Keresés
További részletek
Összes találat megjelenítve : 9

Találatok


A szellemi életnek már jó idő óta egyik legérdekesebb jelensége a nevelői gondolkodás terjedése és átalakulása. Ez a folyamat régen megindult; a szakemberek mostani idősebb nemzedékéből egyesek már a század kezdetén észrevették; gyökereit pedig igen könnyű a múlt század utolsó tizedeiben felismernünk. A magyar nevelői gondolkodás benső indításokra, idegen hatás nélkül nagyon régóta ezen az úton járt, de a kiterjedés irányzata természetesen megerősödött, amint külföldi tápot is nyert. A mostani élénkségnek azonban nem ezekben van a magyarázata, sem a szélesebb-körűség magyar hagyományában, sem az irodalmi hatásban. Az élet újabb, súlyos változásai, nyugtalanságok és bizonytalanságok ébresztik és élénkítik a nevelői gondolkodást, azok vezetnek rá különféle foglalkozású embereket arra a gondolatra, hogy csak a neveléstől lehet várni kedvezőtlen jelenségek alapos megváltozását. Így láttuk ezt már a- háború alatt; azután némi zökkenő következett; néhány év óta valósággal szemmel látható, hogy a nevelés gondolata egyre több helyen jelenik meg. Ennek a gondolkodás tartalmára kétféle következménye van. Egyik az a könnyen megérthető tapasztalás, hogy ahol a neveléssel való törődés újkeletű, ott még nem emelkedett a teljes tudatosságra, tehát az alapfogalmak még nem valami tiszták. Ez új feladatot állít azok elé, akik a nevelői gondolkodás …
Tovább a műhöz
E sorok íróját két körülmény indította arra, hogy az átörökíts kérdésével néhány sorban foglalkozzék e folyóirat lapjain. Az egyik az, hogy az átöröklésnek a kérdéseit,— önmagukban is, meg a neveléssel való összefüggésükben is -— nálunk általában inkább a német szakirodalom szempontjai szerint szokás vizsgálat alá venni, többé-kevésbbé figyelmen kívül hagyva pl, az angol és amerikai lélekbúvárok és pedagógusok műveiben tükröződő szempontokat és szemlélésmódot. Ez az egyoldalúság sokszor jól kihasználható érvet nyújt azok számára, akik a magyar tudományosságot egyszerűen a német szellemi élet függvénye gyanánt szeretnék elkönyvelni. De káros hatású ez az egyoldalúság még azért is, mert hazai tudományosságunkat olyan értékes szempontoktól és gondolatoktól foszthatja meg, amelyek kellő ellensúly gyanánt szolgálhatnak egy, (esetleg politikai irányítás szerint működő) tudományos gondolkodásnak. Amikor tehát az alább következő fejtegetésekben az „átöröklés és nevelés" sokszor tárgyalt kérdéséhez nyúlunk, ezt azzal az elhatározott szándékkal tesszük, hogy a kérdésnek jelenlegi állását és a megoldásoknak módját főképen az angol-amerikai irodalom segítségével mutassuk be. A másik indító ok, mely az átöröklés kérdéseivel való foglalkozásra indíthatja a neveléslélektan kérdéseivel foglalkozókat, az a bizonytalanság és …
Tovább a műhöz
Már két éve annak, hogy a tank. kir. főigazgatóságaink megkezdték működésüket. Ezzel gyakorlati valósággá vált neveléspolitikánknak azon törekvése, hogy iskolahálózatunkat azonos nevelőszempontok irányítsák. Különösebb indokolás nélkül is könnyű belátni, vagy számba-venni azokat a közös vonásokat, amelyek úgy az általában művelő népiskolát, polgárit és gimnáziumot, mint a szakképzést adó tanonciskolát, kereskedelmit és tanítóképzőt irányítják, vagy irányítaniok kell, nemcsak érdekes, hanem szükséges feladat és megvannak a maga nehézségű. Elsősorban igen egyszerűnek látszik a kérdés megoldása, mert összes iskoláinknak egyetlen nagy közös feladata: a nemzet jövőjét — mondjuk szebb és jobb jövőjét — előkészíteni. Mindnyájunknak, minden hivatásos nevelőnek, közös törekvésünk, hogy a maga természete szerint fejlődő és a maga boldogulását kereső gyermek lelkébe beleplántáljuk és megerősítsük az élő, alakuló, sokszor összeroppanásig szenvedő nemzetszervezet jövőjének biztosítékait. Mondhatjuk: minden magyar gyermek 6—8—12 évig nevelőhatásunk körébe kerül, hogy fejlesszük testi-lelki erőiket, lépteiket irányítsuk egy olyan kis munkahely felé, ahol majd megtalálják a maguk kenyerét, örömét és küzdelmeiket, de egyúttal tudják és akarják mindnyájunk közös otthonát: a nemzetet szeretni és szolgálni. Röviden: Mindnyájan egy …
Tovább a műhöz
