Magyar
EnglishKeresés
Összes találat megjelenítve : 3
Összes találat megjelenítve : 3
Találatok
Letűnő félben levő századunkat talán semmiért sem érte annyi gáncs, mint asszonyai miatt. Immár szálló ige lett a «századvégi nő a, a ki ideges, élvvágyó, munkátlan és pazarló. Sokszor joggal, többször jogtalanul annyi rosszat mondanak rólunk irók, filozófusok, orvosok és kulturpolitikusok egyaránt, hogy szégyenleni kellene asszonyi voltunkat, ha nem lennének a jelenben is — mint voltak a múltban — asszonyaink, a kikre büszkén hivatkozhatunk, nemcsak mert nemünknek díszére válnak, hanem mert kiválók az egész emberiség kiválóságai között is. Lehetnek -— s pirulva valljuk be vannak — ideges, törékeny asszonyok, kik csupán önző örömeik kielégítésére gondolnak; kik visszarettennek a kötelességek teljesítésétől, a komolyabb foglalkozástól s kik nem ismernek határt hiúságuk kielégítésében. Vannak ilyen asszonyok kétségtelen. Épen azért jól eső örömérzettel telik meg szivünk, ha ezek mellett olyan nőkre esik tekintetünk, kik a jócselekedetek gyakorlásában, az önfeláldozó nemes munkában soha ki nem fáradnak; kiknek egyetlen szenvedélyük a szép iránt való határtalan lelkesedés s egyetlen vigasztalásuk a mások könyeinek letörlése; kik nemcsak anyagi javakat áldoznak, hanem szeretetük és gyöngédségük mérhetetlen kincseit pazarolják el az emherszeretet oltárán. Az ilyen nemes idealizmus által áthatott «századvégi asszonyok# közé tartozik özvegy Herich …
Tovább a műhöz
A jellemes embert sokan ügy képzelik, mint akire sem sors, sem ember befolyást nem gyakorolhat. Zúg, tombol a vihar, sűrűn követik egymást a sors csapásai, egekig csapnak föl a szenvedélyek fölkorbácsolt hullámai — a mi jellemes emberünk pedig áll, tántoríthatatlanul — miként az ércszobor. Hát igaz, hogy az ilyen ember ércszobor volna, ha egy-általjában volna, ha lehetséges volna. A legjellemesebb ember talán épen a legbefolyásolhatóbb. Mert tudatában van annak mivel tartozik önmagának, jellemének — óvatosan latolgat, fontolgat — és a megváltozott szempontokhoz mérten változtatja nézeteit, cselekedeteit, azért hogy jellemes, azaz önmagához hű maradjon, maradhasson. Mert ennél többet még az a bizonyos, fönnebb említett ércszobor sem tehetne. A befolyástól ment csak egy ember, akit régebben egyszer-másszor ennek a révén összetévesztettek a jellemes emberrel: a csökönyös. Aki nem gondolkodik, mert talán nehezére esik, akit ifjú, fiatal korában megtévesztettek rosszul alkalmazott dicséretekkel, azok a bizonyos jóbarátok, akik kis fáradsággal nagy károkat tudnak okozni, — mert könnyebb volt ítélet nélkül dicsérni, mint érett fontolás alapján ellentmondani, s a tévedő egyént esetleg tévedéséről meggyőzni. És ezt addig, addig folytatták, míg lelki nyomorék lett baráti jó indulataik áldozatából, míg végleg elnémult annak lelkiismerete, míg egyetlen érve így hangzik: …
Tovább a műhöz
Egy szellemóriásnak, Kant Immánuelnek emlékezetét idézte fel a művelt világ február 12-én, a nagy tudós halálának századik évfordulóján. Az európai lapok hasábjai felett Kant neve fénylett e napon, s bizonyos áhítatos tisztelettel emlegették még azok is, kik előtt csupán e kegyeletes megemlékezések nyomán lett világossá, hogy mai műveltségünknek és világfelfogásunknak irányát jó részben a königsbergi bölcs szabta meg. Teljesen méltányos is, hogy a mai kor művelt gyermekei hálával emlékezzenek meg a gondolkodó elmék egyik legnagyobb, legfénylőbb csillagáról, kinek nemcsak kortársaira, de a következő nemzedékek egész sorára is nagy hatása volt az által, hogy az emberi tudás legsötétebb rejtekeibe világított be — bevilágítva magába az emberi elmébe. «A tiszta ész bírálata» című, a gondolkodás történetében korszakot alkotó művében megszabja a tudás határait s megállapítja a gondolkodás formáit. Eszerint e világot csak értelmünk sajátságai szerint ismerhetjük meg, és nem ismerhetünk meg mindent, csak a jelenségek világát. De nem is a tudás a legfontosabb az ember életében, hanem amint ezt Kant második főművében, «A gyakorlati ész birálatá»-ban kifejti, az «erkölcsi parancs feltétlenül kötelező szava» (kategorikus imperativus) a kötelesség elve, amelyet magába tekintve mindenki megismerhet. Tehát az akarat a legfőbb az emberben, mely az embert …
Tovább a műhöz