Magyar
EnglishKeresés
Összes találat megjelenítve : 10
Összes találat megjelenítve : 10
Találatok
Karácsonykor múlt egy éve, hogy Kisparti János, a szegedi tan-kerület főigazgatója, ereje teljében, nagy alkotások tervével, eltávozott az élők sorából. Erős egyéniség és nagyvonalú lélek volt és ép azért bizonyos, hogy emléke kitörölhetetlenül él mindazok lelkében, akik szorosabb kapcso'atba kerültek vele. De a legmélyebben és legőszintébben emlékező ember is halandó és esendő! Az emlékezés lángja olyan mint a halottimécses fénye: csak kicsi kört világit meg és alig lobbanó rezdülésében már érezni a végső elmúlás melankóliáját. Kisparti János egyénisége többet érdemel ennél a — múlandó emberekhez és tovatűnő időkhöz kötött — emlékezésnél. Olyan emléket kell neki állítani, mely nemzedék során hirdeti majd, hogy nem csak kötelességtudó felelősségét érző hivatalnok volt, fáradhatatlan munkaerő, hanem mindenekfölött a rábízott lelkek erőskezű sáfárja, irányítója és eligazító ja. Kisparti János nevelő volt, nem hivatalból csak, hanem lelkületének, egyéniségének örök célokra irányuló, filozófián és lélektanon edzett akaratának irányító, parancsoló erejével. Nevelő volt, mert volt mivel nevelnie: maga is megnevelt, kiformálódott emberséget jelentett és nem tudnánk méltóbb emléket állítani neki, mint épen azzal, hogy egy nevelői tettel kötjük össze nevét. Kisparti János szegény emberek gyermeke volt, népi sarj és paraszti …
Tovább a műhöz
A probléma, amely itt felvetődik, alaposan meggondolkoztat minden nevelőt. Hogy a világnézeti nevelés valamilyen formájára szüksége van mindenféle nevelő-intézménynek, arra nem is kell külön utalnunk, hiszen a nevelési rendszerek már alapjukban úgy vannak beállítva, hogy bizonyos irányba igazítsák el a növendékeket,1 s végső céljuk az, hogy ez az eligazítás tartós értelmű és hatású maradjon. A cél ténylegessége tehát nyilvánvaló, más kérdés azonban, hogy a cél elérhető-e. A modern pszichológiai kutatás megmutatta az emberi lélek hihetetlenül változatos sokféleségét, s egyben rámutatott arra is, hogy olyan még felfedetlen, sőt részben felfedezhetetlen rugók is rejtőznek a lélek mélyén, amelyek irányítása megoldhatatlan problémának látszik, ezeknek a mélyenfekvő rétegeknek a tudatos életre való hatása viszont olyan elemi erejű, hogy vannak akik hajlandók döntő tényezőkként felvenni az ember életében. A világnézet formálásában a tudatos és tudattalan élet egyként szerepel, s ha az utóbbi irányíthatatlan, akkor a világnézeti nevelés igen megbízhatatlan értékűnek látszik. Szerencsére az elválasztás nem ilyen élesvonalú, s a tudatos életen keresztül a tudattalan is formálható, csak éppen meg kell találni hozzá a megfelelő eszközöket.