Bárki hallja is, amit mondani kezdek, bizonyosan egyetért vélem abban, hogy mostani éveink tele vannak sokféle nyugtalansággal s ez nem hogy enyhülne, egyre fokozódik. Ma az emberek nagy része nem tud bizakodva nézni a jövőbe, nemzetet pedig egyet sem látunk fenyegető veszedelem nélkül. Erről sokan úgy beszélnek, mintha az élet soha ilyen nehéz nem lett volna. Alig gondolunk a múltra, holott egyéni gondokban bőséges részünk volt régebben, a háború előtt is magunknak, még azelőtt elődeinknek — s tudjuk: örök emberi sors, hogy töprengés és vergődés, veszedelmek és veszteségek nélkül senki sem élheti le az életét. Aki mást állít, nem jár eléggé kinyitott szemmel és vége előtt dicséri a napot. — Tudjuk azt is, hogy a nemzetek sorsa is nagy ingadozások között halad örökké; a magyarság ezer év óta sokszor látta életét .nagy veszedelemben és sokszor szenvedett el súlyos időket. A mai állapotot tehát csak az vélheti egészen rendkívülinek, aki a történelmet nem ismeri s gyermekkora csendjében a vihar távoli jeleit, a mélységből fenyegető hangokat, nemzetek harcait és készülődését nem vette észre. Nyugtalanságra ok mindig volt. Igaz azonban, hogy most különösen sok van. Igaz az is, hogy az ember a maga korának bajait érzi s a múltnak bajaival nem vigasztalódik. Ma a nyugtalanság azért is nagyobb, mert ma már sokkal többen érzik meg nemcsak hol egyik, hol másik bajt, hanem a …
Tovább a műhöz
Schneller István (1847-1939) --- A Ferencz József Tudományegyetem neveléstudományi tanszékének nyugalmazott nyilvános rendes tanára január 24-én, 92. évében elhúnyt. E pillanatban csupán gyászunkat és kegyeletünket lehet kifejeznünk. Sokoldalú működésének, a középiskola belső életére, az egyetemi gondolat érvényesülésére és a nevelés-tudomány hazai fejlődésére tett hatásának részletes feldolgozása a magyar neveléstörténetnek és kivált a neveléstudomány történetének nevezetes feladata. A Boldogult nagy professzor ravatala előtt Imre Sándor, kolozsvári tanárságának legelső éveiben volt hallgatója, majd tanszékén Szegeden közvetlen utódja, a volt tanítványok nevében ezt a beszédet mondta: Mióta tudjuk, hogy jóságos arca nem fordulhat többé felénk, bennünk, sok évtized óta volt főiskolai és egyetemi hallgatóiban, ma sokféle munkát sokfelé végző emberekben, felébredt a régi-régi tanítvány. Felújult számtalan emléke ifjúságunknak, amikor Vele való találkozásunk életünket oly sok tekintetben meghatározta; — újra átéltük pályánk nehéz küzdelmeit, amelyekben igazlátása és megnyugtató szava annyiszor volt segítségünkre; — ismét megláttuk, hogy eszméink most is, bár napunk ismét hanyatlik, afelé vezetnek, amit hajdan az Ö élete és tanítása mutatott fel eszménynek kereső szemeink előtt. S amint így magunkat újból ott látjuk elő adásain a padokban …
Tovább a műhöz
Az utolsó évtizedekben sokat hallottunk nemzeti öncélúságról és még többet történeti átértékelésekről. Egyik fogalom sem új, mert hiszen a nemzeti öncélúság gondolata már a napóleoni harcok alatt született meg s a 18-ik század végén s a 19-ik század .első felében lefolyt társadalmi harcokat éppen a történelmi átértékelés indította el. És hogy a mi viszonyaink közt maradjunk, nem a magyar öncélúság ösztönözte-e Felsőbüki Nagy Pált, mikor a magyar nyelv jogaiért harcolt, vagy Széchenyi Istvánt, mikor 1825-ben a Magyar Tudományos Akadémiát megalapította ? S a történeti átértékelést nem Széchenyi indította-e meg Hitel-évei s Kossuth politikai, Eötvös kulturális programmja nem ennek a történeti átértékelésnek jegyében alakultak-e ki? Világpolitikai viszonylatok felboríthatták a reformkor nagyjainak némely alkotásait, de ez alkotóiknak sem nemzeti, sem erkölcsi értéküket nem csökkenti. Ha a politika igazán a jelen története akar lenni, nem szabad megfeledkeznie arról, hogy a reformkor nagyjai egy szabad országnak adtak programmot és a kiegyezés létrehozói egy letiport országnak adták vissza a viszonylagos szabadságot. A kiegyezés korszakában nem lehetett teljesen átmenteni a 48-as elgondolásokat. Ez azonban nem a reformkor azon egyénein múlott, akik megérték és megcsinálták a kiegyezést és nemcsak a liberalizmus vezéremberein, akik a kiegyezés után vezették az …
