Magyar
EnglishKeresés
Összes találat megjelenítve : 5
Összes találat megjelenítve : 5
Találatok
Ha nem zengjük is ma már széltében Rousseauval, hogy «Minden jó, ami a természet kezéből kikerül és minden elromlik az emberek kezei között», mégis megdöbbenéssel olvassuk az igazságszolgáltatás olyan eseteit, melyekből az tűnik ki, hogy a bűnös gyermekeket környezetük taszította romlásba s hogy a különben ép egészséggel és erkölcsi érzékkel megáldott gyermekeket a tudatlanság, a rossz példa, az alkalom és a szokás nevelte megrögzött gonosztevőkké. Látjuk pedig ezt egyes esetekben — sajnos, elég gyakran — az életben szemünk elé kerülő példákban, látjuk a napi lapok törvényszéki rovataiban ós látjuk összegezve és magyarázva, egy nagyon kitűnő könyvben, mely csak nemrég hagyta el a sajtót, hogy érdeklődést keltsen a bűnös gyermek sorsa iránt; hogy bevilágítson abba a gazdasági és társadalmi veszedelembe, melyet a gyermek erkölcsi romlása okoz; s hogy barátokat szerezzen azon humánus büntetőjogi felfogásnak, mely a bűntettes gyermeket megjavítani s a társadalom számára megmenteni akarja. Balogh Jenő egyetemi tanár írta ezt a könyvet nagy jogi szaktudással és még nagyobb szociális érzéssel. De nem ezek miatt a kitűnő tulajdonai miatt emeljük ki a könyvet a könyvismertetések sorából. Kiemeljük, mert tárgyánál és tárgyalási módjánál fogva nem csupán a jogi tudósokat érdekli, akik számára a könyv tulajdonképen készült, hanem mélyen belevág az orvos, …
Tovább a műhöz
A Franklin-Társulat nyomdáját egy könyv hagyta el a napokban, melynek kétségtelenül meg lesz az a hatása, hogy olvasói gondolkodni fognak sok olyan dolog fölött, ami mellett eddig közönyösen mentek el s észre fognak venni és talán megszívlelni olyan sóhajtásokat, melyek eddig nem jutottak el a lelkűkig. Nem magyar ember írta e könyvet, s a példák, melyeket az állításai igazolására felhoz, az angol nép életét és társadalmi viszonyait tárják elénk; de a bajok, amelyeket szemléltetni akar annyira általános emberiek, hogy úgy érezzük, mintha az író a mi sebeinket érintené ujjaival. Ez az érzésünk mondatja velünk az alább következőket. Arról van szó, amit mindnyájan jól tudunk, hogy a munkás osztály helyzete nagyon nehéz, hogy a gazdasági élet versenyében a munkaadóval szemben ő a gyengébb fél, hogy jó lakása, megfelelő táplálkozása nincsen, s hogy a társadalmi, állami berendezésünknek kell megváltoznia, új világnak kell keletkeznie a régi helyén, hogy az immár tarthatatlan állapotok mindnyájunk javára, az egész emberiség üdvére átalakuljanak. Bizony ez régi nóta. A jó öreg Morus Tamás (1478—1536) kereste már a társadalmi élet olyan formáját, mely a munka és tőke egyenlőbb elosztása mellett boldogabbakká tehetné az embereket. És mennyien keresték azóta erre a módokat hiába ! Mintha mindazt, ami van, egy csapásra meg lehetne — ilyen vagy olyan elmélet alapján …
Tovább a műhöz
«Annyi szép és nemes, ami az emberiséget felemeli, a ti nemetek műve» Így szól Széchényi «Honnunk szebblelkű asszonyaihoz» a Hitel előszavában, müve ajánlásával is jelezni akarván, hogy az asszonyoknak a nemzet boldogulására, haladására való hatását mindenek fölött becsüli. És Széchenyi előtt és Széchenyi után nem ismerték-e el legjobbjaink mindenkor, hogy nemzetünk erkölcsi emelkedése vagy hanyatlása asszonyaink jellembeli tulajdonságain sarkallik ? Yalóban fölösleges dolgot művelne bárki, aki még ma is bizonyítani akarná, hogy az asz-szonyok helyes irányú nevelése egyet jelent a nemzet nevelésével. Nekünk sem szándékunk