Magyar
EnglishKeresés
Összes találat megjelenítve : 11
Összes találat megjelenítve : 11
Találatok
Amidőn a vezetésem alatt álló Társaság, megfelelve a m. kir. vallás- és közoktatásügyi miniszter mult évi felhívásának, a szabadoktatás keretébe sorozható népszerű előadásoknak egy ciklusát munkatervébe felvette, tudatában volt annak a várható ellenvetésnek, hogy ilynemű vállalkozásnak fölötte kétséges a jogosultsága. Oly ismeretkörről van ugyanis szó, melynek tárgyát amúgy is sokan merőben népszerűnek vagy legalább is nem szigorúan tudományosnak gondolják. Ez a tárgy: a nevelés, mely az avatatlanok szemében olyannyira természetesnek és egyszerűnek látszik. Természetesnek azért, mert — úgy vélik — miként az állatban megvan a veleszületett képesség, hogy ivadékát felnevelje, úgy az embert is már maga a természet ellátta a neveléshez szükséges készségekkel; egyszerűnek azért, mert vélekedésük szerint a mi saját neveltetésünk emlékei és másokon szerzett alkalomszerű tapasztalataink, párosulva némi józan ítélettel, teljesen elégségesek arra, hogy velök kipótoljuk azt, ami természetes arravalóságunkból netán hiányoznék. És sok esetben az eredmény igazat látszik nekik adni. Bár senki sem oktatta ki őket teendőikre, életviszonyaikhoz képest jól vannak nevelve gyermekeik. De sajnos, vannak a világon — s nem is csekély számban — igen rosszul nevelt gyermekek is, kik értelmiség dolgában messze elmaradnak attól a színvonaltól, mely az ő körülményeik …
Tovább a műhöz
A békéről igazán csak az tad beszélni, aki közelről látta a háborút. És talán én is ebbéli tapasztalatomnak köszönhetem a Magyar Nőegyesületek Szövetségének megtisztelő fölszólítását. hogy e nagy világkérdéshez hozzászóljak. Azok, akik a háborút démonnak nevezik, igazat beszélnek A háborúba legtöbbnyire akaratán kívül, sőt jobb meggyőződése ellen belesodort «embert» valósággal valamely láthatatlan, de szörnyű démon hatalma viszi a vérengzésbe. Nem a tábornokok, nem a fölebbvalók parancsa az többé, ami a harcost előresodorja, hanem valamely egyetemes, de ismeretlen származású nagy kényszerítés. A háborúval járó kimondhatatlan nagy fáradságok, az erőszak uralkodása, a nélkülözés, a szenvedés, az ütközetek pokoli zaja, a heverő holttestek, a sebesülteken végig csorduló vér ki-törli a katonából a békeszeretö polgár, a munkás családapa majdnem minden gyöngédebb vonását. Emlékezem rá, hogy a magláji véres esemény sebesültjeinek láttára katonáink hangos szitkokra fakadtak az
Tovább a műhöz
Csodálatos az valóban, hogy némely érzelem, gondolat, eszme mily túláradó erővel követeli a kielégítést ! Zajtalanul, látatlanul él és mégis zajong, zakatol és ezer formában látható képeket varázsol elénk és esdekel, hogy azokat másokkal is közöljük, hogy mindenki, hogy sokak tulajdonává tegyük. Fájó gyönyörűsége az ilyen erős vágyakozása a léleknek, édes szenvedése. Szabadulás nincs ! El kell mondani, amit sugalmaz és parancsol! Ilyen vágy ösztönöz engem arra régtől fogva mindig fokozottabb erővel, hogy egy nagy költőnek hatalmas gondolatát a lelkemen átszűrve újra elmondjam én is, szóljak róla, adjak életet a szuggeszciónak! Keresem a művészi formát; a zene volna rá a legalkalmasabb. Ha témámról gondolkodom, csodálatos hangokat hallok, a hangulatok tengerét járom s egy fenséges melódiába olvad össze a képzelet és érzelem hullámain a gondolat! Az igazságszolgáltatás ez Katona «Bánk bán» című tragédiájában — erről gondolkozom !
