Magyar
EnglishKeresés
Találatok
Mikor a «Mária Dorothea-egyesület» győrvidéki körének megtisztelő bizalma felém fordult és engem kedves, biztató hangon munkára ösztönzött, különös, látszólag ellentmondó érzelmek hullámoztak a lelkemben. A legerősebb volt köztük a hála érzelme ; ezért vagyok itt, ezért nem küldtem lemondólevelet, amely pedig már ott kisértett a tollam hegyén. Eljöttem magam, hogy megköszönjem önöknek azt az örömet, amelyet nekem a meghívással szereztek, az előlegezett bizalmat, amelyet őszinte szívvel, erős vágygyal szeretnék kiérdemelni és azt a kedves, testvéri érzést, amely a győrvidéki kör mélyen tisztelt elnöke meg-hivó levelének minden egyes sorából felém áradt. Fogadják egyenként és összesen hálámat és köszönetemet. Az elhatározás tehát megtörtént, de a nehezebb része csak azután merült fel. Miről írjak"? Miről olvassak?
Nem olyan könnyű ám a tárgyválasztás kérdése. A gyakorlati élet a maga kézzel fogható, s%emmel látható érveivel azt bizonyítgatja, erősítgeti, hogy csak annak van igazi értéke, csak arról érdemes szplani, ami a hasznossági elvet szolgálja, a megélhetés, a boldogulás útját egyengeti, szóval aminek megvilágítása többek, esetleg mindnyájunk közös, nagy érdeke.
A témák között, melyeket a körülöttem nyüzsgő gyakorlati élet legmelegebben ajánlott, a saját ügyünk volt, a nők ügye, az úgynevezett nőkérdés; a nagy probléma, melyet …
Tovább a műhöz
Áldott emlékű nagy királynőnk ez idei emlékünnepén drága ajándékot kapott felkent királyától a magyar nemzet. Ferenc József király megalapította az «Erzsébet múzeumot» a következő királyi kézirattal: «Kedves Dr. Wekerle! kz a kegyelet, a mellyel hü magyar nemzetem megdicsőült királynéja, Istenben boldogult Nőm emlékezetét őrzi s a melynek sokszorosan szeretetteljes módon kifejezést adott, arra indít, hogy az özvegy gróf Andrdssy Aladárné Wenckheim Leontin bárónő, őrgróf Pallavieini Edéné Mailáth Adél grófnő, gróf Batthyány Lajosné Andrdssy Ilona grófnő és Ferenczy Ida asszony, a megboldogult királyné Ő Felsége fölolvasónőjéből álló bizottság kérelmét teljesítve, mindazokat a tárgyakat, a melyek a királyné használatában állottak és birtokomban, vagy családom birtokában vannak, egyesítsem és átadjam hű magyar nemzetemnek Erzsébet királyné örök emlékezetére, ki e nemzethez annyi szeretettel viseltetett. Ezen tárgyak, mint a magyar nemzet tulajdona, Erzsébet királyné emlékmúzeuma címen a Magyar Nemzeti Múzeum leltárának részét képezendik és a leányaim, Gizella bajor királyi hercegnő és Mária Valéria főhercegnő által a Nemzeti Múzeumnak már korábban adományozott tárgyakkal egyesítve, megtekintés végett a közönségnek hozzáférhetővé teendők és a mindenkori vallás- és közoktatásügyi miniszter igazgatása alá helyezendők. Az Erzsébet …
Tovább a műhöz
Apponyi Albert gróf vallás- és közoktatásügyi miniszter az országos zene-akadémia fölavató-ünnepén, melyet öt napon át a legkiválóbb hangverseny sorozattal egészítettek ki, nagy hatású beszédet mondott. Azt hisszük a legméltóbban emlékezünk meg e nagyjelentőségű ünnepről e szép beszéd közlésével. «Mélyen tisztelt ünneplő közönség! Sajátságos megilletődéssel szólok ebben az ünnepies pillanatban, mert most harmincöt esztendeje annak, hogy mint fiatal képviselő első képviselőházi fölszólalásomban az országos