Bennünket ezen eszközök közül most elsősorban a filozófiai oktatás értéke érdekel, annak a kérdésnek a kutatása, …
Tovább a műhöz
Két éve már, hogy Kisparti János tevékeny alkotó élete kilobbant. Emléke azonban ösztönzően tovább él a magyar nevelői rend lelkében, különösen a szegedi tankerület tanáraiban és tanítóiban. Ha valahol nevelői kérdések megvitatására összejönnek, gyakran idéznek az ő elgondolásaiból és intézkedéseiből. Legutóbb is a szegedi tankerület gimnáziumi igazgatóinak és tanulmányi felügyelőinek értekezletén dr. Balogh Ányos a tankerület jelenlegi kir. főigazgatója az ő szellemét idézte, hogy irányítsa a munkát és ihlesse meg a helyes útra törekvők lelkét. Kisparti János emlékének adózunk e helyen, amikor ezeket a megnyitó szavakat ideiktatjuk meginduló új évfolyamunk élére. Balogh Ányos bevezetője így hangzott. Midőn — a körülmények sajátos alakulása következtében — első alkalommal most van szerencsém üdvözölni tankerületem gimnáziumi igazgatóit és tanulmányi felügyelőit, szeretném kifejezésre juttatni azt, hogy egy úton kívánok haladni boldogult elődömmel, akinek nagy munkabírása és alkotó szelleme indította meg ezeket az értekezleteket és akinek — tegyük hozzá — áldozatkészsége biztosította azt, hogy ezek az értekezletek magas színvonalon és a különböző szakiskolák keretében létrejöhessenek, és az elhangzottak nyomtatásban is megörökíthetők legyenek. Mélységes tisztelettel, nagy lelki és szellemi meghajlással adózom nagy elődöm …
Tovább a műhöz
A török kiűzésével kapcsolatos erőfeszítésektől, majd az újjá-rendezés küzdelmeitől elalélt Magyarország a béke éveiben kezdi kibontakoztatni belső erőit, magára találván a felvilágosodás századának törekvéseiben. Az új európai szellemnek hódoló uralkodók felvilágosodott rendelkezéseikkel kísérlik meg országaik helyzetét javítani. Az új államszemlélet azonban sajnálatos módon politikummá tette az iskolát, ahelyett, hogy fölébe emelte volna. Tagadhatatlan, azonban, hogy az állam beavatkozása a köznevelés egységessé tételével kapcsolatban ért el jelentős sikereket. Hazánkban az oktatás ilyen állami megszervezése a Ratio Educationissal történik. Gyökere azonban nem a magyar Alföld szükségletéből táplálkozik, és így szinte csak a korszellem és a nyugati törekvések tükrözőjévé vált. A magyar életnek sajátos képe volt ekkor is, szinte végzetes akadályai voltak a kultúrmunkának, melyek ugyan apróbb tünetek, jelentéktelen esetek, de jelentőségükben megnőnek, keservesen döntőkké válnak, ha együttesen vesszük vizsgálat alá. Tessedik kultúrprófétai munkájának a jelentősége éppen ott tárul fel leginkább, ahol a sajátos magyar kérdéseknek európai megoldására tesz kísérletet. Számbavéve a magyar föld, vagy Tessedik szavaival élve, a „tiszavidéki pusztaság'1 nagy szükségletéit is, a jelentkező hiányok megszüntetését kísérli meg. Szinte szimbolikus …
Tovább a műhöz
1. „Mily szép az emberi élet, midőn a mindennapiság parányi homályából kiemelkedik. Mily szép világító csillagként tűnni fel ezerek előtt. . . s szabadon választani magának pályát s azt örökre tiszta, soha nem szűnő szenvedelemben futni meg.. .“ Így kezdődött, hinni tudom ma is őszülő fejjel, mindnyájunknál így kezdődött a pályaválasztás, akik tanári munkára szántuk magunkat. Előre lemondtunk a gazdagság előnyeiről, csak azt az eszményi örömöt vártuk, hogy kiemelkedjünk a parányi homályból és másokat is kiemeljünk... 2. A „szenvedelem11 nem csappant, de az energiánk tagadhatatlanul megbénult, mikor a mindennapi kenyérért való küzdelemre kellett azt fordítanunk. . . Harminc évvel ezelőtt a párisi Quartier .Latin egy szerény kávéházának, a Café Cluny-nek magyar asztalánál ültünk nehányan, magyar tanárok és valóságos meghatottsággal olvastuk az Országos Középiskolai Tanáregyesület Közlönynek egy magasan szárnyaló értekezését a tanári munka értékéről. Az értekezés logikus eszmemenete, higgadt hangja, nyugodt érvelése, meggyőző Ítéletei az eredendő igazság erejével hatottak. Emelkedett a lelkünk, hogy a magyar tanár munkájáról ily klasszikus cikket olvashatunk, de fájdalmas volt megbizonyosodni afelől, hogy „a magyar tanár alakja mögött még mindég ott lappang az ókori rabszolga sápadt arca . ..“ Krenner Miklós mondta ezeket a súlyos veretű …
