Keresés
További részletek
Összes találat megjelenítve : 4

Találatok


Midőn folyóiratunk első évi pályafutására visszatekintünk, nem meríthetünk belőle osztatlan örömet. Oda tűztük a „Nemzeti Nőnevelés" homlokára a sokat jelentő igét: Leányiskoláinknak a nemzeti művelődés nagy jelentőségű tényezőivé kell lenniök» — s azon hitben indítottuk útnak az első füzetet, hogy mindazok, a kik a nőnevelés ügyével foglalkoznak s azt nemzeti szellemben óhajtják fejleszteni, hathatós támogatásban részesítenek bennünket. Bízvást számítottunk rá, hogy leányiskoláink, nönevelő intézeteink tanítói, tanítónői, a műveltebb s módosabb családanyákkal egyetemben oly tömegesen fognak zászlónk alá seregleni, hogy részvétük által jelszavunk megszűnik pusztán szó lenni s rövid időn az életbe oltott valósággá válhatik. Nem mondjuk, hogy teljesen csalódtunk; mert hiszen előfizetőink között épen a legkiválóbb elemeit találjuk meg ama közönségnek, a melyre számítottunk. De leverőleg hatott ránk az a tapasztalatunk, hogy a jobbak eme buzgó köre még mindig oly szűk s hogy e kör serkentő hatása az egy czél felé törekvőkre csekélyebb, mint a minőnek lennie kellene. Távol van tőlünk a panasz, még távolabb a szemrehányás, vagy vádaskodás; de tény az, hogy az első év lefolyása alatt nem gyűlt össze annyi előfizetőnk, a mennyi folyóiratunk fentartását anyagi áldozatok hozása nélkül lehetővé tenné. Meghoztuk az áldozatot zúgolódás …
Tovább a műhöz
Sűrűn hangzik a panasz minden rangú és rendű iskoláink ellen, hogy bennük túlságosan sokat tanítanak és — keveset tanulnak. S e panaszok nemcsak az egyes kárvallott felek feljajdulásai. Maga a közvélemény is mind gyakrabban és komolyabban foglalkozik e kérdéssel és sürgetőn kéri a fenyegető baj orvoslását. A szakférfiak — legnagyobb részben — palástolják a baj létezését a nyilványos-ság előtt: de hivatalos eljárásuk által bizony csak ők is inkább maguk ellen bizonyítanak, mint maguk mellett. A saját iskoláját még csak jónak, vagy legalább tűrhetőn jónak tartja mindenik ; de köztudomású tény, hogy a felsőbb iskolák mennyire nincsenek megelégedve az alsóbbakkal s hogy emez elégedetlenségüket szóval is, tettel is mily kétséget kizáró módon tanúsítják. Az elemi iskolát végzett növendéknek —kevés a kivétel! — fölvételi vizsgálatot kell tennie, ha a középiskolába óhajtozik. Miért ? mert az elemi oktatás- s a róla szóló bizonyítvány irányában a középiskola bizalmatlansággal viseltetik. Hát ha a középiskolát végzett növendék az egyetemre megy'? — Fölvételi vizsgálatot nem követelnek ugyan tőle (noha kevésbe mult, hogy nem foganatosították a fentebbi rendszabályt itt is); de az egyetemi tanárok nem győzik hirdetni — élő szóval, hírlapi czikkekben, miniszteri enquéteken — hogy a középiskolai oktatás mily fogyatékos, ferde irányú és fonák. Az …
Tovább a műhöz
Igen érdekes munkát bocsátott ki e tárgyról Marion Henrik, l>árisi tudós, és valóban egész uj világot vet ez által a nevelési kérdésre. Francziaországnak az az előnye, hogy ezelőtt harmincz évvel, mikor még ugyancsak kezdetleges állapotban volt a nevelési tudomány elmélete, erre nézve semmi irodalma sem létezett; csak pár év óta kezdenek e fontos tárgyról munkákat írni, midőn a fogalmak tisztultak. így nincs meg nálok az az iszonyéi könyvhalmaz, mely a németeket e téren megbénítja, mivelhogy követelik, miszerint az, ki nevelési ügygyel foglalkozik, ezt az egész meddő irodalmat ismerje, mely főleg üres szavakból áll, miket egyik szerző átvett a másiktól, s különféle alakban tünteti elő, a mi tulajdonkép se több világosságot nem áraszt a kérdésre, se az ügyet előbbre nem viszi. Nincs veszedelmesebb, mint a bonyolódott elméletekben eltévedni, s már csak ezért is óvakodnunk kellene túlterjeszkedni vágyó hatalmas szomszédainktól. Marion Henrik müve igen terjedelmes és tudományos, nincs szándékunk azt ismertetni, erre avatottabb toll volna szükséges; csupán azon általános benyomásról kívánunk szólani, melyet a mű az olvasó lelkében hagy, s azon következtetésekről, miket a neveléssel foglalkozó egyének abból azonnal vonhatnának. Mert valóban nincs is hathatósabb tényező az egyed erkölcsiségére nézve, mint az emberi szolidaritás, mely mindenki szabad akaratát …
Tovább a műhöz
Túl a Dunán, a szép tolnamegyei hegyek közt, még mindig találni kastélyokat, melyekben nem főznek pálinkát, melyek előtt a dobot még nem ütötték meg, s melyekben boldog, egyszerű, igaz magyar családok laknak. Augusztus utolján enyhe, majdnem tavaszias napok jártak. A természet a hosszú zordon telet, s az esős, kedvetlen nyarat ki akarta pótolni. Újból virágzásra hajtotta a fákat, a nyári körtvék seregestől siettek virágozni. A hajóra, a mint mentem Paks felé, a Duna szigeteiről oda látszottak a fehér virágcsokrok. Az ember szinte valamely déli tengeren képzelte magát. Nem mondom, hogy babonás vagyok, hogy félek a péntektől, a nyúlszaladástól, az oláh paptól, az otthon feledett kulcstól, de bevallom, a jelek különös módon hatnak kedélyemre. E virágos fák az út kezdetén kedvessé tették útamat. Családi ünnepélyre mentem egy régi jó barátomhoz. Vasárnap volt. Ilyenkor a legszegényebb ember is felölti jobb köntösét. Az asszonyok még előtte való estve megsöprik a ház elejét, az utczai reszt, s az egész falu olyan lesz, mint egy szép lombos, tágas udvar. Vidám gyermekek köszöntöttek, kiknek mindenki ösmerős. Kocsim után szaladtak egész a váraljai kastélyig. — Isten hozott, — rázta meg kezemet a kissé megőszült, de egészséges barna-piros arczú jóbarát, — ugyan várnak ám odabent. Fehérdiék is itt vannak, a komám is, a sógor is. Kibékültünk. Azt akarom, hogy mikor …
Tovább a műhöz
Összes találat megjelenítve : 4