Magyar
EnglishKeresés
Összes találat megjelenítve : 8
Összes találat megjelenítve : 8
Találatok
Mélyen tisztelt hölgyek és urak! Majd hogy úgy nem kezdtem : szegény hölgyek! Mert hogy mindjárt eleve tisztában lehessenek az állásponttal, melyet én a nő társadalmi helyzetének kérdésében elfoglalok, már bevezetésképen fölemlítem, hogy bizony a nő a legrégibb időtől fogva máig is minden népnél sokkal alárendeltebb állást foglal el, mint a milyenhez rendeltetésénél fogva tényleg joga van. A nemzetek történelme, annak minden egyes lapja mind e mellett bizonyít.
Az Énekek éneké-ben, a kelet költészetének emez egyik leggyönyörűbb termékében, melyet pedig háromezer év előtti fantázia sugallott lánglelkü költőjének, bámulatos emlékét bírjuk annak a mélyen érzett hódolatnak, melylyel a férfi áldozott a női ideálitásnak; de azért a valóságban a nő épen nem volt férjének egyenjogú élettársa. — És Görögországban és Rómában, a klassikus ókor ezen két legműveltebb nemzeténél ? A nő rabszolga volt; rablás vagy vevés tárgya. Pedig a mythologia az istennők mythoszában nem ösmer rangkülönbséget férfi és nő között; Jupiter mellé odaállítja Junot, Apollo mellé Minervát és Aphroditében megteremti az örök szerelem ós szépség mintaképét — «a ki ha csak mosolyog, már gyönyörtől reszket a menny és a tengeri). Igazán gyönyörű mythologia! Bámulatos ideálizálása a női szépség lebilincselő hatalmának! De milyen ellentét a nő visszás helyzete a …
Tovább a műhöz
Örömünnepet ülni gyűltünk össze. Ünnepet szentelni hazánk legnagyobb élő költőjének, a nemzet nagy tanítójának, 50 éves írói működésének jubileumán. Midőn ezt teszszük mi is, e népnevelési intézet tagjai, részt akarunk venni abban a közörömben, mely e napokon, a Jókai-ünnep napjain, az egész magyar nemzet szivét megdobogtatja. Jókairól, az ő életrajzának főbb mozzanatairól, müveinek osztályozásáról s esztetikai értékéről s több efeléről sokszor van szó évről-évre ez intézet falai közt; ma nem erről, hanem az ő írói működésének eredményéről, az ő költészetének a magyar nemzetre gyakorolt hatásáról óhajtok röviden szólani, s közben-közben meg fogom öt magát is szólaltatni a mondandók megvilágosítása czéljából. Honnan ez országos közöröm ? Honnan az, hogy e nemzet, mely a múltban nem becsülte meg eléggé irodalmi nagy embereit, most országszerte irodalmi ünnepet ül nagy írója tiszteletére ? Honnan van az, hogy e napokban, elkezdve a kunyhók szegény népétől fel egész az uralkodóház fenséges tagjaiig, e hazában rangkülönbség nélkül mindenki kifejezni siet kegyeletének érzését egy író iránt? Honnan van az, hogy hazánk nem magyarajkú községei, testületei közül is nem egy siet most megszerezni Jókai Mór munkáinak ünnepi kiadását ? Honnan van, hogy a művelt külföld koronás költői, írói, sőt egy szomszéd állam fejedelme is részt …
Tovább a műhöz
Mielőtt annak a szép, de megvallom nekem nem könnyű feladatnak megoldásához kezdenék, melylyel a «Mária Dorotheao egyesület szakosztálya a múlt ülések egyikén oly megtisztelő módon megbízott volt, hogy t. i. Deák Ferencznek gyámleányához, Vörösmarty Ilonához írott levelét iskolai használat czéljából módszertani szempontból feldolgozzam, tárgyaljam: engedjék meg, mélyen tisztelt hallgatóim, hogy e levelet önökkel megismertessem, hogy mindnyájunk előtt tudott, ismert legyen a tárgy, mely kis munkálatomnak alapul szolgál, hogy együtt, mintegy közösen dolgozhassunk, közösen figyelhessük meg a czélokat, módokat, eszközöket, szempontokat melyeket e kis remekmű tárgyalásánál magam elé tűztem. A levél így hangzik : Puszta Szent-László, 1862 augusztus 14-ikén. Kedves leányom! Nem várom Le hatodik leveledet s eltérve saját szabályomtól, íme írok, mert jövő hétfőn neved napja lesz. Üdvözöllek tehát neved napjára az atyai szeretetnek komoly, de szives szavaival. Gyermekéveid már elmúltak. Eddig csak azok körében éltél, kik a te boldogságodat saját boldogságuk egyik főrészének tekintették. Szeretet ápolt s vezetett minden lépteiden. Ártatlan örömeid között nem ismerted az aggodalmat s az élet gondjait.
