Magyar
EnglishKeresés
Találatok
Vannak az emberi életnek diadalmasan szép napsugaras napjai, amikor az isteni erő, a belelehelt isteni tűz izzóvá lesz benne és kisugárzó fényéve], melegével elárasztja, megvilágítja, felmelegíti a körülötte levő világot. Lüktető életet bocsát reá és az Istentől nyert erővel újra megteremti azt, ami körülveszi. Ünnepel ilyenkor az ember — megünnepli lelkének erejével a saját korlátolt kis életében a teremtés csodálatos kialakulását. Oh bár gyakran jutna ez mindnyájunknak osztályrészül! Kicsi és nagy — öntudatlanul és öntudatosan, gyermek, ifjú és felnőtt, óh bár gyakran éreznők, hogy Isten az embert teremtésének osztályosává avatta, mert tőle várja, hogy a világ új és újabb formát nyerjen. Azért adott a lelkének életet, hogy életet osszon ő is! Megadta azt a nagy jót, hogy változást és fejlődést, alakulást és tökéletesedést idézhessen elő a körülötte levő világban, az élet országútján! Igen, csak azok élnek igazán, akiknek van erejük arra, hogy a körülöttük levő világot a maguk képére alakítsák át. Erzsébet királynéról olvassuk, halljuk, tudjuk, számtalan közvetetten és közvetett tanú, adat beszéli, hirdeti sok-sok ezer változatban, neki meg volt az a gyönyörű, életosztó ereje, hogy közelében jobbak, erősebbek, megbocsátóbbak lettek az emberek. Aki vele érintkezett, mindenki érezte ezt a bűvös erőt, nem a királyi hatalom, hanem a …
Tovább a műhöz
Midőn folyóiratunk harmincharmadik évfolyamának első füzetét olvasóinknak és munkatársainknak bizalommal és szeretettel megküldjük, a köszönet igaz érzése fakad szivünkben. Hogy a nőnevelés és nőkérdés iránt érdeklődőknek a hazai és külföldi mozgalmakról tájékozást nyújthattunk; hogy a nőnevelés munkásai között három évtizeden át kapcsolatot tarthattunk fenn és egy táborba csoportosíthattuk a nőnevelés nemzeti szellemben való fejlesztésének barátait; s hogy folyóiratunkkal hosszú időn át híven szolgálhattuk a magyar nőnevelés érdekeit: azt azoknak az olvasóinknak ós munkatársainknak köszönhetjük, kik önzetlen támogatásukkal harminckét éven át híven kitartottak mellettünk és azoknak, akik azóta csatlakozva hozzánk bizalmukkal ós szeretetükkel segítettek, biztattak és bátorították bennünket. Hála illeti őket részünkről ós köszönet! Az a remény, hogy velünk maradnak, velünk dolgoznak jövőre is, felemel, ha erőnk fogyatékosságára gondolunk és bátorít, ha a mult veszteségein bánkódva csüggedés szállja meg a lelkünket.
Hogy folyóiratunkat ma újult reménnyel és fokozott bizalommal bocsátjuk útjára, azt olvasóink ós munkatársaink támogatásába vetett reményünkön kívül annak az örvendetes ténynek köszönhetjük, hogy azt a kapcsot, mely Berta Ilonát folyóiratunk régi, hűséges munkatársát, szerkesztőségünkhöz fűzte, szorosabbá, …
Tovább a műhöz
Méltóbban nem fejezhetjük be az iskolaévet, a mi szép, munkás időnket, minthogy elénekeljük nemzeti imánkat, felemeljük szívünket az Ég urához és áldást kérünk tőle így együtt, közösen, egy szívvel, egy lélekkel a mi édes szép hazánkra, nemzetünkre, a magyar faj jövőjére! Nagy erő van az együttérzésben, az együtt imádkozásban. De a hazáért kis leányaim, nemcsak imádkoznunk kell, hanem dolgoznunk is, zsenge gyermekkorunktól kezdve elő kell készülni a nemzeti munkára, hogy majdan abban részt is vehessünk. A közös együtt imádkozás és együtt dolgozás a hazáért, nemzetünkért, fajunkért, ez avat bennünket magyarokká, ez csatol össze egy nemzetté. Különösen kisebb leányainknak — látom — ajkán lebeg a kérdés, mit dolgozhatnak ők, mit dolgozhat a gyermek, a fiatal leány a hazáért? hogyan készüljön elő a nemzeti munkára?