zeneakadémia létesítéséhez szükséges költségeknek megszavazása mellett foglaltam állást. Nem álmodtam én akkor, hogy hosszú évek múltán én leszek oly szerencsés, hogy mint a kultúrái tárcának vezetője ezt a naggyá nőtt intézetet fényes, maradandó hajlékába bevezessem. A nagyérdemű közönség el fogja nézni azt a gyengeségemet, hogy ezzel a szubjektív vonatkozással kezdtem beszédemet, mert a minori ad május akarom rövid előadásomat fokozni. Áttérek tehát rögtön a zeneakadémia eddigi működésének méltatására. Nemrég megfordult körünkben egy nagynevű angol tudós, aki gonddal végigtanulmányozta közoktatási és kultúrái intézményeinket és nagy megnyugvásomra általában véve teljes elismeréssel nyilatkozott azoknak működéséről, — amennyire ezt rövid látogatása alatt megitélhette, —- azok fölszereléséről, arról a szellemről, amely …
Tovább a műhöz
Nevelni? Javítani? Nevelni! Legtöbbször annyit jelent, mint torzítani. Javítani! Ami nem olyan igazán rossz. A nevelni akarás dühe gyáva félelemmel szimatol mindenütt rosszat. Korlátolt ésszel lesi a tisztátalan felfogás bizonyíthatását. A nevelés e tévhite megsemmisíti minden jónak csíráját. Bizalmatlanságtok, félelmetek hintik mindenüvé a burján magvát. Minden bűn meg lesz bocsájtva — mondják — csak a lélek ellen vétkezők nem várhatnak bűnbocsánatot. A vétkezőnek meg-bocsájtani meg annyit tesz: a bűn következményeit megsemmisíteni, hogy a bűnös lelkiismerete felszabaduljon vétkének súlya alól. A mi esetünkben azonban nem semmisítünk meg következményeket. Emberről emberre, tovább s tovább cipeljük, nemzedékről nemzedékre: a lélek ellen vétett bűnök következményeit. Nem emeli le senki lelkiismeretünk nyomasztó súlyát. Ezek a bűnök megbocsájthatatlanok, mindörökké. Hagyjátok meg a lélek szabad röptét! Őrizzétek. Védjétek szabadságát. Tanítsátok meg a gyermeket önönmagát nevelni. Ez a legjobb nevelés, melyet adhattok neki. Az a pici ember tanulja meg saját ura és szolgája lenni. Ezt a nevelést a szülő úgy érvényesíti, ha önmagát nevelve példával jár elől. Nincs nevelés önnevelési példa nélkül.
Tovább a műhöz
«A szigor a tehetetlen, gyáva lelkek fegyvere. A gazdag, művészi lélek, a szeretet hatalmával tud életre fakasztani, életre ébreszteni.» Julius 7-én egy kérvényt terjesztettem fel a vall, és közokt. miniszter ő excellenciájához, arra kérve öt, engedné meg, hogy saját költségemre egy fehér márványtáblát illeszthessek a felsőbb leányiskola tanácskozó termének egyik falába, ezen felirattal: «A szigor a tehetetlen, gyáva lelkek fegyvere. A gazdag, művészi lélek, a szeretet hatalmával tud életre fakasztani, életre ébreszteni.» Feleletet még nem kaptam e kérvényemre, azonban el szeretném mondani a Tanári testületnek, miért találom oly fontosnak ezt az irányt, ezt a jelszót, minden iskolára, de leg-főképen a magyar iskolákra nézve. Ha valaki, úgy mint én, külföldön nevekedett, művelt nemzet közepette, bármily rajongással csüngjön is hazáján és nemzetén, amikor nemcsak ábrándjaiban, lelki szemeivel igyekszik azt megismerni, hanem a valóságban lép azzal érintkezésbe, rendkívül sok dolog van, amely a mindennapi életben sértőn, fájón hat reá, s annál érzékenyebben fáj, minél nagyobb rajongással tanulta e nemzetet szeretni. Egyike azon jelenségeknek: a munka gyűlölete és megvetése, amelvet lépten-nyomon fájdalmasan tapasztal nálunk, a más légkörhöz szokott, gondolkodó lény. Mert ha van valami, ami föltétlenül előbbre viszi a nemzeteket, minden korban, minden égöv alatt, …
