Magyar
EnglishKeresés
Találatok
Ezer eve éle szép hazában a magyar; a nemzet uralkodójával! összeforrva ünnepet ül. Hálaadó isteni tiszteletre hívnak a harangok, s az ember millióinak szive a hazaszeretetének szent érzésében olvad össze. A gyermekek százezrei kicsiny kezüket összetéve a hazáért imádkoznak országszerte, s a nagyok örömkönnyüiből, a, nagyok lelkesedéséből tanulják a hazát szeretni. Ezer éve küzd e szép hazáért a magyar! S az ezredéves küzdelemben istenébe vetett hite, a jobb jövő reménysége s lángoló hazaszeretete tartotta fenn. Küzdelmeiben megerősödve, az uj ezerév hajnalán uj ült remény nyel tekint a jövőbe; hisz ezer éves. szenvedései alatt nem csak tűrni tanult meg, megtanult dolgozni is. Munkásságának, törekvéseinek, haladásának eredményeit garmadába hordta össze, hogy taniískodjék múltja mellett s szolgáljon jövője zálogául. Maga a nemzet hódolattal szeretett királya mutat rá eme bizonyságtételre, midőn a szeretet és béke ünnepén felséges nejével és uralkodóházának tagjaival megjelenve, hazánk ezredéves kiállítását megnyitja. Szívéből örvend, hogy népét a haza szeretetében, a haza javának és dicsőségének előmozdításában egynek találja s Istenétől áldást kér e népre, áldást e hazára. A király és a nemzet érzelmeinek e felséges harmóniája üdvkiáltásokban és hálaimában tör az ég felé. A költők ajkán dal fakad s millió ajak zengi, millió szív …
Tovább a műhöz
Mielőtt annak a szép, de megvallom nekem nem könnyű feladatnak megoldásához kezdenék, melylyel a «Mária Dorotheao egyesület szakosztálya a múlt ülések egyikén oly megtisztelő módon megbízott volt, hogy t. i. Deák Ferencznek gyámleányához, Vörösmarty Ilonához írott levelét iskolai használat czéljából módszertani szempontból feldolgozzam, tárgyaljam: engedjék meg, mélyen tisztelt hallgatóim, hogy e levelet önökkel megismertessem, hogy mindnyájunk előtt tudott, ismert legyen a tárgy, mely kis munkálatomnak alapul szolgál, hogy együtt, mintegy közösen dolgozhassunk, közösen figyelhessük meg a czélokat, módokat, eszközöket, szempontokat melyeket e kis remekmű tárgyalásánál magam elé tűztem. A levél így hangzik : Puszta Szent-László, 1862 augusztus 14-ikén. Kedves leányom! Nem várom Le hatodik leveledet s eltérve saját szabályomtól, íme írok, mert jövő hétfőn neved napja lesz. Üdvözöllek tehát neved napjára az atyai szeretetnek komoly, de szives szavaival. Gyermekéveid már elmúltak. Eddig csak azok körében éltél, kik a te boldogságodat saját boldogságuk egyik főrészének tekintették. Szeretet ápolt s vezetett minden lépteiden. Ártatlan örömeid között nem ismerted az aggodalmat s az élet gondjait.
De most már kilépsz a világba az emberek közé, kik saját érdekeiket a te boldogságodnak föl nem áldozzák. Kevesebb szeretettel, több szigorral s gyakran kíméletlenül …
Tovább a műhöz
A positivismus vallásának követői — úgy olvashattuk egy magyar lap közleményéből, hogy ilyenek Magyarországon is vannak — Páriában, a vallásalapító otthonában, a melyet ő a religion universelle Rómájának szánt, megünnepelték e napot. De azoknak a szűk körén túl is, a kik a Comte hirdette alapon felekezetet képeznek, mindenki, a ki az emberiség haladását figyelemmel kiséri, bizonyos kegyelettel kell, hogy forduljon ez emlékünnep felé, mert Comte hatása korántsem merül ki abban a felekezetalapításban, hanem az ő bölcsészeti irányának e század szellemi küzdéseiben jelentékeny szerep jutott. Tulajdonképen sem a positivismusnak, mint bölcsészeti iránynak, — sem az altruismusnak, mint az erkölcstan alapeszméjének Comte nem volt az első képviselője, — és nem volt a legnagyobb képviselője sem. De fellépésének ideje és körülményei folytán az ő hatása messze terjedt, — tovább mint a felületes szemlélő véli — és ma is munkál.
