Magyar
EnglishKeresés
Összes találat megjelenítve : 8
Összes találat megjelenítve : 8
Találatok
Minden iskolareform egyezik abban a közös gondolatban, hogy a jó iskola tulajdonképpen a jó tanár. S csodálatos: a kivitelben a reformok mégis többnyire más utakon szokták keresni az iskola megjavításának módozatait. Ne áltassuk sem magunkat, sem a közvéleményt, sem hivatalos hatóságainkat azzal, hogy a középiskolánál dolgozó mai tanári gárda jó.
De rögtön tegyük hozzá, hogy ennek nem a tanárság az oka. Mert mindaddig, amíg a tanán pályát kívánatossá nem tesszük, amíg az oda készülőket szigorúan ki nem selejtezzük, amíg a tanárképzést a kor követelményeinek megfelelően át nem alakítjuk és amíg a tanárság gondtalan megélhetését, teljes anyagi és erkölcsi függetlenségét nem biztosítjuk, — addig hiába várja a társadalom, hogy a jövő nemzedéket ne csak hivatalos, hanem hivatásos pedagógusok neveljék.
Egy megfelelő, új tanári gárda megteremtésének fentebb felsorolt feltételei közül mindegyikről szükséges és hasznos volna külön értekezéseket írni s a kapcsolatos kérdéseket érdemes volna részletes ankéteken megvitatni. Én most csak az egyikre, a tanárképzésre, szeretném a figyelmet ráirányítani. Sőt még itt is teszek megszorítást és a tanárképzés négy nagy műhelye, — az egyetemi szakképzés, a tanárképzőintézet, a gyakorló jelöltek képzése és a már működő tanárok továbbképzése, — közül csak a gyakorló középiskolát próbálom …
Tovább a műhöz
Bárki hallja is, amit mondani kezdek, bizonyosan egyetért vélem abban, hogy mostani éveink tele vannak sokféle nyugtalansággal s ez nem hogy enyhülne, egyre fokozódik. Ma az emberek nagy része nem tud bizakodva nézni a jövőbe, nemzetet pedig egyet sem látunk fenyegető veszedelem nélkül. Erről sokan úgy beszélnek, mintha az élet soha ilyen nehéz nem lett volna. Alig gondolunk a múltra, holott egyéni gondokban bőséges részünk volt régebben, a háború előtt is magunknak, még azelőtt elődeinknek — s tudjuk: örök emberi sors, hogy töprengés és vergődés, veszedelmek és veszteségek nélkül senki sem élheti le az életét. Aki mást állít, nem jár eléggé kinyitott szemmel és vége előtt dicséri a napot. — Tudjuk azt is, hogy a nemzetek sorsa is nagy ingadozások között halad örökké; a magyarság ezer év óta sokszor látta életét .nagy veszedelemben és sokszor szenvedett el súlyos időket. A mai állapotot tehát csak az vélheti egészen rendkívülinek, aki a történelmet nem ismeri s gyermekkora csendjében a vihar távoli jeleit, a mélységből fenyegető hangokat, nemzetek harcait és készülődését nem vette észre. Nyugtalanságra ok mindig volt. Igaz azonban, hogy most különösen sok van. Igaz az is, hogy az ember a maga korának bajait érzi s a múltnak bajaival nem vigasztalódik.