Nem szobrásznak, nem festőnek való tárgy, várom a zeneköltöt, aki zúgó, gyötrő, szenvedélyes rapszódiát ír róla és felkorbácsolja a lelkeket vele, hogy aztán kibékítse, meggyógyíts s a földről a mennybe, az Istenséghez elvezesse ! Várom és hiszem, hogy eljön! Katona «Bánk bán»-jának V. felvonása, mely a tragédia igazságszolgáltatását tartalmazza, kész tárgy a zeneköltőnek, lelkem háborogva követeli hozzá a …
Tovább a műhöz
A továbbfejlesztett polgári iskola V—VI. osztályában a tantárgyak között első helyre teszem a vallástant., nemcsak elméleti, hanem gyakorlati módon való tárgyalásban. Hogy az igazi vallásosságnak minő óriási szerepe volt már a múltban is az az erkölcsök megszelidítése terén, az általános igazság. Épen azért nélkülözhetetlennek találom a leányok nevelésében. Hit nélkül, benső vallásos meggyőződés nélkül, nem tndok egészséges női kedélyt elképzelni. S mi erősíti meg a gyetmekben az igaz hitet? Az élet könyve a biblia, melynek egységes széllemé az embernek az egész életre határozott, egységes irányt ad mind gondolkozásban, mind tetteiben. Épen azért a vallástani órák elméleti anyagául az V. és VI. osztályban csakis az ó-és újtesta-mentom válogatott, a gyermek lelki s kedélyi fejlettségének megfelelő fejezetek olvasását jelölöm meg a hittanár szakképzett vezetése mellett. E vallásos órák tehát nem lennének a tanítás órái, amelyekre külön készülni kellene, hanem ezek az igazi áhítat órái volnának. Minden embernek, hogy az; élet harcában el ne merüljön, bizonyos fokú belső függetlenségre: van ;szüksége, nagyobb belső függetlenség pedig az életben nem , érhető.:sel, mint aminőt a felettünk őrködő örök szellemtől való függésünk tudata, a benne vetett feltétlen bizalom, megnyugodás érzete nyújt. Az élet s a történelem számtalan példát …
Tovább a műhöz
Az Erzsébet Nőiskola kis- és nagy leányainak, növendékeinek irom e néhány sort, hogy boldog uj évet kívánjak nekik és átadjam újévi ajándékomat! Természetesen nemcsak a jelen növendékeire gondolok, hanem mindazokra, akik az intézet megalapításától fogva tagjai voltak ennek a kedves iskolának, akik itt nevekedtek, itt fejlődtek művelt magyar nőkké, magyar tanítónőkké. Sokan közülök már régen mamák — nagymamák, sokan tanítónők, nevelőnők, tanítják, nevelik a magyar leánykákat, a jövendőbeli magyar anyákat, nagyanyákat. És gondolok azokra a növendékekre is, akik majd csak eljönnek, a közel és késő jövőben, azokra a most még ici-pici leánykákra, akiknek még csak Ígérgetik a mamák, nagymamák az Erzsébet Nőiskolát. Lelkemben összeforr a jelen a múlttal — a jövővel és boldog nagyravágyás tölti be szivemet a nemzeti örökkévalóság érzetében, amelynek nagy méretei között intézetünknek íme milyen fontos, becses feladat jutott. És nem érzem magam egyedül, velem van a magyar leányok, magyar nők nagy serege és köztünk van nemzetünk Géniusza ! Ki van még jelen? Kire gondolok még? Arra, a nekem legkedvesebb nőre a világon, aki kezemet először kulcsolta imára és megtanított imádkozni: az édes anyámra! Az ő emlékének szentelem e néhány sort és kimondom, hogy az újévi ajándékot az ő magyar szívének mélyéből merítem, az ő jóvoltából adom át …
Tovább a műhöz
«Lesz-e gyümölcs a fán, Melynek nincs virága ?» A megdöbbenés és az irtózat hányszor járja át szivünket, ha a napilapok hasábjain 16—18—20 éves ifjú barátaink gyászos végéről olvasunk. Öngyilkos fiúkról, kiket kevéssel előbb még életörömökkel telt szívűeknek hittünk, kiket mint szüleiknek boldogító reményét, a haza jobb jövőjének zálogát szerettünk s mindannyiunk drága kincsének tekintettünk ! A pisztolydörrenés megremegtet s megdöbbenésünknél csak gyászunk és bánatunk nagyobb, meg az a kínos szánalom, melyet a lesújtott szülők iránt érezünk. Majd a kételkedés zaklató érzése szállja meg szívünket. Mit ér az a mindenhatónak hitt