Feleljünk erre egyesült erővel, mondjuk ki, hogy mi ebben az évben ilt közösen a mi nemzetünkért dolgoztunk. Ime! amint magukhoz szólok, szivem megrezdül az örömtől, hogy azt a nyelvet, amelyen beszélek, mindnyájan megértjük, ez a nyelv a mienk, a mi szent örökségünk büszkeségünk. Mikor a gyermek-leány arra törekszik, hogy ezt a nyelvet a maga eredeti tisztaságában kifejezően, életteljesen beszélje, hogy a szívében elrejtett érzelemnek, derengő gondolatainak ezen a nyelven életet adjon, akkor az a leányka megszerzi a nemzeti munkához való …
Tovább a műhöz
A kerepesiúti temető halottas házából augusztus 24-én temettük Tóth Józsefet, Pest vármegye nyugalmazott kir. tanfelügyelőjét. Dacára annak, hogy a szünidő sokakat távol tartott még a fővárostól az ő tisztelői, barátai és munkatársai közül : sokan voltunk mégis, akik a magyar kultúra e nagy és igaz bajnokának megadtuk a végtisztességet; s mindnyájan, akik ravatalát meghatva és könnyezve körülállottuk, éreztük, hogy gyászunk egy letűnt korszak legnagyobb fiainak egyikét illeti. Ama legnagyobbak egyikét, kiknek elhunyta egy egész világfelfogás letűntét jelenti : azon világfelfogás letűntét, melyen a mu század elejétől kezdve nemzeti létünk alapja nyugodott. A nemzetért való lelkes és önzetlen munkásság fakadt a régiek e felfogásból, melyet ma is féltő gonddal kell ápolnunk, hogy belőle erőt merítve, nemzetünk fentmaradását ezer veszély között is biztosíthassuk. Mint a Széchényi szellemében nevelkedett legjobbjaink lelkesen és önzetlenül fáradt Tóth József is a magyar kultúráért ! ezért őrizzük meg hálával és kegyelettel emlékezetét! Tóth József az erős magyar érzés, a páratlan kötelességtudás és az önfeláldozásig lelkes kulturmunka embere volt. Mint fiatal pestmegyei tanfelügyelőt ismertem meg 1877-ben, s már akkor bámulatot ébresztett bennem az az öröm, mellyel hivatásának terheit viselte, az a lelkesség, mellyel munkásságának terveit szőtte s az a …
Tovább a műhöz
Az Erzsébet Nőiskola kis- és nagy leányainak, növendékeinek irom e néhány sort, hogy boldog uj évet kívánjak nekik és átadjam újévi ajándékomat! Természetesen nemcsak a jelen növendékeire gondolok, hanem mindazokra, akik az intézet megalapításától fogva tagjai voltak ennek a kedves iskolának, akik itt nevekedtek, itt fejlődtek művelt magyar nőkké, magyar tanítónőkké. Sokan közülök már régen mamák — nagymamák, sokan tanítónők, nevelőnők, tanítják, nevelik a magyar leánykákat, a jövendőbeli magyar anyákat, nagyanyákat. És gondolok azokra a növendékekre is, akik majd csak eljönnek, a közel és késő jövőben, azokra a most még ici-pici leánykákra, akiknek még csak Ígérgetik a mamák, nagymamák az Erzsébet Nőiskolát. Lelkemben összeforr a jelen a múlttal — a jövővel és boldog nagyravágyás tölti be szivemet a nemzeti örökkévalóság érzetében, amelynek nagy méretei között intézetünknek íme milyen fontos, becses feladat jutott. És nem érzem magam egyedül, velem van a magyar leányok, magyar nők nagy serege és köztünk van nemzetünk Géniusza ! Ki van még jelen? Kire gondolok még? Arra, a nekem legkedvesebb nőre a világon, aki kezemet először kulcsolta imára és megtanított imádkozni: az édes anyámra! Az ő emlékének szentelem e néhány sort és kimondom, hogy az újévi ajándékot az ő magyar szívének mélyéből merítem, az ő jóvoltából adom át …