Tovább a műhöz
Kisparli János, lapunk bőkezű, nemes célkitűzésű alapítója az örökkévalóságba költözött. Tettamanti Bélának, a magyar kultúra szerelmesének, a személyiség pedagógiája és nyelvoktatásunk úttörő művelőjének értékes munkásságát Budapesten az Országos Közoktatási Tanács kötötte le; Szalkay Zoltán, eddigi felelős kiadónk a kolozsvári egyetemen irányítja a tanárképzést. A Délmagyarországi Nevelők Egyesülete soha el nem múló hálával, teljes' elismeréssel adózik az úttörőknek, de a szebb, boldogabb magyar jövő felé irányuló kezdeményezésüket nem állíthatja meg, hanem fenntartani s amennyire ezekben a szörnyű időkben lehetséges fejleszteni kívánja. A szükebb igazgató-tanács ezért szólította fel ismételten az egyesület elnökét, hogy a most már hivatalos lap számba menő Nevelésügyi Szemle felelős szerkesztői és kiadói tisztjét vállalja magára. Bízva az eddigi vezető gárda értékes munkásságában s a tanítói testület vezetőinek, tagjainak komoly ígéretében felvételt kértem és nyertem az Országos Sajtókamarába aminek alapján elvállalom a szerkesztésért és kiadásért a felelősséget. Együttes törekvésünk, hogy a tornyosuld nehézségek ellenére mindig jobban megközelítsük Egyesületünk eszményét: a jogállamon épülő magyar kultúrállam nemzetnevelő testületének minél egységesebb, szervezetebb összefogását az Alföld egy részén és a …
Tovább a műhöz
A magyar irodalom tanításának kérdései annyira élénken foglalkoztatják a magyar, nyelv és irodalom tanárait, hogy sokan már súlyos válságról is beszélnek. Fejtegetéseimnek ép az a célja, hogy — a Nevelésügyi Szemlében megjelent ilyen tárgyú cikkek alapján — összefoglalóan rámutassak a legtöbb nehézséget jelentő kérdésre, így leginkább a módszer és a tankönyv kérdésére. Ügy látom ugyanis, hogy a harc a jobb tankönyvért folyik — korábban inkább a jobb módszerért — mert akár hívei a vitázók az új módszernek, akár ellenségei, abban többé-kevésbbé mindnyájan megegyeznek, hogy a - jelenleg használatban levő tankönyvek vagy egyáltalán nem tankönyvek (csak szemelvénygyűjtemények), vagy annyira hiányosak, hegy alig lehet őket használni. A kérdés tisztázására annál szívesebben vállalkozom, mert két érdemes kartársunk idevonatkozó, külön füzetben megjelent tanulmányai — melyekkel eredetileg könyvismertetés formájában akartam foglalkozni — még jobban meggyőztek a probléma időszerűségéről és fontosságáról. Az ellentét ugyanis nyilvánvaló: Csanádynak és Zimándinak vannak ugyan találkozópontjai, de az egyik — Csanády — mégis inkább »tankönyvpárti«, a másik — Zimándi — inkább módszerpárt, noha sem az előbbi nem mondja, hogy a módszer nem fontos, és a másik sem állítja, hogy tankönyvről hallani sem akar. Az ellentét azonban nyilvánvaló, …
Tovább a műhöz
Minden tanárral előfordult már, hogy olyan osztályra akadt, ahol szinte minden erőfeszítése hiábavalónak bizonyult, ahol sem a jó szó sem a szigorúság, sem a legkülönbözőbb módszertani fogások sem vezettek eredményre. Ahol a tanulókat nem lehetett megmozgatni, ahol szánalmasak voltak a számonkérés eredményei. Ahová, bizony, nem szívesen ment be a tanár. Pedig az ilyen osztályban is voltak jófejű fiúk, sőt egyenként igen kedvesek és szolgálatkészek is voltak közöttük, de együtt — az osztály közösségében, csődöt mondott az irányukban kifejtett minden jószándék. Ugyancsak előfordulhatott már minden tanárral, hogy tanított olyan osztályban, ahol nem voltak egetverő tehetségek, sőt jeles is alig akadt a tanulók között, mégis jószándék, buzgalom, kedvesség töltötte el a fiúkat úgy, hogy öröm volt közéjük menni. Nyilvánvaló, hogy, az előbbi esetben valami hiányzott, mégpedig éppen az, ami a második esetben megvolt: a jó osztályszellem.
