de ugyancsak borzasztóbbá teszi. Sőt a civilizáció egyenesen növelte a háború iszonyait. Az emberiség számának arányában szaporodott a hadsereg is.» «Nem tudja az ember, jobban csodálkozzék-e azon a szellemi erőn, amelyet az emberiség bizonyított, mikor ezen gyilkos eszközöket megalkotni képes volt s azon a bátorságon, amelyet a modern …
Tovább a műhöz
A vallás- és közoktatásügyi miniszter f. év július 14-én kelt 86,1000. sz. rendeletével megreformálta a leányközépiskolákat. Mielőtt az új iskolák szervezetét és tanítástervét ismertetném, célszerűnek látom az ezek életbeléptetése tárgyában kibocsátott rendelet közlését: A művelt középosztály leánygyermekeinek nevelése és oktatása céljából alapított felsőbb leányiskolák, melyek negyven évet meghaladó időn át elismerésre méltó módon teljesítették fontos feladatukat, mai szervezetükben már nem tudják kielégíteni a megváltozott életviszonyok folytán felmerült szükségleteket. Ennek következtében felső osztályaik elnéptelenedtek; ellenben a leányok egyre nagyobb számban lepték el - mint magántanulók - a fiúközépiskolákat és a fiúk részére létesített felső kereskedelmi iskolákat; teljesen benépesítették az utóbbi években számukra nyitott különböző típusú leánygimnáziumokat és női felső kereskedelmi iskolákat; sőt újabban itt-ott már az a törekvés is jelentkezik, hogy a leányok a fiúközépiskolákba vétessenek fel bejáró rendes tanulók gyanánt. Ezek a jelenségek azt bizonyítják, hogy a magyar társadalom, a megélhetésnek egyre jobban nehezedő viszonyai közt, leányait a nagyobb műveltség mellett oly ismeretekkel kívánja ellátni, melyek azonkívül, hogy magukban becsesek és a családi életben is hasznosíthatók, egyben megadják nekik a …
Tovább a műhöz
«Egy szó nyilallott a hazán keresztül: Meghalt a király! I. Ferencz József, a mi nagy királyunk, felséges Urunk, Magyarország felkent, apostoli királya, Szent-István koronájának hordozója, dísze, népeinek édes atyja, a magyar nemzetnek hű barátja — meghalt, nincs többé! Valami nehezen fogadjuk be ezt a gondolatot! Sokáig élt, sokáig uralkodott! Generációk jöttek és mentek körülötte, mellette és ő állt rendületlenül és a király lett belőle, akinek sok nagy tulajdonságai mellé oda tartozott lassanként az is, hogy elmúlhatatlan! hogy nincs hatalma rajta az időnek. Legendás alak lett belőle már életében és «nőttön-nőtt tiszta fényben ! Egy felséges fogalom a magyar lelkekben! A magyar nemzetnek király-hűség vágya és I. Ferencz Józsefnek nagy erényei szövetkezve nagy méltósággal fejezték ki újra a magyar földön a királyság gondolatát, eszméjét! Ezért jutott a király felséges személye a szinte elérhetetlennek látszó magasságból és messzeségből oly közel hozzánk magyarokhoz. Hiszen ma mindnyájan egyenként is úgy érezzük, hogy halottunk van. A gyász, melyet érte viselünk, nem rideg, rajtunk kívül álló, reánk erőszakolt forma, hanem erősen hozzánk tartozó érzelem, amelyet minden egyén külön is kivált magából. Egy kis falusi leányka — 12 éves — azt felelte nekem arra a kérdésemre, hogy : ki volt az első magyar király? ? — tündöklő szemmel, hogy ő azt …
Tovább a műhöz