De most már kilépsz a világba az emberek közé, kik saját érdekeiket a te boldogságodnak föl nem áldozzák. Kevesebb szeretettel, több szigorral s gyakran kíméletlenül …
Tovább a műhöz
A társadalom segélykiáltásaként hangzik fel napjainkban mind sűrűbben a panasz a kor erkölcsei ellen. Majd a felsőbb tanintézetek katedráin, majd a törvényhozás vagy igazságszolgáltatás zöld asztalánál, majd az ünnepi lakoma zajában hangzanak az intő szózatok. Az optimisták felziklulnak rá; mondják, hogy a panaszlók kishitűek s nagyon sötét szinekkel festenek; mondják, hogy mindig volt az emberek közt a bűnnek kelendősége; idéznek időket, a melyek a mainál sokkal nagyobb korrupcziót tüntetnek fel; hajtogatják, hogy azelőtt sem voltak jobbak az erkölcsök, csak «a távolság okozta optikai csalódás» mutatja őket olyanoknak. És mégis úgy tetszik, régente más volt a társadalomnak képe, főleg az ifjúság társadalmáé. Mind kétnemű ifjúság jó nevelésének főkelléke volt a szülők, az öregebbek s tekintélyesebbek tisztelete, a gyöngédség, szolgálatkészség. Templomba imádkozni jártak, örömöt találtak a nemesebb, ártatlanabb élvezetekben, de jól felhasználták az ifjú kor munkaidejét s az illem szabályain kívül az emberszeretet törvényeit is gyakorolták. Ugy látszik, hogy a fiatal leányok nem jártak a bálba olyan mélven kivágott selyem-bársony ruhákban (ez csak az asszonyoknak volt megengedve, tisztességes bálon); az arczfestékek használatát sem kezdték meg bakfiskorukban. Gyönyörködtek a szépben, jóban és undorodtak a rúttól, a szemérmetlenségtől. Maga a bűn — …
Tovább a műhöz
Ismét kidőlt egy legjobbjaink sorából, azon kevesek közül, kiknek lelkében még a nemes idealizmus szent lángja lobog, kik elsők a munkásságban, a kötelesség hű teljesítésében és hazaszeretetben. Szathmáry György ministeri tanácsos, a vallás- és közoktatásügyi ministerium népoktatási osztályának vezetője e hó 14-én reggel kiszenvedett. Ma még mérlegelni sem tudjuk a veszteség nagyságát; csak siratjuk az embert, kinek nemesen érző szive nem dobog többé nemzeti kulturánk eszményeiért; siratjuk a családapát, kinek ravatalánál szerető neje öt árva gyermekével zokog; siratjuk a jó barátot, a humánus felebbvalót, ki annyi őszinteséggel, jóakarattal és igazságérzettel karolta fel érdekeinket. De bár tekintetünket még könnyek fátyolozzák, látjuk, hogy történetünk múzsája nemzeti kulturánk munkásainak arany érdemkönyvébe jegyzi fel Szathmáry György nevét.