Ma a nyugtalanság azért is nagyobb, mert ma már sokkal többen érzik meg nemcsak hol egyik, hol másik bajt, hanem a …
Tovább a műhöz
A kor, melyben élünk, a nagy nyugtalanság kora. Smuts tábornok, a délafrikai államférfi ezt úgy fejezte ki híressé vált metaforájában, hogy az emberiség elbontotta a sátrait és most útban van... nem tudni hová... Huizinga, a hollandi kultúrfilozófus, akinek a „Holnap árnyékában" című könyve magyarul is megjelent tavaly, ugyanerre a megállapításra jutott, csak más szavakkal fogalmazta meg azt: szerinte az emberi társadalom megszűnt sztatikus fogalom lenni és mainapság már az állandóan változó, a haladó jegyeit mutatja... Spengler pedig — az „Untergang des Abendlandes‘‘-ban — megszabta már ennek a haladásnak az irányát is; a mostani társadalmi rendszer, sőt az egész mostani kultúra egyenes irányban és nagy gyorsasággal halad azon nagy katasztrófák egyike felé, amelyeknek összesége a világtörténelem. Ha nem fogadjuk is el Spengler pesszimista álláspontját a végső kifejlést illetőleg, ha mindenünk’ tiltakozik is az ellen a gondolat ellen, hogy legyen egyszer egy idő, amikor mostani kultúránk épp olyan múzeumi objektummá vált, mint ma a Husvét-szigeti óriásszobrok építőinek, vagy az Inka-indiánoknak kultúrája, azért mégis kénytelenek vagyunk elismerni, hogy a világ jelenlegi kultúrája, melynek igen nagy része éppen az európai szellem terméke, súlyos válságban van : a válságjelenségek túlságosan nyilvánvalóak ahhoz, hogy erőszakkal rémképeknek nyilváníthatnánk …
Tovább a műhöz
A most visszatért erdélyi országrész magyarjaival együtt a megnagyobbodott hazában immár három különféle közelmulti tapasztalatot kell egybehangolnunk. Mert lényegében erről van szó: az elmúlt két évtizedben háromféle történelmi sors alakította a felnövekedő magyar nemzedékeket és hatott szükségképpen a sodrába került régi nagymagyarországi korosztályokra is. Nem másfajta magyarság, de talán még csak nem is más szellemű nemzetrész tért vissza az összeomlott államkeretekből, csak éppen a kisebbségi élet sok komoly tapasztalata és súlyos élménye megváltoztatta magatartásukat, új életformát alakított ki bennük s ezért a nagy nemzeti sorskérdésekre gyakran máskép mozdulnak meg, máskép fogalmazzák meg a tennivalót. Az egybehangolásnak úgy kell történnie, hogy a háromféle tapasztalatból leszűrjük a legértékesebb tanulságokat s gyümölcsöztetjük az egyetemes magyarság jövő fejlődésére. Persze ehhez ismernünk kell a visszatértek élményvilágát és lelki alkatát. Kezdjük a felvidékiekkel. Az első kérdés, vájjon lehet-e és szabad-e általánosítanunk ? Van-e egységes felvidéki lélekalkat, vagy hogy-a divatossá vált s aztán elkoptatott fogalommal éljünk: . van-e egységes felvidéki szellem ? Azzal eleve tisztában kell lennünk, hogy valamely nemzetrész lelkét csak szellemi megnyilatkozásaiban ragadhatjuk meg, költők, művészek, gondolkozók, szellemi emberek …
Tovább a műhöz
Kisparti János halálával erős tölgye dőlt ki a magyar tanügynek. Szinte el sem tudjuk hinni, hogy nincs már az élők sorában, hiszen maga volt a kitéphetetlen gyökerű életerő. Oszlop-ember volt és arra született, hogy nagy terveket, de nagy terheket is hordozzon. Ügy érezzük, hogy ezen a ponton kell keresnünk egyéniségének igazi belső formáját. Erős ember volt: világosan tudta, hogy mit akar, de meg is tudta valósítani, amit akart. De nemcsak világosan látott, hanem messzire is és mélyen is: ez a széles horizontú látás adott akarati energiáinak és tettvágyának olyan hatalmas lendítő erőt. Nagyot akart mindig, mert a lényegeset akarta — ez jelenti életében a filozófiai dimenziót, az igazi erőnek azt a bizonyos férfias ihletettségét, amely a megoldandó kérdéseknek mindig az egésze felé tör. Sokan talán csak az ellenőrzőt látták és rettegték benne, pedig nem az ellenőrzés, hanem az irányítás volt a szívesebben vállalt feladata. A félmunkát, vagy éppen tehetetlenséget nem tűrte, de mert pozitív lélek volt, nem maradt meg a hiányolásnál, hanem biztos irányt mutatott a jó és helyes felé. Ezt annál könnyebben tehette, mert mindenhez értett, bár egyébként kerülte hatalmas tudásának és szellemi fölényének csillogtatását. Itt is erős ember maradt: elég volt rámutatnia a lényegre — csalhatatlan biztonsággal értett hozzá — és a sokszor talán ridegen mért kevés …