Tovább a műhöz
Mikor a magyar irodalom a XVIII. század végén felébred nagy álmaiból és élni kezd, minden író önkénytelenül, szinte öntudatlanul keresi, kutatja: ki hát az igazi költő szemben a versifikátorral, a versfaragóval. Az egész nemzet lesi, várja az igazit, az Árpád-énekest, az istenfiút, akinek el kell jönni a magyar nemzet megváltásaként. Istállóban kell születnie és a Golgotán meghalnia. És mindennek meg kell történni, mert megmozdult egy alvó nemzet életvágyó szíve és jön és jön az igazi feltartóztatlanul! Ügy látom ezt — képzeletem sugárfényével a múltba nézve — mint ha a természetimádó várja a nap feljövetelét. Minden jelenség azt hirdeti, hogy közeledik a királyi égitest, hozza a fényt, a színt, az új életet! A magyar nemzet költészetének napja Petőfi Sándor! Az ő lelkének tüze, fénye, világa egyszerre elárasztja az egész országot, a kunyhót és a palotát egyaránt; hatására abban a gondolatban találkozik szegény és gazdag, férfi és nő, agg és gyermek, népgyermeke és arisztokrata, hogy íme, megjött, akit vártunk, a költő, az igazi költő! Hála és üdv azoknak, akik útját egyengették, akik várták, akik hittek eljövetelében. Minden csodának nagy hit a forrása. Oly megható, mikor az ősz Kazinczy pályájára visszatekintve, jóslélekkel kimondja: (Közel az idő, hogy istenfiak lépnek a pályára s ragyogtatni fogják a magyar nevet, ami nekünk nem
…
Tovább a műhöz
A «Nemzeti Nőnevelés» és olvasóit mély gyászba borította Péterffy Sándornak 1913 aug. 10-én bekövetkezett halála. A Nemzeti Nőnevelésnek egyik alapítója és sokáig szellemi vezére volt, olvasóink nagy részének bálványozott tanára. Hála és szeretet fűzött hozzá mindnyájunkat; elhunyta ez érzésekből nagy és igaz gyászt fakasztott. De nagy és mély gyász illetne minket e szoros kapcsolatok nélkül is. A nagy népnevelőt, a tanítók atyját, a bölcs és igaz embert, a magyar kultura lelkes apostolát gyászolnunk kell együtt mindazokkal, kik Péterffy Sándor nagyságát megértve, igaz tisztelettel megilletődve és meghatva hajtják meg fejüket az ő nemes emléke előtt. Augusztus 14-én, mikor Péterffy Sándort zuhogó esőben a kerepesi-úti temető halottas házából utolsó útján elkísértük, jóleső érzéssel láttuk, hogy sokan vagyunk, kiket az ő lelki nagysága megihletett. Bárczy István, a főváros polgármestere, mikor az Eötvös-alap nevében a nyilt sírnál a ((tanítók)) és a «nemzet nagy halottjai)-tói elbúcsúzott: fővárosi és vidéki tanítók és tanítónők nagy tömegében ébresztette fel a kegyeletnek, elismerésnek és igaz megilletődésnek érzéseit. Az Eötvös-alap elnöki székéből a nagy elődöt méltóbb szavakkal méltóbb utód nem sirathatta volna el. Eszméi diadalát láttuk a nemes cselekedet erejével ható szép megemlékezésben. Midőn mi most Péterffy Sándor …
Tovább a műhöz