A mult század végét bezáró fraczia forradalom hatása a rombolásban merült ki. Nem ok ez arra, hogy e miatt az emberiség haladásában való szerepét kicsinyeljük. Az útban álló omladékoknak elhordása, ha maga nem is építés, de annak előfeltétele. A nagy franczia forradalom a rombolásnak ezt a munkáját alaposan elvégezte. Az azután következő kornak volt a feladata az építés; — és ez a kor érezte legjobban ennek a szükségét. «Depuis …
Tovább a műhöz
Erzsébet, a mi bálványozott királynénk, nincs többé! Meghalt. Meggyilkolták! Azt az áldott lelkű fejedelmi nőt, ki csak szeretni és szenvedni tudott, szeptember 10-én délután 2 órakor tőrrel döfte szivén egy, az utcza porából támadt emberi szörnyeteg, ki csak az irigységet és gyűlöletet ismerte. Van-e toll, mely leírja, szó, mely elbeszélje, köny, mely elzokogja azt a borzadást, azt a bánatot, azt az igaz részvétet, melyet a szenvedések által megszentelt királyné szörnyű halála okozott.
Gyászba borította e nap szeretett királyunkat, gyászba borította az egész magyar nemzetet. Milliók szeméből patak -zik a köny, de nem birja enyhíteni azt a tenger bánatot; mert megmérhetetlen a veszteségünk, végtelen a fájdalmunk, mély és igaz a mi gyászunk. Harangok szólanak, költők énekelnek. Jóságát beszélik az egész világon. Ima kél a szivben, ima kél az ajkon; egy-gyé forr a nemzet a kegyelet, az áhitat magasztos érzésében. Meghalt; «eltemették a mi rajta földi». De nekünk tovább él, emléke velünk lesz; s mint volt életében, az marad minékünk időtlen-időkig: vigaszunk, reményünk; serkentőnk a jóra, örök eszményképünk! | Szeretett kartársak, kedves növendékeink, gyászoló gyülekezet! Soha megrendítőbb gyászeset nem hívott össze bennünket intézetünk e dísztermébe, mint az, a mely miatt most ide sereglettünk. Azon a gyászos estén, midőn a szörnyű hir bejárta sötét …
Tovább a műhöz
Míg Varsóban a legnagyobb csendben, szó nélkül, leplezték le a nagy lengyel író és költő szobrát, mit a nemzet egyes filléreivel emelt e kiváló fiának és egyedül a kalapok halk eltűnése jelezhette azon kegyeletes perczet, a midőn a fátyol leesett a szoborról : addig Parisban ép oly megható ünnepet rendeztek Mickiewicz Ádám tiszteletére és itt nem csak a néma csendben, egy lélekben elsóhajtott kegyeletes mozdulatban, hanem lelkes szavakban adtak kifejezést ama szeretetnek, ama mély meghatottságnak, melylyel Mickiewicz emlékét őrzik, a francziák ép úgy mint a lengyelek.
