Magyar
EnglishKeresés
Összes találat megjelenítve : 8
Összes találat megjelenítve : 8
Találatok
Az utolsó évtizedekben sokat hallottunk nemzeti öncélúságról és még többet történeti átértékelésekről. Egyik fogalom sem új, mert hiszen a nemzeti öncélúság gondolata már a napóleoni harcok alatt született meg s a 18-ik század végén s a 19-ik század .első felében lefolyt társadalmi harcokat éppen a történelmi átértékelés indította el. És hogy a mi viszonyaink közt maradjunk, nem a magyar öncélúság ösztönözte-e Felsőbüki Nagy Pált, mikor a magyar nyelv jogaiért harcolt, vagy Széchenyi Istvánt, mikor 1825-ben a Magyar Tudományos Akadémiát megalapította ? S a történeti átértékelést nem Széchenyi indította-e meg Hitel-évei s Kossuth politikai, Eötvös kulturális programmja nem ennek a történeti átértékelésnek jegyében alakultak-e ki? Világpolitikai viszonylatok felboríthatták a reformkor nagyjainak némely alkotásait, de ez alkotóiknak sem nemzeti, sem erkölcsi értéküket nem csökkenti. Ha a politika igazán a jelen története akar lenni, nem szabad megfeledkeznie arról, hogy a reformkor nagyjai egy szabad országnak adtak programmot és a kiegyezés létrehozói egy letiport országnak adták vissza a viszonylagos szabadságot. A kiegyezés korszakában nem lehetett teljesen átmenteni a 48-as elgondolásokat. Ez azonban nem a reformkor azon egyénein múlott, akik megérték és megcsinálták a kiegyezést és nemcsak a liberalizmus vezéremberein, akik a kiegyezés után vezették az …
Tovább a műhöz
Negyven éve annak, hogy Imre Sándor a heidelbergi és lipcsei egyetemi évek után, a XX. század első évében, az Apácai halála által megszentelt történelmi levegőjű kincses Kolozsvárt tanári pályája kezdetén szemlét tartott hivatásának feladatai és a feladatok teljesítésének lehetőségei felett. A szokatlanul mélyenszántó középiskolai tanári székfoglaló csirájában mindazt tartalmazza, amit a magyar nevelői gondolkozás tudományos rendszerezője azóta is megalkuvás nélkül hirdet.
Hitet tesz a keresztény szellem, szeretet és igazság mellett, a „nevelői öntudat" és „magyar életfeladat" szemszögéből vizsgálja az emberiség, nemzet, egyén fejlődésének problémáját: Rámutat az uralkodó koreszmékre s felhívja a figyelmet a nemzetiség eszméjének várható szerepére; hangsúlyozza, hogy „mindig a nemzet az irányadó", de „külön kötelesség" a magyarság erősítése, melynek uralmát „szellemi úton" kell biztosítani ezen á földön. Rámutat arra, hogy a nevelés „a nemzeti munkában való részvételre" készít elő, az iskola „a nemzeti munka eszköze" s a középiskola elsősorban „munkatársakat" nevel, mert „az innen kikerülő ifjak mindmegannyian tanítói lesznek környezetüknek, hatnak majd mások életmódjára, életfelfogására". (L.: Pálya kezdetén 1901. megj.: A magyar nevelés körvonalai. Bp. 1920.) A székfoglaló szavaiból már kiérzik az a szellem, mely az alapos …
Tovább a műhöz
Móra Ferenc műveibe elmélyedve, az ember sokszor önkénytelenül felujjong örömében, és parancsoló vágyat érez magában, hogy valakivel megbeszélje az olvasottakat, hogy maga mellé gyűjtse tanítványait, szeretettéit és ismeretlen felebarátait, hogy nekik átadja és velük megossza azt a sok lelki gyönyörűséget, szellemi kincset és mélyenszántó, derűs-komoly bölcseséget, mely írásaiból oly bőségesen kiárad, s mindenkit egy magasabbrendű világ áramkörébe kapcsol. Ez a magasfokú szuggesztiv erő és inspiráló képesség, a könyveiből kisugárzó „pedagógiai erósz", -melyen az elmélkedésre késztető, tanulásra, szellemi és erkölcsi tökéletesedésre, képességeink kifejlesztésére és eszményeink megvalósítására unszoló erőt és vágyat értem, — különbözteti meg őt sok más kiváló írótól, s ebben rejlik léleknevelő művészetének a nyitja. Tudjuk, hogy minden igazi pedagógus és nevelő legfőbb törekvése az, — amire az Evangéliumok isteni tankönyvei is tanítanak, — hogy tanítványaiban felébressze és kibontakozáshoz segítse „jobbik én“-jüket, s így tökéletesebb embert faragjon belőlük. Móra elemi iskolai tankönyveit mind ebben a szellemben írta, s a Betűország IV. „virágoskert“-jében találunk is erre vonatkozólag egy Prohászka-idézetet az „Aranykalászok" között: „Mint ahogyan a bimbóban már megvan a rózsa vagy liliom, de még nem a kész, színes …