Az emlékek és a remények — a mult és a jövő édes testvérek ! Oly közel simulnak egymáshoz. Egy keskeny válaszfal, mondhatnám lenge kárpit, van közöttük csupán, amelyet emberi nyelven jelennek hívunk, de amelynek szövése oly laza, hogy minduntalan áttör rajta az emlékezésnek és a reménységnek ereje. Múltban és jövőben élünk. A jelent úgy átálmodjuk. Ha azt kérdjük, mi történik. — Már megtörtént, s történni fog! E pillanatban is, amikor elmúlt idők jegyében vagyunk együtt, hogy intézetünk 40 éves fennállásának idejét ünnepeljük — e pillanatban is, mikor az emlékezés fáklyájával bevilágítunk a múltba: 100 és 100 fiatal leányszemből a jövendő reménycsillaga ragyog felénk. Nekünk, akik itt mintegy a multat jelentjük, sohasem szabad szemünk elől téveszteni a jövő reménycsillagát, mert az a folytonos fejlődés, felfelé törekvés — haladás és tökéletesedés útját világítja be; — és nektek, akik itt a jövőt jelentitek, nektek sohasem szabad kioltanotok az emlékezés fáklyáját, mert az a fejlődésnek, a haladásnak, felfelé törekvésnek és tökéletesülés nek már bejárt útjait rezgi át szelíd fényével. Ezt az utat pedig jól kell ismernetek, ha eltévelyedni nem akartok. Nem az én tisztem, hogy ezt az utat részletesen ismertessem, hogy intézetünk 40 éves fennállásának történetét időrendben elmondjam — bár én is átéltem annak hőskorát, amikor az …
Tovább a műhöz
Olyan jó volna megtalálni a szót, «Honunk szebblelkű . asszonyaihoz!» Talán ha sokan és teljes erővel keressük, és talán ha mi nők is komolyan hozzálátunk a kereséshez, meg is találjuk! Oh ha megihlethetném a szebblelkűek szivét! Ezer ós ezer gondolat hullámzik agyamban és az érzések árja megnő és tért keres! A mi hazánkról akarok szólani a mi asszonyainknak, a Nemzeti Nőnevelés olvasóinak és tényezőinek! És megjelennek előttem a nagyok, a költők és a bölcsek, akik nagyratartották őket, akik számtalanszor kifejezték, hogy a honleányok segítsége nélkül nem dolgozhatnak eredménnyel a honfiak! «Kezedben van a gyermek álmai Tündérvilága lelkes ifjúnak S a férfi boldogsága ! Játszani Ily drága kincsek nem adattanak! A kisdedeknek néma szája kér : Hogy adj nekik hazát, ne vondd meg azt, Áldás — vagy átok vár — válaszért, Határozz! és kimondtad sorsodat!» Ugy érezem — gyakran érezem ezt — hogy ismét ot állunk, hogy kimondjuk sorsunkat és vele a jövő nemzedék sorsát. Valami hiányzik a mi asszonyaink, leányaink lelkéből, törekvéseiből, munkájából!
A közösség érzete, hogy egy közös otthonba tartozunk bele, hogy haza kell hordani munkánk minden gyümölcsét — mint püjébe a méh — hogy édes mézzel kell megtölteni az otthon a haza téréit és fogalmát. Ma egy éve épen ebben az időben, talán épen ebben az órában megjelent előttem a szülői ház képe, …
Tovább a műhöz
Őszinte szívvel öltünk gyászt, hogy folyóiratunk egyik alapítóját, Komáromy Lajost elsirassuk. A másik kettő: Sebestyén Gyula és Péterfy Sándor már előre ment, szent örökségül hagyva ránk azoknak az eszményeknek az ápolását, melyekért ők negyven év előtt lelkesedtek s melyeket egész életük folyásán kitartó hűséggel szolgáltak. Az Erzsébet Nőiskola tanárai voltak: s a nemzeti szellemben való. nőnevelés apostolainak esküdtek fel. Nagy részük volt az iskola felvirágzásában, tanulmányi rendjének kialakításában, hírnevének kivívásában. Az Erzsébet Nőiskola büszkén vallja, hogy ma is az általuk megjelölt ösvényen halad s felfelé törésében is mindig kegyelettel őrzi emlékezetüket. Komáromy Lajos is, mint az előre elköltözött kedves munkatársai, hűséges jó barátai, kiváló erős egyéniség volt. A tanári székben a komoly, rendszerező elme, a pontosságot és kötelességteljesítést váró, ebben következetesen példát mutató, tárgyáért, - a magyar irodalomért - lelkesedő mintatanár, aki tanítványait komoly munkára, elmélyedésre szoktatta és tanítói hivatásuk szeretetére nevelte. Tanártársai között mindig, még néhány év előtt bekövetkezett nyugdíjazása után is, tiszta jelleme és baráti hűsége miatt őszinte tisztelet és megbecsülés övezte, családjában a gyöngéd, gondos, puritán egyszerűségű családfőt megillető rajongó szeretet. A komoly …