Tovább a műhöz
Gróf Apponyi Albert, vall.- és közoktatásügyi miniszterünk tárcája költségvetésének tárgyalása közben nagyszabású beszédet mondott, melyben beszámolt a kormányzata alá tartozó intézmények eddigi fejlesztéséről és ismertette a magyar kultúra érdekében jövőre kifejtendő tevékenységét irányító terveket. A kultúrtörténeti tekintetből is fölötte fontos beszédet folyóiratunk más helyén közöljük. Olvasóink bizonyára lelkesedéssel és megnyugvással fogják azt olvasni. Lelkesedéssel, mert kétségtelenül azt ébreszt bennük az az emelkedett nemzeti szellem, mely az egész beszéden átsugárzik, és megnyugvással, mert a beszédben szemük elé táruló perspektíva a közoktatásügy összes ágainak céltudatos és harmonikus munkálását tünteti fel. A miniszter beszéde épen ezen minden részletre kiterjedő gondosságánál fogva teljes egészében méltó figyelmünkre, elismerésünkre és köszönetünkre, s hogy mégis külön rámutatunk a beszéd egy szakaszára, s azt hálás elismeréssel külön is kiemeljük : ez azért van, mert a beszéd e részében jelzett alkotással 1868-ban megteremtett népoktatási alaptörvényünk betetőzését látjuk. «...igen rövid időn belül, rémeiéin néhány nap múlva, szerencsés leszek a t. Háznak benyújtani egy törvényjavaslatot az elemi népoki utasnak ingyenességéről. Ezekkel az egyszerű szavakkal jelentette be a miniszter azt a korszakos fontosságú …
Tovább a műhöz
«A magyar közoktatásügyi miniszter munka- és hatásköre — mondja Molnár — sokkal tágabb, mint az ugyanolyan állású angol miniszteré. A közoktatásügy minden ágát felöleli ez a hatáskör és az általános műveltségre, irodalomra, művészetre, sőt a színházakra is kiterjed. Természetes tehát, hogy az az idő, melyet e munkakörbe vágó tapasztalatok kedvéért •itt töltöttem, rendkívül sokoldalú tevékenységben telt el. Megnéztem e Wallaee gyűjteményt, a British és South Kensington múzeumokat és több más képtárt és múzeumot. Örömmel fogadtam a meghívást, hogy az angol Bankot és a telegraphhivatalt megtekintsem. Láttam Oxfordot és Etont és többet a legjobb elemi iskolák közűi. A múzeumokban, az utcákon, a magánéletben sok megcsodálni és sok tanulni valót találtam. Magyarországban úgy tekintünk Angliára, az angolra, mint az első országra, első nemzetre, melyet mintáúl választunk és követni akarunk. A legjobban megragadott engem az angol jellemnek erősen gyakorlati jellege. És különösen ezért — de sok más egyébért is — örülök annak, hogy 15 magyar pedagógus még szeptember havában ellátogat Londonba az erkölcsnevelési kongresszusra. Bámulatraméltó az angol népnek józan gondolkozása. Az ország minden intézménye visszatükrözi a józan ész és az intenzív, erős egyéniség megnyilatkozását. Ez az talán, amit legjobban csodálok, az egyéniséget, az egyénit az …
Tovább a műhöz