Mert Mickiewicz a francziáké is lett az által, hogy őt 1840-ben Cousin Viktor, a ki akkor közoktatásügyi miniszter volt, a Collégé de France-ban a szláv irodalom tanárának székével kínálta meg. Együtt tanított ott Mickiewicz, Michelet-vel és Quinet-vel és annyira egyet képezett velők, hogy az akkori nagy szobrász, Dávid D'Angers, egy nagy medaillon-ban egyesítette a három tanár és író arczéleit s ezen bronz műremek most is ott ékesíti a Collége de France egyik termének falait. Felejthetetlen napok voltak azok, a mikor oly kitiinő nagy emberek vonzották a Collége de France-ba nem csak az egész ifjúságot, hanem még a város legkiváló alakjait is. Mert ezen legfelső fokú ismeretterjesztő remek tanintézetben, mely egyetlen a maga nemében egész Európában, mindenki szabadon bemehet hallgatni minden fizetés, jegy vagy …
Tovább a műhöz
Dr. Wlassics Gyula vallás- és közoktatásügyi miniszter úr tudvalevőleg felszólította a székes-főváros közönségét, hogy a mindennapi tankötelezettségből kinőtt 13—15 éves leányok részére a törvény rendelkezése értelmében ismétlő iskolákat szervezzen. Miniszterünk ezen rendelete nem csupán a népiskolai törvény végrehajtása szempontjából fontos, hanem azért is, mivel első lépés oly szocziális baj orvoslása felé, melyet hazánkban eddigelé alig méltattak figyelemre: nevezetesen az alsó társadalmi rétegek, az úgynevezett nép leánygyermekeinek tökéletesebb és kielégítőbb tanítása felé.
A szegényebb, vagyontalan osztályok fiúgyermekeiről a mindennapi népiskolán túl is gondoskodva van részint az általános, de főképpen az ipari, kereskedelmi és ujabban a gazdasági ismétlő iskolák (tanoncziskola) által, a hol a mindennapi népiskolában tanultaknak ébrentartása mellett választott életpályájuk szempontjából becses ismereteket gyűjthetnek.
A leány csupán az általános ismétlő iskolára van utalva. Falun, kis városokban ezen intézmény úgy a hogy megfelel a társadalom e részbeni szükségletének. Nagy városokban, az ipar központjaiban azonban még akkor sem felelne meg, ha tényleg meg volna — ha a fiúk számára szervezett hivatásszerű ismétlő iskola fel nem emésztette volna az általános ismétlő iskolát. A fővárosban ezrével vannak a mindennapi népiskolát …
Tovább a műhöz
A rézmetszés művészetét már a régi mesterek nagy tökéletesség revitték ; a német, a németalföldi és az olasz mesterek mind oly művészettel uralkodtak az anyag felett, hogy az ilynemű remek metszetek, daczára az egy, a nyomdafesték-színnek, a színezés benyomását keltik bennünk. Az anyag ridegsége azonban a metsző elé sok akadályt gördít, melyet igaz, hogy egy Dürer, Gultzius, Mari Anton genialitása legyőz, de a mely munkáját igen megdrágítja. Ha tekintetbe veszszük, hogy egy igen szorgalmas rézmetsző alig képes egy napi fáradságos munkálkodás alatt 3—400 vonalnál többet vésni, tehát kénytelen munkájára annyi időt szentelni, a mennyi alatt a fametsző épen háromszor annyit végezhet, belátjuk, hogy a rézmetszet már munkabér dolgában sokkal drágább kell, hogy legyen, eltekintve attól, hogy az anyag, a lemez gyors felhasználása, mondjuk kopása miatt egy lemezről 2 —300 jó lenyomatnál alig lehet többet kapni. A dolgok ily állásánál most az iparművészet nyújtott segédkezet a képzőművészetnek. Hallottuk, hogy a művészi ízlés az anyagi jólét gyarapodásával a használati tárgyak díszítését követeié. A lovag pánczélját és sisakját, lőfegyverének csövét, kardmarkolatját és pengéjét, az ünnepélyes alkalommal használt ruhát és még inkább a torna után hatalmasan igénybe vett evő- és ivó eszközöket képes díszszel látják el. Az iparos igyekezett azokat …