Tovább a műhöz
Karácsonykor múlt egy éve, hogy Kisparti János, a szegedi tan-kerület főigazgatója, ereje teljében, nagy alkotások tervével, eltávozott az élők sorából. Erős egyéniség és nagyvonalú lélek volt és ép azért bizonyos, hogy emléke kitörölhetetlenül él mindazok lelkében, akik szorosabb kapcso'atba kerültek vele. De a legmélyebben és legőszintébben emlékező ember is halandó és esendő! Az emlékezés lángja olyan mint a halottimécses fénye: csak kicsi kört világit meg és alig lobbanó rezdülésében már érezni a végső elmúlás melankóliáját. Kisparti János egyénisége többet érdemel ennél a — múlandó emberekhez és tovatűnő időkhöz kötött — emlékezésnél. Olyan emléket kell neki állítani, mely nemzedék során hirdeti majd, hogy nem csak kötelességtudó felelősségét érző hivatalnok volt, fáradhatatlan munkaerő, hanem mindenekfölött a rábízott lelkek erőskezű sáfárja, irányítója és eligazító ja. Kisparti János nevelő volt, nem hivatalból csak, hanem lelkületének, egyéniségének örök célokra irányuló, filozófián és lélektanon edzett akaratának irányító, parancsoló erejével. Nevelő volt, mert volt mivel nevelnie: maga is megnevelt, kiformálódott emberséget jelentett és nem tudnánk méltóbb emléket állítani neki, mint épen azzal, hogy egy nevelői tettel kötjük össze nevét. Kisparti János szegény emberek gyermeke volt, népi sarj és paraszti …
Tovább a műhöz
Kosztolányi öt tanulmánykötetéről szándékozom írni. Félig-meddig posztumusz-kötetekről, hiszen ennek az öt kötetnek anyaga könyvalakban összegyűjtve csak a költő halála után jelent meg. De így együtt talán nagyobbak a költőnek életében megjelent valamennyi köteténél. Még a verseknek is fölébe kerekednek: költő írta ezeket is, és talán nagyobbak, mint a „költő" művei. Életében verseire ügyeltünk legjobban, így irányított bennünket a kritika. Mert gépiesen alkalmazta a szabályt, hogy a vers magasabb-rendű, mint a próza. Azt hitte, hogy a próza csak logikai kapcsolatok kifejezésére alkalmas, és a közlésen túl nem kapunk tőle semmit. Néha aztán maguk a szerzők is mostohagyermekként kezelték „cikkeiket". Maga Kosztolányi is. Versei feltűnőbbek is voltak; időnkint csoportosan is megjelentek. Ezek az „apróságok" pedig maradtak szanaszét hírlapok és folyóiratok hasábjain eltemetve. Ott pedig hamar a múlté válik minden. Mert amennyire mohón várjuk előfizetett folyóiratainkat, époly nehezen nyúlunk a régi évfolyamokhoz. Igazi életet csak a könyv biztosít a műnek. A könyv az irodalmi örökkévalóság látható megjelenési formája. Az öt Kosztolányi-kötet egyik-másik darabját talán olvastuk annakidején, mégis mintha csupa újdonság kerülne elénk a „friss" kötetek lapjain. Sőt maga a szerző is most mutatkozik be. A tanulmányokból egy új Kosztolányi-arc néz felénk: …
Tovább a műhöz
A probléma, amely itt felvetődik, alaposan meggondolkoztat minden nevelőt. Hogy a világnézeti nevelés valamilyen formájára szüksége van mindenféle nevelő-intézménynek, arra nem is kell külön utalnunk, hiszen a nevelési rendszerek már alapjukban úgy vannak beállítva, hogy bizonyos irányba igazítsák el a növendékeket,1 s végső céljuk az, hogy ez az eligazítás tartós értelmű és hatású maradjon. A cél ténylegessége tehát nyilvánvaló, más kérdés azonban, hogy a cél elérhető-e. A modern pszichológiai kutatás megmutatta az emberi lélek hihetetlenül változatos sokféleségét, s egyben rámutatott arra is, hogy olyan még felfedetlen, sőt részben felfedezhetetlen rugók is rejtőznek a lélek mélyén, amelyek irányítása megoldhatatlan problémának látszik, ezeknek a mélyenfekvő rétegeknek a tudatos életre való hatása viszont olyan elemi erejű, hogy vannak akik hajlandók döntő tényezőkként felvenni az ember életében. A világnézet formálásában a tudatos és tudattalan élet egyként szerepel, s ha az utóbbi irányíthatatlan, akkor a világnézeti nevelés igen megbízhatatlan értékűnek látszik. Szerencsére az elválasztás nem ilyen élesvonalú, s a tudatos életen keresztül a tudattalan is formálható, csak éppen meg kell találni hozzá a megfelelő eszközöket.