Tovább a műhöz
A «Magyar Figyelő» ezidei 20. számának nagy pedagógiai jelentőséget ad Andrássy Gyula grófnak az a cikke, melyet előbb az Országos Ismeretterjesztő Társulat okt. 11 -ki gyűlésén olvasott fel s mely utóbb könyvalakban is megjelent. Sok gondolat és intés, sok igazság és terv van e műben. Magyarország múltjának okos ismerete, Magyarország jövőjének, nagyságának tapintatos védelme. A nevelők feladata, hogy minden szava eleven életet éljen tovább. Mindenekelőtt az véssük itt jól a szivünkbe, ami bennünket, nőket, legközelebbről érdekel és amiben olyan nagyon észhez szól a kifejezés módja, olyan nagyon szívhez talál a beszéd árnyalata is. Elmélyedésre és cselekvésre indít minden sora. Terünk nem engedi az egész, gyönyörű tanulmány közlését, csupán főbb gondolatait adjuk a következőkben: «A civilizáció csak új fegyvereket adott a harcnak, de a kölcsönös gyűlöletet apasztani, ellentétek békés megoldási módját megtalálni mindeddig nem volt képes. Ma azt állapíthatjuk meg, hogy a kultúra haladása a háborúkat talán ritkábbá, de ugyancsak borzasztóbbá teszi. Sőt a civilizáció egyenesen növelte a háború iszonyait. Az emberiség számának arányában szaporodott a hadsereg is.» «Nem tudja az ember, jobban csodálkozzék-e azon a szellemi erőn, amelyet az emberiség bizonyított, mikor ezen gyilkos eszközöket megalkotni képes volt s azon a bátorságon, amelyet a modern …
Tovább a műhöz
Sebestyénné Stetina Ilona érdemekben gazdag szerkesztői működésének negyedszázados évfordulóján lemondott a Nemzeti Nőnevelés szerkesztőségéről. Az Erzsébet-Nőiskola áll. polgári iskolai tanítónőképző intézet tanári testülete — e folyóirat kiadótulajdonosa — Sebestyénné Stetina Ilona megbecsülhetetlen érdemeit jegyzőkönyvében megörökítette, az egy emberöltőn át végzett fáradságos, önzetlen és eredményes működéséért köszönetét és háláját fejezte ki.
A tanári testület a Nemzeti Nőnevelés szerkesztésével engem bízott meg. Elfogódva teszem meg az első lépést. Nem vagyok sokkal idősebb e folyóiratnál. Kezembe veszem a folyóirat első köteteit. Arra gondolok, hogy amikor még mint kis gyerek tudatlanul, gondtalanul játszottam, akkor a Nemzeti Nőnevelés már az ország első és egyetlen pedagógiai lapja volt. Lapozgatok . . , kiváló nevek, magvas értekezések . . . mennyi kincs ... bisz ezeket újra ki kellene adni, mert ki olvassa a 35—20—10 év előtt megjelent cikkeket? Merhetem-e vállalni ennek a nagymultú folyóiratnak a vezetését én, a szűk körben ismert, természettudományokkal foglalkozó tanár? Merem vállalni, mert lelkem még tele van ideálizmussal, lelkesedéssel. Merem vállalni, mert tudom, hogy mindenkinek a lelkében megvannak ugyanezek az érzések, lehet, hogy elrejtve, szunnyadó, de életerős állapotban s kikutathatok, fölébreszthetők, sőt …
Tovább a műhöz