Az első osztályban összeverődő kicsinyek 10—20 népiskolából kerülnek együvé. Alig ismerik egymást. Hamarosan kisebb csoportok alakulnak, ezek a tízpercekben egymásközött beszélgetnek, játszanak. Elkülöníteni igyekszenek magukat a többi társuktól s ezért rendszerint még valami titokzatos vagy tréfás nevet is adnak az együttesnek. Az egyik csoport talán a tigrisek, a másik a zöldnyakúak csoportja. Rendszerint rövid ideig tart …
Tovább a műhöz
A nevelés számos tényezője között a legfontosabb az otthon és az Iskola. Az otthon a természeti törvényen alapuló tekintély elvével, a vérség állandóan ható erejével, az anyai melegség felé repeső ártatlan gyermek szívével, az apai tekintélyt tisztelő értelmi felismeréssel; az iskola pedig a hivatásos nevelők személyi, értelmi és erkölcsi ráhatásával olyanná alakítják a gyermek egyéniségét, amilyent a céltudatos-nevelés az otthon és iskola részéről mint legjobbat elérni szándékolhat. A teremtés legnemesebb anyaga: az ember, a jövendő fejlődés, alakulás alanya, mi magunk élő folytatása van a két fontos nevelő tényező kezében. Családok, nemzetek erkölcsi, szellemi világfelfogása, fejlődése, átalakulása, a művelődés magasba szárnyalása, vagy embertelen mélységbe zuhanása függ attól, hogy a család természetes levegője, az iskola céltudatos rendszere mivé és milyenné neveli a reábízott jövendőt. A kérdés nem új, de nem is elhasznált. Nem új nekünk, akik világnézetek tusájában eljutottunk a végletek koráig és tudjuk, hogy a történelem fény- és árnykorszakai az emberi, szellemi 'és lelki nemességének mértékével voltak mindig kapcsolatban. De nem is elhasznált és figyelemre nem méltó a kérdés, mert hittel hisszük, hogy a világot csak nemes anyagból, nemes szívvel és örökké értékes igazságokkal lehet újjáépíteni, vagy legalább is jelen …
Tovább a műhöz
Eduard Spranger írja Lebensformen c. nagy művében, hogy az emberi életnek a lényege az időtlen, az abszolutum, az értékek maximuma után való törekvés s ez nem elégülhetvén ki az egyén életkeret teinek szűkös határai között, megteremti a szellem egyénentúli objektivációját. a kultúrát. A történet viszont a kultúra élete, melyben az értékek örökkévaló világa és az anyag mulandó birodalma találkoznak az emberi tevékenységben, melyet Kerschensteiner1 szerint a közösségi szellemnek kell irányítania. Az egyén ugyanis a nép által kitermelt objektív kulturkincsből meríti a maga pszichikai erejét és a tanításnak a nép sajátos kultúrájának átélését kell elősegítenie. Ezek szerint minden pedagógiai cselekedet specifikus feladata állandó kapcsolatok fenntartása egy. nemzet objektív kulturkincsei és az egyén között., valamint az előbbinek megfelelő lelki magatartás kialakítása. így egy oly típusú személyiséghez jutnánk el aki a közösség talajából nőtt ki, akinek éppen ezért első feladata a nép tagjának éreznie magát és vállalni azokat a kötelezettségeket, melyeket az a társadalom ró reá, .melynek fejlődését, lelki reliefjének kialakítását! köszönheti. Ehhez azonban a népi sorsnak átélésére és megértésére van szükség, amely szerint viszont, mint Spranger mondja ugyancsak! a fent idézett munkában, önmagunknak az áthelyezésére egy idegen világba, hogy …
Tovább a műhöz