Tovább a műhöz
Negyven éve annak, hogy Imre Sándor a heidelbergi és lipcsei egyetemi évek után, a XX. század első évében, az Apácai halála által megszentelt történelmi levegőjű kincses Kolozsvárt tanári pályája kezdetén szemlét tartott hivatásának feladatai és a feladatok teljesítésének lehetőségei felett. A szokatlanul mélyenszántó középiskolai tanári székfoglaló csirájában mindazt tartalmazza, amit a magyar nevelői gondolkozás tudományos rendszerezője azóta is megalkuvás nélkül hirdet. Hitet tesz a keresztény szellem, szeretet és igazság mellett, a „nevelői öntudat" és „magyar életfeladat" szemszögéből vizsgálja az emberiség, nemzet, egyén fejlődésének problémáját: Rámutat az uralkodó koreszmékre s felhívja a figyelmet a nemzetiség eszméjének várható szerepére; hangsúlyozza, hogy „mindig a nemzet az irányadó", de „külön kötelesség" a magyarság erősítése, melynek uralmát „szellemi úton" kell biztosítani ezen á földön. Rámutat arra, hogy a nevelés „a nemzeti munkában való részvételre" készít elő, az iskola „a nemzeti munka eszköze" s a középiskola elsősorban „munkatársakat" nevel, mert „az innen kikerülő ifjak mindmegannyian tanítói lesznek környezetüknek, hatnak majd mások életmódjára, életfelfogására". (L.: Pálya kezdetén 1901. megj.: A magyar nevelés körvonalai. Bp. 1920.) A székfoglaló szavaiból már kiérzik az a szellem, mely az alapos …
Tovább a műhöz
A probléma, amely itt felvetődik, alaposan meggondolkoztat minden nevelőt. Hogy a világnézeti nevelés valamilyen formájára szüksége van mindenféle nevelő-intézménynek, arra nem is kell külön utalnunk, hiszen a nevelési rendszerek már alapjukban úgy vannak beállítva, hogy bizonyos irányba igazítsák el a növendékeket,1 s végső céljuk az, hogy ez az eligazítás tartós értelmű és hatású maradjon. A cél ténylegessége tehát nyilvánvaló, más kérdés azonban, hogy a cél elérhető-e. A modern pszichológiai kutatás megmutatta az emberi lélek hihetetlenül változatos sokféleségét, s egyben rámutatott arra is, hogy olyan még felfedetlen, sőt részben felfedezhetetlen rugók is rejtőznek a lélek mélyén, amelyek irányítása megoldhatatlan problémának látszik, ezeknek a mélyenfekvő rétegeknek a tudatos életre való hatása viszont olyan elemi erejű, hogy vannak akik hajlandók döntő tényezőkként felvenni az ember életében. A világnézet formálásában a tudatos és tudattalan élet egyként szerepel, s ha az utóbbi irányíthatatlan, akkor a világnézeti nevelés igen megbízhatatlan értékűnek látszik. Szerencsére az elválasztás nem ilyen élesvonalú, s a tudatos életen keresztül a tudattalan is formálható, csak éppen meg kell találni hozzá a megfelelő eszközöket. Bennünket ezen eszközök közül most elsősorban a filozófiai oktatás értéke érdekel, annak a kérdésnek a kutatása, …
Tovább a műhöz
A magyar irodalom tanításának kérdései annyira élénken foglalkoztatják a magyar, nyelv és irodalom tanárait, hogy sokan már súlyos válságról is beszélnek. Fejtegetéseimnek ép az a célja, hogy — a Nevelésügyi Szemlében megjelent ilyen tárgyú cikkek alapján — összefoglalóan rámutassak a legtöbb nehézséget jelentő kérdésre, így leginkább a módszer és a tankönyv kérdésére. Ügy látom ugyanis, hogy a harc a jobb tankönyvért folyik — korábban inkább a jobb módszerért — mert akár hívei a vitázók az új módszernek, akár ellenségei, abban többé-kevésbbé mindnyájan megegyeznek, hogy a - jelenleg használatban levő tankönyvek vagy egyáltalán nem tankönyvek (csak szemelvénygyűjtemények), vagy annyira hiányosak, hegy alig lehet őket használni. A kérdés tisztázására annál szívesebben vállalkozom, mert két érdemes kartársunk idevonatkozó, külön füzetben megjelent tanulmányai — melyekkel eredetileg könyvismertetés formájában akartam foglalkozni — még jobban meggyőztek a probléma időszerűségéről és fontosságáról. Az ellentét ugyanis nyilvánvaló: Csanádynak és Zimándinak vannak ugyan találkozópontjai, de az egyik — Csanády — mégis inkább »tankönyvpárti«, a másik — Zimándi — inkább módszerpárt, noha sem az előbbi nem mondja, hogy a módszer nem fontos, és a másik sem állítja, hogy tankönyvről hallani sem akar. Az ellentét azonban nyilvánvaló, …
Tovább a műhöz
Összes találat megjelenítve : 9