Tovább a műhöz
Alapozás nélkül nem építünk. Pillérek hián összeomlik a kupola. Művészi műveltséggel nem biró egyén művészeti nevelésben nem részesítheti környezetét. Wlassics miniszter kezdeményező rendelete fontos momentuma marad kulturális fejlődésünknek, - ha tanítóköreink megtalálják hozzá a kivitel mikéntjét. Ahhoz, hogy a művészeti nevelés nálunk is feljusson azon magaslatra, melyen Angliában, Franczia- és Németországban jelenleg áll — első sorban művészéti nevelésben részesült tanítókra van szükségünk. Ilyeneket nevelni a tanítóképzők feladata. Amint a tanító műveltsége magáévá tette a művészetek iránti értelmet és megtanulja a képzőművészetek remekeit látni és átérezni, — megszerezte azon képességet, melylyel belelopja a gyermek lelkébe az azok iránti érdeklődést. És kell-e a gyermeknél jobb közvetítő ? ! Észrevétlenül csempészi át az iskolában nyert benyomásokat a családi körbe, mely átülteti a társadalomba. A társadalom közkincscsé teszi és feldolgozza állami vagyonná. Utópia volna hazánk tanítóságától Magyarország művészi műveltségét megteremtve látni ? Miért ? Addig is, míg a fent megírt természetszerű fejlődésnek időt engedünk, előkészítheti a tanítóság a talajt nehogy a közöny vagy mulasztás vádját kiérdemelje. Nem menthető fel, ha elmulasztja. A megoldás csak attól függ hogy műveltségét kiegészítse annak a hiánynak a …
Tovább a műhöz
«Rövid életű e földi világban a szép !» — így sóhajt föl a költő elmerengve az Achilleionon, felejthetetlen Erzsébet királynénknak bűbájos regevilágról zengő márványpalotáján, melyet ő anyai keserű könyeinek, keserves gyászának pantheonjául emeltetett Korfu szigetén, a fenséges mélységénél, csodás varázsánál fogva leikével rokon tenger magányos, zúgó partján. — «Rövid életű e földi világban a szép!» —jajdulunk fel mi is Erzsébet napján, dicső nevének szent ünnepén, melyen most már negyedízben gyújtjuk meg kegyeletes szívünk oltárán szeretett királynénk emlékére a szomorúan lobogó gyászfáklyát. Fájdalommal gondolunk vissza arra a végzetes szeptember 10-ikére, mikor a halál megdermesztette azt az «anyai, gyöngéd kezet, mely szeretett királyunkat a nemzettel aranyfonállal elválaszthatatlanul összekötözte». (Vaszary Kolos.) De gyászfáklyánk lángja keresztül tör a bécsi kapuczinusok rideg sírboltjának menyezetén. Föl, föl, felé száll, túl a földi lét határán, a jobb, az igaz hazába, hol fénye egybeolvad annak az angyali tekintetnek sugarával, melylyel a magyar haza megdicsőiilt édes anyja, védőasszonya, most már az Űr oldalán őrködik a szereteté-vel megváltott magyar nemzet fölött! Gyászfáklyánk lángjával együtt lelkünk, szívünk is összeolvad a mai szent napon szeretett királynénk áldást hintő szempillantásával! S ajkunkon ime! …
Tovább a műhöz
«Menyet kell a földön keresni f Menyet, a föld úgyis elveszendő S elveszendők, a kik rajta élnek!» Örök törvénye az emberi léleknek, hogy a mennyet, hogy a mennyországot, hogy a boldogságot keresse! De hát megtalálhatja-e a földön, a mely úgyis elveszendő? s azok között, a kik elveszendők ? Száz meg száz, ezer és ezer különböző formában, új meg új változatban jelentek, jelennek meg e kérdések az örök ember ajkán, szivében! A gyermek lelkében még szunnyad e kérdések szülőanyja, a vágy, hogy aztán egyszerre tűzhányó gyanánt iszonyú erővel törjön elő az ifjú lelkéből: mennyet, mennyországot, boldogságot adjatok nekem, itt a földön és csakis