Ezt éreztük a Rudolf-szobor leleplezésén, mely országos ünnepség keretében folyt le 1908. október 12-én a Városligetben. Arra az emlékezetes helyre állították a magyar királyfi szobrát, ahol 1885 május 2-án Rudolf, a trón örököse, ö felsége, a király jelenlétében az országos kiállítást megnyitotta volt. Akkor, tavaszszal a reménység ünnepelt; most ősszel az emlékezés! De mintha a természet enyhíteni akarta volna az ünnep mélabúját; fényes forró sugarakat lövelt a nap és színt, ragyogást adott a tájnak, a képnek! Mintha azt mondta volna a fájó sziveknek: Ne csüggedjetek! Az emlékezés erejéből új élet új reménység sarjad! «A múlt és jelen e szoborban szimbolikusan találkozik a jöi’övel!» hirdette az ünnepi szónok ajaka. A ragyogó őszi sugár is ezt a gondolatot éreztette meg velünk. Az a hitünk, hogy volt egy királyfi, nem is olyan régen, aki szeretett bennünket s a kit szerettünk, fájt nagyon s mégis kimondhatatlanúl jól esett magyar szivünknek és a múltból a jelen kapcsán a jövő felé irányította lelkeinket. Ezzel a hangulattal kezdődött a szép ünnep, amelynek a szomorúságát még az is megenyhítette, hogy íme hálásak is tudunk lenni; hogy itt van virágjával, virágjában a nemzet ifjúsága, mely a fiatal Rudolfnak hozta el hódolatát, mert az ö alakja legendás ifjúságban a múlandóság fölé emelkedett és így él a magyar szivekben! Nem volt abban a nagy …
Tovább a műhöz
Csak nagyterjedelmű monografia számolhatna be kellőképen Mikszáth Kálmán irodalmi munkásságáról. Ily könyv irása hálás feladatul kínálkozik az irodalom búvárának, noha az országszerte ünnepelt elbeszélő még korántsem fejezte be munkásságát, sőt egyre újabb s magasabb célok felé tör. E helyen s ez alkalommal azonban be kell érnünk azzal, hogy egyéniségének körvonalait festjük meg, hogy munkásságának vázlatos képét nyújtjuk, úgy a hogy az a figyelmesebb olvasók lelkében máig kialakult. Bízvást mondhatjuk, hogy Mikszáth Kálmán elbeszélő műveiben különösen a nép felé fordul szeretetével. A nép közül is leginkább a gömöri, nógrádi, zólyomi s általában a felvidéki nép az, amelyhez ifjúkori emlékei fűzik s melyet a legörömes-tebb fest sok kisebb-nagyobb rajzban, novellában s regényben is. Az egyszerű nép idilli élete, öröme és bánata meghatotta szivét s e meghatottság tovább rezg férfikora delén irott műveiben is. Míg a magyar közéletről, a felsőbb társadalmi osztályokról irott műveiben akárhányszor csendül meg a gúny, a szatíra hangja : addig a néppel szemben gyengédsége és részvéte nyilatkozik meg legállandóbban. Ez a meleg érzés, ez az édes-bús visszaemlékezés a hegyes-völgyes felföld tájaira, a kis falvak házikóira, egyszerű kerteire, kis templomaira, erdőire, nyájaira és pásztoraira adja meg Mikszáth munkáinak a költői jelleget s teszi …
Tovább a műhöz
A kultura békés munkásait a politika zivatarai, a politikai pártok versengései és tülekedései hazánkban mindig komoly aggodalommal töltik el. Más szerencsésebb, gazdagabb nemzetek hatalmasan, egységesen kialakult kultúrája talán nem érzi meg, nem sinyli meg annyira az ilyen zivatarokat, mint a mi fejlődésben, kialakulásban levő és felekezetek, nemzetiségek szerint is tagolt kulturánk, melyet hatalmasan fejlett gazdasági élet sem támogat, melyet a gazdasági élet pangása könnyen a sorvadás, satnyulás veszedelmébe taszít. Hogy politikai és gazdasági viszonyaink gyakori válságai kulturánk fejlődésében mindeddig nagyobb károkat nem okozhattak azt közoktatási minisztereink egyéni érdemeinek tudhattuk be, kik nemzetünk nagy szerencséjére a magyar kulturát mind lángolóan szerették, s akik előtt — ez itt különös fontossággal bír — a kultura fejlődésének