Bennünket ezen eszközök közül most elsősorban a filozófiai oktatás értéke érdekel, annak a kérdésnek a kutatása, …
Tovább a műhöz
1. „Mily szép az emberi élet, midőn a mindennapiság parányi homályából kiemelkedik. Mily szép világító csillagként tűnni fel ezerek előtt. . . s szabadon választani magának pályát s azt örökre tiszta, soha nem szűnő szenvedelemben futni meg.. .“ Így kezdődött, hinni tudom ma is őszülő fejjel, mindnyájunknál így kezdődött a pályaválasztás, akik tanári munkára szántuk magunkat. Előre lemondtunk a gazdagság előnyeiről, csak azt az eszményi örömöt vártuk, hogy kiemelkedjünk a parányi homályból és másokat is kiemeljünk... 2. A „szenvedelem11 nem csappant, de az energiánk tagadhatatlanul megbénult, mikor a mindennapi kenyérért való küzdelemre kellett azt fordítanunk. . . Harminc évvel ezelőtt a párisi Quartier .Latin egy szerény kávéházának, a Café Cluny-nek magyar asztalánál ültünk nehányan, magyar tanárok és valóságos meghatottsággal olvastuk az Országos Középiskolai Tanáregyesület Közlönynek egy magasan szárnyaló értekezését a tanári munka értékéről. Az értekezés logikus eszmemenete, higgadt hangja, nyugodt érvelése, meggyőző Ítéletei az eredendő igazság erejével hatottak. Emelkedett a lelkünk, hogy a magyar tanár munkájáról ily klasszikus cikket olvashatunk, de fájdalmas volt megbizonyosodni afelől, hogy „a magyar tanár alakja mögött még mindég ott lappang az ókori rabszolga sápadt arca . ..“ Krenner Miklós mondta ezeket a súlyos veretű …
Tovább a műhöz
A magyar irodalom tanításának kérdései annyira élénken foglalkoztatják a magyar, nyelv és irodalom tanárait, hogy sokan már súlyos válságról is beszélnek. Fejtegetéseimnek ép az a célja, hogy — a Nevelésügyi Szemlében megjelent ilyen tárgyú cikkek alapján — összefoglalóan rámutassak a legtöbb nehézséget jelentő kérdésre, így leginkább a módszer és a tankönyv kérdésére. Ügy látom ugyanis, hogy a harc a jobb tankönyvért folyik — korábban inkább a jobb módszerért — mert akár hívei a vitázók az új módszernek, akár ellenségei, abban többé-kevésbbé mindnyájan megegyeznek, hogy a - jelenleg használatban levő tankönyvek vagy egyáltalán nem tankönyvek (csak szemelvénygyűjtemények), vagy annyira hiányosak, hegy alig lehet őket használni. A kérdés tisztázására annál szívesebben vállalkozom, mert két érdemes kartársunk idevonatkozó, külön füzetben megjelent tanulmányai — melyekkel eredetileg könyvismertetés formájában akartam foglalkozni — még jobban meggyőztek a probléma időszerűségéről és fontosságáról. Az ellentét ugyanis nyilvánvaló: Csanádynak és Zimándinak vannak ugyan találkozópontjai, de az egyik — Csanády — mégis inkább »tankönyvpárti«, a másik — Zimándi — inkább módszerpárt, noha sem az előbbi nem mondja, hogy a módszer nem fontos, és a másik sem állítja, hogy tankönyvről hallani sem akar. Az ellentét azonban nyilvánvaló, …
Tovább a műhöz