nyitott ajtókon zörgetni ; hiszen ma, mikor az állam a leányok nevelése érdekében is óriási áldozatokat hoz, mikor a lehetőség csaknem teljes mértékben meg van arra, hogy a tehetséggel megáldott asszonyok tudományban és művészetekben épen olyan képzettséget szerezzenek maguknak, mint a férfiak; mikor mind több és több asszony tölt be férfiaktól is megirigyelhető állásokat ; mikor a törvény és társadalom inkább segítik, mint hátráltatják az asszonyoknak a szellemi munka terén való haladását : hálátlanság volna panaszkodni. Ha javítani, kiegészíteni, alkotni és tökéletesíteni valónk akad is» még bőven nőnevelésünknek hirtelen és nagyot fejlődött szervezetén : minket asszonyokat inkább a köszönet szava illet meg, mint a panaszé. …
Tovább a műhöz
Talán soha sem foglalkoztatta az emberiséget a jövő kérdése annyira, mint napjainkban. Nem is érünk rá a jelent élvezni, még kevésbé akad időnk elmerülni a múltba, mindég csak a jövő száguldó szekéren rohanunk egy ismeretlen cél felé, melynek neve boldogság, lényege örök talány. «De mama, ha Boszniába költözünk, mi lesz akkor az én jövőm!» — E szavakat hallottam nem régen egy tíz esztendős leányka szájából s megdöbbentem. Tehát oly kegyetlen ma a létért való küzdelem, hogy már a tíz éves gyermek is a jövőjéért aggódik? S mi tanítók, kik az ifjú nemzedék jövőjének alapvetői vagyunk, mi részben mégis olyan iskolának szenteljük erőnket, mely nem biztosítja a jövőt? Nem céltalan, felesleges munkát végzünk-e akkor ? Nem egyszer merült fel lelkemben ez a gondolat. De elnémította kételyeimet a tudat, hogy az igazi műveltségnek, tudásnak mindég hasznát lehet venni, sőt valódi értéke csak ennek van. — A mi iskoláink tehát, a felsőbb leányiskolák, nem végeznek kárba veszett munkát, ha szívben lélekben nemes és értelmesen gondolkozó nőket nevelnek. Igen ám, de ha egy ilyen eddig jólétben élő, művelt leány apja meghal s még a nagyságos úr után járó özvegyi nyugdíjból sem lehet az apróbb testvéreket tisztességesen fölnevelni, akkor mégis csak eszébe jut a legidősebb nővérnek, hogy műveltségét értékesíteni kellene, hogy édes anyjának anyagi …
Tovább a műhöz
A kolozsvári állami felsőbb leányiskola és leánygimnázium gyászlapon jelentette, hogy a tanártestület és növendéksereg mély fájdalmára, az intézet megteremtője és nyug. igazgatója De Gerando Antonina, a nemzeti nőnevelés fáradhatatlan, lánglelkű apostola, 32 évi igazgatói működése után, nyugalombavonulásának 2-ik esztendejében április hó 6-án jobblétre szenderült. Ravatalát holtáig szeretett kedves intézetében állították fel s földi porait a református egyház szertartása szerint Kolozsvárott helyezték örök nyugalomra. E körül a ravatal körül ott gyászolt egész Kolozsvár, mert a város újabb női nemzedéke nagyrészt De Gerando Antoniná-ban tisztelte nevelőjét, szeretett mesterét, lelki irányítóját. És ott gyászolt a felsőbb leányiskola tanári testülete, növendék-serege, kik mindenkor rajongó szeretettel tisztelték s most szívből siratták munkatársukat, anyai barátnőjüket. Hogy mit jelentett De Gerando Antonina az intézetre, a tanítványokra s ezáltal a város és a haza társadalmára, azt gyönyörűen fejezte ki Marsits Rozina, az intézet jelenlegi igazgatója a ravatalnál elmondott búcsúbeszédében, melyet mint De Gerando Antonina klasszikus jellemzését itt teljes egészében megörökítünk: «Kedves növendékeink ! Meghívtuk, elhoztuk ide közibetek az iskola szent falai közé utoljára szeretett igazgatónőtöket. Nem csupán méltó ünnepi formát kívántunk …
Tovább a műhöz