nemzetmentő fontossága mindig teljes, tiszta világításban állott. Eötvös, Trefort, Csáky, Wlassich, Berzeviczy és Apponyi mind tettekkel, a nemzet javára váló, kitűnő alkotások egész sorával tettek tanúságot arról, hogy közoktatási politikájukat nem párttekintetek, hanem tisztán a nemzeti kultura eszményei irányítják. Nem is lehetett a jelenlegi politikai válságok idején sem forróbb kívánságunk, minthogy az általuk kifejlesztett szent hagyományok méltó örökös kezébe jussanak, ki a meglevőből veszendőbe menni semmit sem …
Tovább a műhöz
A teremtő fantázia nem tud olyan megrendítő tragédiákat kigondolni, mint aminővel az élet az emberi szivet megremegteti, bánatba dönti. Ezt éreztük mindnyájan a «nagy mesemondó» ravatalánál, az Akadémia komor gyászban pompázó oszlopcsarnokában alig 14 nappal azután, hogy örömtől és büszkeségtől dobogó szívvel «dallal és virággal» ünnepeltük őt a fővárosi Vigadó dísztermében tartott fényes jubileumi ünnepen. Dallal és virággal köszöntöttük akkor, midőn Kozma Andor gyönyörű költeménye nyitotta meg s a magyar asszonyok babérágas hódolata fejezte be a legnépszerűbb magyar író meleg, őszinte szeretetet sugárzó ünneplését, melyben a koronás királytól, — aki a Szent István-rend kiskeresztjét adományozta — az egyszerű munkásemberig, — aki a lakatosműhelyek üdvözletét hozta el — osztozott a nemzet minden rétege s melynek visszhangja az őszinte öröm érzésében rezgett át az egész magyar hazán. Csaknem egy esztendeig készült a magyar nemzet erre az ünnepre. Készült olyan igaz lelkesedéssel, mely az ország minden részében, minden irodalmi vagy közművelődési egyesületben kiváltott, már a Kisfaludy-Társaság május 16-án tartott országos nagy ünnepe előtt is, egy egész sereg helyi «Mikszáth-ünnepet», melyek mind jobban és jobban élesztették és fejlesztették a lelkesedés közös szent érzését. így történt, hogy a pünkösdhétfői jubileum fényét és …
Tovább a műhöz
Talán soha sem foglalkoztatta az emberiséget a jövő kérdése annyira, mint napjainkban. Nem is érünk rá a jelent élvezni, még kevésbé akad időnk elmerülni a múltba, mindég csak a jövő száguldó szekéren rohanunk egy ismeretlen cél felé, melynek neve boldogság, lényege örök talány. «De mama, ha Boszniába költözünk, mi lesz akkor az én jövőm!» — E szavakat hallottam nem régen egy tíz esztendős leányka szájából s megdöbbentem. Tehát oly kegyetlen ma a létért való küzdelem, hogy már a tíz éves gyermek is a jövőjéért aggódik? S mi tanítók, kik az ifjú nemzedék jövőjének alapvetői vagyunk, mi részben mégis olyan iskolának szenteljük erőnket, mely nem biztosítja a jövőt? Nem céltalan, felesleges munkát végzünk-e akkor ? Nem egyszer merült fel lelkemben ez a gondolat. De elnémította kételyeimet a tudat, hogy az igazi műveltségnek, tudásnak mindég hasznát lehet venni, sőt valódi értéke csak ennek van. — A mi iskoláink tehát, a felsőbb leányiskolák, nem végeznek kárba veszett munkát, ha szívben lélekben nemes és értelmesen gondolkozó nőket nevelnek. Igen ám, de ha egy ilyen eddig jólétben élő, művelt leány apja meghal s még a nagyságos úr után járó özvegyi nyugdíjból sem lehet az apróbb testvéreket tisztességesen fölnevelni, akkor mégis csak eszébe jut a legidősebb nővérnek, hogy műveltségét értékesíteni kellene, hogy édes anyjának anyagi …
Tovább a műhöz