itt és sehol másutt! Es nem jut eszébe, hogy e föld elveszendő! De megtudja! Az élet megtanítja rá, hogy az ég és a föld messze, messze vannak egymástól; hogy a földi élet erkölcsi küzdelem, s az ég nyugalma e küzdelemnek jutalma csak ! A nagy, hatalmas szellemek örök alkotású műveikben valamennyien lelkűknek e küzdelméről, vívódásáról, átalakulásáról számolnak el. Mindeniké más, mindeniké ugyanaz. Zrinyi és Katona és Madách és Eötvös mindenik a lelke harczát a földön a mennyért, az ég nevében folytatott küzdelmét világítja meg előttünk eposzban, drámában, regényben az egyre megy. Ki ne ösmerné Eötvös Karthausiját'? Már mint gyermekek hallunk felőle. Valami különös, titkos, érdekes szó előttünk a …
Tovább a műhöz
Emlékezzünk! Az emlékezet életet ád! Ápoljuk gondosan, szívünk, szeretetünk egész melegével, gyöngédségével az emlékeket, a mult időt! A gyermek, az ifjúkor reményeiből, boldog álmaiból szövődik az emlékezet, a szívnek ez édes-bús, megszentelt tulajdona! Hadd álmodjék az ifjúkor csodálatos boldog jövőt; reméljen tündérvilágot, bigyjen a lehetetlenben, az elérhetetlenben; szeresse a csodásan szépet, a bűvösét, a nagyot; vágyódjék az igazság erkölcsi hatalma, diadala után égő, lelkes szívvel! Ne korlátozzátok! A léleknek e túlzásából, boldog fiatalságából lesz a legtisztább, legnemesebb jövőt alkotó, jövőt hirdető emlékezet, bit, szeretet, ezer újabb remény forrása. A halavány, sárguló lomb nyomán tavaszszal üde zöld rügy fakad. Az időnek vén fáján, mely szünet nélkül hullatja, hullatja leveleit, emlékeit, — új élet, új világ, új remény keletkezik ! Hatalmas, csodás törekvések, erős reménységek korszaka dúsgazdag örökséget, értékes, örökbecsű emlékeket hagy a későbbi nemzedékre, hogy általa minden kebel szent lángra gyuladjon és tudjon bízni, jövőt munkálni, égő vágygyal reményleni! Nem is olyan régen volt és igaz is volt, szent igaz, hogy ez a nemzet, hogy ennek minden hű gyermeke egy magasztos, nagy eszme, az édes szabadság égi szózatának odaadta minden reménységét, hitét, bizodalmát, erejét — megküzdött érte lelke, nagyszerű, …
Tovább a műhöz
A mi iskolai művészi nevelésünkben oroszlán részt foglal el az elmélet! Gyúrják a gyermekeket geometriával, látszattannal és stiltannal, műtörténelemmel és mindenféle száraz könyvnélkül tanulandó tudománynyal, a mivel azt érik el, hogy legnagyobb része az így nevelt gyerekeknek megunja, megutálja még a nevét is a művészetnek, mielőtt fölfogná annak lényegét, és minthogy a gyakorlati rajztanítás sem teszi őket önállókká és abban sem találnak menedéket a művészi nyomorékság elől — inkább egészen abba hagyják a dolgot és egész életökben semleges álláspontot foglalnak a művészettel szemben. Lesz egy néhány, a ki daczára ennek a tanításnak, nem fogja elveszteni kedvét és bátorságát, és a kiben olyan hatalmas marad a művészeti ösztön, hogy keresni fogja az alkalmat a továbbképzésre. Ezek szakiskolákba mennek. A szakiskolában kezdődik aztán az igazi galiba. A művészi hajlamokkal megátkozott szegény embercsemete először is családja előítéleteivel kél birokra. A fiút nem engedik, mert bizonytalan kenyérkereset a művészi pálya. Elhanyagolja többi tanulmányait és hátha erre meg nincs tehetsége, nem lesz belőle semmi és akkor majd késő lesz más pályára menni. A leányt sem szívesen engedik, mert elmulasztja a bálozást, pedig hát vétek volna, hogy egy szép fiatal leány «ostoba tanulással» töltse el az ifjúságát, a mikor azt úgy sem hozza vissza, nem pótolja …
Tovább a műhöz