Ragyogjon ott példaképül és buzdításul az idők végéig! | Új év reggelén, midőn rendesen a jövőt kutatva, előre vetjük tekintetünket, egy kicsiny elsárgult füzetke akadt kezembe.* Alig tizenhat lapnyi csak, de elég arra, hogy a múltba terelje vissza gondolataimat, vissza, harmincz hosszú esztendő előtti időre, nőnevelésügyünk bölcső korára. Meghatva forgatom a füzet lapjait s a mint a szent ihlettől áthatott sorokon fut végig tekintetem, egy immár porladó lánglelkü asszony képe is megelevenedik lelki szemeim …
Tovább a műhöz
A mi iskolai művészi nevelésünkben oroszlán részt foglal el az elmélet! Gyúrják a gyermekeket geometriával, látszattannal és stiltannal, műtörténelemmel és mindenféle száraz könyvnélkül tanulandó tudománynyal, a mivel azt érik el, hogy legnagyobb része az így nevelt gyerekeknek megunja, megutálja még a nevét is a művészetnek, mielőtt fölfogná annak lényegét, és minthogy a gyakorlati rajztanítás sem teszi őket önállókká és abban sem találnak menedéket a művészi nyomorékság elől — inkább egészen abba hagyják a dolgot és egész életökben semleges álláspontot foglalnak a művészettel szemben. Lesz egy néhány, a ki daczára ennek a tanításnak, nem fogja elveszteni kedvét és bátorságát, és a kiben olyan hatalmas marad a művészeti ösztön, hogy keresni fogja az alkalmat a továbbképzésre. Ezek szakiskolákba mennek. A szakiskolában kezdődik aztán az igazi galiba. A művészi hajlamokkal megátkozott szegény embercsemete először is családja előítéleteivel kél birokra. A fiút nem engedik, mert bizonytalan kenyérkereset a művészi pálya. Elhanyagolja többi tanulmányait és hátha erre meg nincs tehetsége, nem lesz belőle semmi és akkor majd késő lesz más pályára menni. A leányt sem szívesen engedik, mert elmulasztja a bálozást, pedig hát vétek volna, hogy egy szép fiatal leány «ostoba tanulással» töltse el az ifjúságát, a mikor azt úgy sem hozza vissza, nem pótolja …
Tovább a műhöz
A nyári szünet csendjét riasztó hír verte fel. Beszélték, hogy a vall. és közoktatási miniszter rendeletet adott ki, mellyel a nők egyetemre bocsátásának feltételeit rendkívül megszigorította. A napilapok is hozzá szólottak e kérdéshez s a legtöbb sajnálkozással emelte ki a jogtalan sérelmet, melyet a rendelet következtében a tudományos pályákra törekvő nőknek szenvedniök kell s Berzeviczy Albert vall. és közokt. minisztert úgy tüntették fel, mint a nők tudományos képzésének ellenesét. Az egyetemre felvételért jelentkező fiatal leányok tényleg akadályokba ütköztek. Az elégséges érettségi bizonyítvánnyal jelentkezőket elutasították s a többinek felvételét is miniszteri rendelettől tették függővé. A tanulásra törekvő ifjú leányok seregében (kik nem is tudták, hogy eddig is miniszteri engedélytől függött a felvétel, ez az akadály érthető rémületet keltett. Tanácskoztak, gyűléseztek s közösen folyamodtak a miniszterhez, a rendelet hatályon kívül helyezése, illetve rendes egyetemi hall-gatókul leendő felvételük tárgyában. Itt, a miniszteri audiencián tünt ki, hogy nyílt ajtót döngettek, mert Berzeviczy Albert ügyüket teljes jóakarattal karolja fel s kibocsátott rendeletével csak rendezte, de szigorúbbá — a szó betűszerinti értelmében — nem tette a nők egyetemre való beiratkozásának feltételeit. A kérelmezők ügyét is kedvezően intézte el, amennyiben …
Tovább a műhöz
Vannak az emberi életnek diadalmasan szép napsugaras napjai, amikor az isteni erő, a belelehelt isteni tűz izzóvá lesz benne és kisugárzó fényéve], melegével elárasztja, megvilágítja, felmelegíti a körülötte levő világot. Lüktető életet bocsát reá és az Istentől nyert erővel újra megteremti azt, ami körülveszi. Ünnepel ilyenkor az ember — megünnepli lelkének erejével a saját korlátolt kis életében a teremtés csodálatos kialakulását. Oh bár gyakran jutna ez mindnyájunknak osztályrészül! Kicsi és nagy — öntudatlanul és öntudatosan, gyermek, ifjú és felnőtt, óh bár gyakran éreznők, hogy Isten az embert teremtésének osztályosává avatta, mert tőle várja, hogy a világ új és újabb formát nyerjen. Azért adott a lelkének életet, hogy életet osszon ő is! Megadta azt a nagy jót, hogy változást és fejlődést, alakulást és tökéletesedést idézhessen elő a körülötte levő világban, az élet országútján! Igen, csak azok élnek igazán, akiknek van erejük arra, hogy a körülöttük levő világot a maguk képére alakítsák át. Erzsébet királynéról olvassuk, halljuk, tudjuk, számtalan közvetetten és közvetett tanú, adat beszéli, hirdeti sok-sok ezer változatban, neki meg volt az a gyönyörű, életosztó ereje, hogy közelében jobbak, erősebbek, megbocsátóbbak lettek az emberek. Aki vele érintkezett, mindenki érezte ezt a bűvös erőt, nem a királyi hatalom, hanem a …
Tovább a műhöz