Tovább a műhöz
A szegedi tankerület vezetésében történt őrségváltás idején szükségét érzem annak, hogy a Délmagyarországi Nevelők Egyesületében tömörült minden iskolafajhoz tartozó oktató és nevető munkatársamat őszinte nagyrabecsüléssel köszöntsem, az Egyesület célkitűzéseivel való teljes azonosságomat kiemeljem és a tankerület kötelékébe tartozó valamennyi nevelő és oktató munkatársamat ebbe a nagy egységbe való bekapcsolódásra felkérjem. Amidőn megboldogult hivatali elődöm ezt a közös feladatoktól és eszmei célkitűzésektől irányított összefogást: a különböző iskolafajok oktatóinak és nevelőinek azonos akarástól áthatott kézfogását életrehívta, az az elgondolás vezette, hogy mindnyájunknak, akikre a magyar jövő egymást felváltó nemzedékeinek lelki, szellemi vezetése, testi gondozása van bízva, közös a célunk, a gondolkodásunk, a módszerünk, a hivatásunk, közös a nevelő-oktatásunk tárgya minden személyi és tárgyi vonatkozásban egyaránt. Mindnyájan az egységes magyar nevelést szolgáljuk akár az elemi iskolák dobogóján, akár a középiskola tanári emelvényén, akár a szakoktatás szétágazó műhelyeiben. Mindnyájan a magyar történeti hivatásra felkészült, kipróbált, jellemileg szilárd, erkölcseiben kiforrott, tudásában kiképzett magyar ifjúságot kívánunk állítani a magyar sorsot hordozó és Istentől elrendelt hivatásunkat végrehajtó magyar …
Tovább a műhöz
Móra Ferenc műveibe elmélyedve, az ember sokszor önkénytelenül felujjong örömében, és parancsoló vágyat érez magában, hogy valakivel megbeszélje az olvasottakat, hogy maga mellé gyűjtse tanítványait, szeretettéit és ismeretlen felebarátait, hogy nekik átadja és velük megossza azt a sok lelki gyönyörűséget, szellemi kincset és mélyenszántó, derűs-komoly bölcseséget, mely írásaiból oly bőségesen kiárad, s mindenkit egy magasabbrendű világ áramkörébe kapcsol. Ez a magasfokú szuggesztiv erő és inspiráló képesség, a könyveiből kisugárzó „pedagógiai erósz", -melyen az elmélkedésre késztető, tanulásra, szellemi és erkölcsi tökéletesedésre, képességeink kifejlesztésére és eszményeink megvalósítására unszoló erőt és vágyat értem, — különbözteti meg őt sok más kiváló írótól, s ebben rejlik léleknevelő művészetének a nyitja. Tudjuk, hogy minden igazi pedagógus és nevelő legfőbb törekvése az, — amire az Evangéliumok isteni tankönyvei is tanítanak, — hogy tanítványaiban felébressze és kibontakozáshoz segítse „jobbik én“-jüket, s így tökéletesebb embert faragjon belőlük. Móra elemi iskolai tankönyveit mind ebben a szellemben írta, s a Betűország IV. „virágoskert“-jében találunk is erre vonatkozólag egy Prohászka-idézetet az „Aranykalászok" között: „Mint ahogyan a bimbóban már megvan a rózsa vagy liliom, de még nem a kész, színes …
Tovább a műhöz
1. „Mily szép az emberi élet, midőn a mindennapiság parányi homályából kiemelkedik. Mily szép világító csillagként tűnni fel ezerek előtt. . . s szabadon választani magának pályát s azt örökre tiszta, soha nem szűnő szenvedelemben futni meg.. .“ Így kezdődött, hinni tudom ma is őszülő fejjel, mindnyájunknál így kezdődött a pályaválasztás, akik tanári munkára szántuk magunkat. Előre lemondtunk a gazdagság előnyeiről, csak azt az eszményi örömöt vártuk, hogy kiemelkedjünk a parányi homályból és másokat is kiemeljünk... 2. A „szenvedelem11 nem csappant, de az energiánk tagadhatatlanul megbénult, mikor a mindennapi kenyérért való küzdelemre kellett azt fordítanunk. . . Harminc évvel ezelőtt a párisi Quartier .Latin egy szerény kávéházának, a Café Cluny-nek magyar asztalánál ültünk nehányan, magyar tanárok és valóságos meghatottsággal olvastuk az Országos Középiskolai Tanáregyesület Közlönynek egy magasan szárnyaló értekezését a tanári munka értékéről. Az értekezés logikus eszmemenete, higgadt hangja, nyugodt érvelése, meggyőző Ítéletei az eredendő igazság erejével hatottak. Emelkedett a lelkünk, hogy a magyar tanár munkájáról ily klasszikus cikket olvashatunk, de fájdalmas volt megbizonyosodni afelől, hogy „a magyar tanár alakja mögött még mindég ott lappang az ókori rabszolga sápadt arca . ..“ Krenner Miklós mondta ezeket a súlyos veretű …
Tovább a műhöz