anyai szeretet, ha nem tudta őket megtartani az életnek, mit ér a szülők nevelő gondja, mit kitűnő iskoláink oktató művészete, ha az élet megbecsülésére, az élet szeretetére nem tudja megtanítani ? A morálpedagógiai kongresszusok ismételten foglalkoznak e kérdéssel és az orvosszerek, amiket ajánlanak, mind-mind hatástalanoknak bizonyulnak. Mert nem csak a vallástalanságban nevekedett, nem csak a züllött családi viszonyok között élő, nem csak a nehezen és kínosan tanuló s haladása miatt kétségbeesett ifjak oltják ki oly könnyelműen életüket, mintha csak egy hitvány mécsest fújnának el: a legvallásosabb érzésű, a legszeretettebb, legjobb tanulók között is, kiknek édes meleg fészek az otthonuk, példás életű …
Tovább a műhöz
A kolozsvári állami felsőbb leányiskola és leánygimnázium gyászlapon jelentette, hogy a tanártestület és növendéksereg mély fájdalmára, az intézet megteremtője és nyug. igazgatója De Gerando Antonina, a nemzeti nőnevelés fáradhatatlan, lánglelkű apostola, 32 évi igazgatói működése után, nyugalombavonulásának 2-ik esztendejében április hó 6-án jobblétre szenderült. Ravatalát holtáig szeretett kedves intézetében állították fel s földi porait a református egyház szertartása szerint Kolozsvárott helyezték örök nyugalomra. E körül a ravatal körül ott gyászolt egész Kolozsvár, mert a város újabb női nemzedéke nagyrészt De Gerando Antoniná-ban tisztelte nevelőjét, szeretett mesterét, lelki irányítóját. És ott gyászolt a felsőbb leányiskola tanári testülete, növendék-serege, kik mindenkor rajongó szeretettel tisztelték s most szívből siratták munkatársukat, anyai barátnőjüket. Hogy mit jelentett De Gerando Antonina az intézetre, a tanítványokra s ezáltal a város és a haza társadalmára, azt gyönyörűen fejezte ki Marsits Rozina, az intézet jelenlegi igazgatója a ravatalnál elmondott búcsúbeszédében, melyet mint De Gerando Antonina klasszikus jellemzését itt teljes egészében megörökítünk: «Kedves növendékeink ! Meghívtuk, elhoztuk ide közibetek az iskola szent falai közé utoljára szeretett igazgatónőtöket. Nem csupán méltó ünnepi formát kívántunk …
Tovább a műhöz
A régi és az új iskola hívei vélt igazuk érdekében évek, sőt évtizedek óta hol kisebb csatározásokat, hol szenvedélyes vitákat folytatnak védelmi vagy támadó célzattal. Ez nem meglepő, nem is új, hanem természetes jelenség: szellemi téren folytatása annak a meg-megújuló, rendszerint szélsőséges harcnak, amelyben az egymásra következő, egymást felváltó nemzedékek, fiatalok és öregek, gyermekek és szülők egymással szemben állnak. Ez tehát rendjén is volna, mert a kultúra sem áll meg, hanem halad, halad és ezzel párhuzamosan az emberképzés eszközei és módjai is lépést igyekeznek tartani: új és újabb barázdákat húzni. Ám még a legelkeseredettebb háborúskodás is idővel — amikor „kitombolta" magát — nyugodtabb mederbe terelődik, amely a békés együttműködés útjait egyengeti. Az a benyomásunk, hogy ennek ideje számunkra is elérkezett: két kornak mesgyéjére érkeztünk, a vajúdáson immár túlestünk, az átalakulás folyamatban van, a vélemények kezdenek kikristályosodni és a kezdetbeli túlzásokkal szemben mintegy átmenetként innen és túlnan mindtöbben hangoztatják a tényeken alapuló megértés és megegyezés szükségszerűségét és lehetőségét. Így Szenes Adolf a szélsőségmentes munkaiskola hívének vallja magát, .mert az új iskola hívei túlbecsülték az iskola és a tanuló teljesítőképességét (I. A munkaiskola mérlege: A cselekvés iskolája 1934 -35, …
Tovább a műhöz
