Magyar
EnglishKeresés
Összes találat megjelenítve : 2
Összes találat megjelenítve : 2
Találatok
Míg Varsóban a legnagyobb csendben, szó nélkül, leplezték le a nagy lengyel író és költő szobrát, mit a nemzet egyes filléreivel emelt e kiváló fiának és egyedül a kalapok halk eltűnése jelezhette azon kegyeletes perczet, a midőn a fátyol leesett a szoborról : addig Parisban ép oly megható ünnepet rendeztek Mickiewicz Ádám tiszteletére és itt nem csak a néma csendben, egy lélekben elsóhajtott kegyeletes mozdulatban, hanem lelkes szavakban adtak kifejezést ama szeretetnek, ama mély meghatottságnak, melylyel Mickiewicz emlékét őrzik, a francziák ép úgy mint a lengyelek.
Mert Mickiewicz a francziáké is lett az által, hogy őt 1840-ben Cousin Viktor, a ki akkor közoktatásügyi miniszter volt, a Collégé de France-ban a szláv irodalom tanárának székével kínálta meg. Együtt tanított ott Mickiewicz, Michelet-vel és Quinet-vel és annyira egyet képezett velők, hogy az akkori nagy szobrász, Dávid D'Angers, egy nagy medaillon-ban egyesítette a három tanár és író arczéleit s ezen bronz műremek most is ott ékesíti a Collége de France egyik termének falait. Felejthetetlen napok voltak azok, a mikor oly kitiinő nagy emberek vonzották a Collége de France-ba nem csak az egész ifjúságot, hanem még a város legkiváló alakjait is. Mert ezen legfelső fokú ismeretterjesztő remek tanintézetben, mely egyetlen a maga nemében egész Európában, mindenki szabadon bemehet hallgatni minden fizetés, jegy vagy …
Tovább a műhöz
«Rövid életű e földi világban a szép !» — így sóhajt föl a költő elmerengve az Achilleionon, felejthetetlen Erzsébet királynénknak bűbájos regevilágról zengő márványpalotáján, melyet ő anyai keserű könyeinek, keserves gyászának pantheonjául emeltetett Korfu szigetén, a fenséges mélységénél, csodás varázsánál fogva leikével rokon tenger magányos, zúgó partján. — «Rövid életű e földi világban a szép!» —jajdulunk fel mi is Erzsébet napján, dicső nevének szent ünnepén, melyen most már negyedízben gyújtjuk meg kegyeletes szívünk oltárán szeretett királynénk emlékére a szomorúan lobogó gyászfáklyát. Fájdalommal gondolunk vissza arra a végzetes szeptember 10-ikére, mikor a halál megdermesztette azt az «anyai, gyöngéd kezet, mely szeretett királyunkat a nemzettel aranyfonállal elválaszthatatlanul összekötözte». (Vaszary Kolos.) De gyászfáklyánk lángja keresztül tör a bécsi kapuczinusok rideg sírboltjának menyezetén. Föl, föl, felé száll, túl a földi lét határán, a jobb, az igaz hazába, hol fénye egybeolvad annak az angyali tekintetnek sugarával, melylyel a magyar haza megdicsőiilt édes anyja, védőasszonya, most már az Űr oldalán őrködik a szereteté-vel megváltott magyar nemzet fölött! Gyászfáklyánk lángjával együtt lelkünk, szívünk is összeolvad a mai szent napon szeretett királynénk áldást hintő szempillantásával! S ajkunkon ime! …
Tovább a műhöz