Már két éve annak, hogy a tank. kir. főigazgatóságaink megkezdték működésüket. Ezzel gyakorlati valósággá vált neveléspolitikánknak azon törekvése, hogy iskolahálózatunkat azonos nevelőszempontok irányítsák. Különösebb indokolás nélkül is könnyű belátni, vagy számba-venni azokat a közös vonásokat, amelyek úgy az általában művelő népiskolát, polgárit és gimnáziumot, mint a szakképzést adó tanonciskolát, kereskedelmit és tanítóképzőt irányítják, vagy irányítaniok kell, nemcsak érdekes, hanem szükséges feladat és megvannak a maga nehézségű. Elsősorban igen egyszerűnek látszik a kérdés megoldása, mert összes iskoláinknak egyetlen nagy közös feladata: a nemzet jövőjét — mondjuk szebb és jobb jövőjét — előkészíteni. Mindnyájunknak, minden hivatásos nevelőnek, közös törekvésünk, hogy a maga természete szerint fejlődő és a maga boldogulását kereső gyermek lelkébe beleplántáljuk és megerősítsük az élő, alakuló, sokszor összeroppanásig szenvedő nemzetszervezet jövőjének biztosítékait. Mondhatjuk: minden magyar gyermek 6—8—12 évig nevelőhatásunk körébe kerül, hogy fejlesszük testi-lelki erőiket, lépteiket irányítsuk egy olyan kis munkahely felé, ahol majd megtalálják a maguk kenyerét, örömét és küzdelmeiket, de egyúttal tudják és akarják mindnyájunk közös otthonát: a nemzetet szeretni és szolgálni. Röviden: Mindnyájan egy …
Tovább a műhöz
Az utolsó esztendők nyomán kissé keserű tényre döbbent rá a figyelő szem. Európának jóformán minden állama tudatára jutott már annak, hol a helye s miféle eszközökkel járhatja meg a kötelező utat. Ugyanakkor az ú. n. magyar intelligencia nagyobb része bizonyos tudatlanságot árult és árul el. Megingott tartópillérek közt botorkálva, középosztályunk sehogy sem találja meg a helyes ösvényt. Nem egyszer olyanoknál is vakságra villan a szemünk, akiktől a vezetésvállalás, vagy a vezetésre törés ténye miatt nyílt, világos, tudatos szemléletet várnánk. Kíméletlenül kimondva: középosztályunk ha értékben nem is súlyosabb, de számra nagyobb rétege csak rajongani, vagy gyűlölni tud, gondolkodni, elmélyedni, higgadtan és józanul ítélni nem. Más szóval: közép-osztályunk legtöbb tagja a helyes magyar történetszemléletnek, a jövő felé való okos pillantásnak csíráival is alig rendelkezik. Ennek az állapotnak a magam számára már sok keserűséget szerzett egyik döntő oka: a magyar középiskola s mi tanárok — hosszú évtizedek óta — talán akaratlanul mulasztást követettünk el. Növendékeinket nem vérteztük fel minden ponton helyes történetszemlélettel; ill. csak részben adtuk meg számukra azt az alapot, mely felnőtt korukban Ariadne-fonálként simulhatott volna meg kezükben. S mert jó mindjárt a dolgok velejére térni: mi, történelem tanárok is, az utolsó évtizedekben …
Tovább a műhöz
Széchenyi nevének tiszteletére gyűltünk egybe. Nemcsak azért, hogy meghajoljunk egyre növekvő nagysága előtt, hanem, azért is, sőt első sorban azért, hogy a Reá emlékezés által erősödjünk a magunk munkájában. Csak ez a szándék teheti értékessé a megemlékezéseket. A magyarságnak nagy szüksége van megint egyszer lelki erejének növelésére, nemzeti életünk homályaiban világosságra, a boldogabb jövendő felé való sokféle, külön utakon járó, szembenálló törekvés egyesítésére. Sokan talán csak ösztönösen, de sokan tudatosan fordulnak ezért újból Széchenyi felé. A történelemből megtanultuk, hogy 110 évvel ezelőtt az ő lelki ereje, mély hazafisága, rendületlen fajszeretete, ön-feláldozása fordította vissza, a nemzetet a pusztulás útjáról; beszédeiből és könyveiből egyszer már életmentő világosság áradt a nemzet állapotára és tennivalóira; senki olyan meggyőződéssel nem tanította, hogy egyesíteni kell minden erőt, ha kedvező változást akarunk előidézni. Ezt kell megtanulnunk tőle most is. Ő tiltakoznék legjobban az ellen, hogy ezek á megemlékezések élete adatainak felújításából álljanak, küzdelmeit, sikereit, összeomlását adják elő vagy akár magyarázzák. Ezt a tudomány már el is végezte és ezután is nyilván sokat foglalkozik még vele. Most azonban egyébre van szükség: a lelkébe kell néznünk, szellemét kell újra magunkba fogadnunk; hasznunk …
Tovább a műhöz