Magyar
EnglishKeresés
Összes találat megjelenítve : 11
Összes találat megjelenítve : 11
Találatok
Leányiskolái nevelési rendszerünk főhibájából, t. i. a minden áron sokat tanítani akarásból származik továbbá még: először az, hogy míg növendékeinkkel a lélek ismeretbeli tartalmát mérték nélkül való mohósággal gyűjtögettetjük, gyöngítöleg hatunk az egyes értelmi tehetségekre; másodszor az, hogy míg bizonyos szellemi érzelmek iránt nagyobb fogékonyságot akarunk tanítványainkban kifejteni, fölötte egyoldalúvá és ingerlékenynyé teszszíik az ö kedélyüket; harmadszor az, hogy míg az egyes ügyességeket növendékeinkkel közöljük és begyakoroljuk, a túlfeszített iskolai munkásság által megbénítjuk bennük az akaraterőt. Leányiskoláinkban sem méltatjuk kellőleg a régiek eme didaktikai szabályát: «keveset, de jól!» Mint hogyha csak megirigyelték volna iskoláink a gyárak termelő képességét, oly lelkesülten követik a mai nevelési rendszer ezen hibás tételét: «Sokat, jól, iji/orsan tanítsunk!» Úgy viselkedünk iskoláinkban, mint hogyha a lélektan legsarkalatosabb törvényeit is büntetlenül át lehetne hágnunk. Úgy szeretnénk a növendékekkel bánni, miként a gépészek a gépekkel, holott még senki sem ismeri azt a csudaszert, a mely-lyel gyorsítottabb tevékenységre volna az emberi lélek kényszeríthető, mint a minőt természetének megfelelöleg kifejthet és senki sem rendelkezik még közülünk ama bűvös itallal, a melylyel lehetséges volna az oktatás közben …
Tovább a műhöz
Trefort Ágoston, vallás- és közoktatásügyi miniszter február 7-én ülte meg születésének hetvenedik évfordulóját. E napon ünnepet ültek közoktatásunk munkásai is, a kik az ünneplő és ünnepelt férfiúban vezetőjüket, pártfogójukat és jótevőjüket tisztelik Folyóiratunk lassúbb lépésben jár mint az események, s noha annak ide-jén szívben és lélekben mi is együtt ünnepeltünk az ünneplökkel, csak most fejezhetjük ki hódoló üdvözletünket, őszinte jókivána-tainkat. Ez a. hetven év valóban méltó a megünneplésre, mert olyan félszázados munkásságot foglal magában, a melyet az egész nemzet hálásan vés emlékezetébe. Trefort Ágoston abból a nemzedékből való, a melyet Vörösmarty lángoló költészete ősi dicsőségünk" fölidézésével mentett meg a csüggedéstől; abból a nemzedékből való, melyet a nagy Széchenyi prófétai ihlettel lelkesített és számító eszszel vezérelt a «szebb jövő» meghódítására. Mint egészen fiatal, pályakezdő ember szóval, tollal, tettei ott küzd a legnagyobb magyar táborában s egykorú pályatársai közt kevesen vannak, a kik a középkori kiváltságokat jobban gyűlölnék, a modern jogállam megvalósítását jobban óhajtanák mint ö. Testestül-lelkestül az európai eszmék, törekvések és intézmények embere s annak a liberális politikai iskolának híve, a mely a nagy franczia forradalom s az azt követő reakczió után a legnemesebb …
Tovább a műhöz
«Ki mit szeret, kedves az annak!» ezzel a kétségbe vonhatlan lélektani igazsággal kezdem meg ma igénytelen kis előadásomat ; mert ennek a lélektani tételnek az előre bocsátása nélkül talán meg sem volna érthető, hogy mi bátorít fel engem arra, hogy e mélyen tisztelt egyesület tagjai előtt olyan dolgokról elmélkedjem, a melyekről annak idején a tanítóképző intézetekben is a meguná sig eleget hallhattak. Igen is ! én bízvást számítok arra, liogy a mélyen tisztelt kartársak szeretik hivatalukat, és velem együtt még a pihenésre szánt órákban is szívesen és teljes odaadással foglalkoznak szent hivatalunk körébe vágó kérdések fejtegetésével. Ugyan ki is ne szeretné azt a hivatalt, a melyben az a feladat jut nekünk osztályrészül, hogy a föld porából alkotott, emberi testbe lehelt szellemet, felébredésre késztessük, kifejlődésében gyá-molítsuk és képessé tegyük arra, hogy önönmaga is folytathassa azt a munkát, a mely által a föld gyermekéből, a teremtő Isten képére és hasonlatosságára alkotott és az egek egéig fölemelkedni tudó, müveit emberi lény válhatik. így állván a dolog, nagyon természetesnek látszik előttem, és igen biztató reám nézve az a tény, hogy mivel minden egyes valamire való tanító és nevelő szereti s méltán szeretheti is az ő hivatalát, tehát jól is eshetik és tényleg jól is esik mindnyájunk lelkének az oly kérdések fejtegetése, a melyek …
Tovább a műhöz
•Jaj annak a fának, mely friss hajtású leveleit elveszti, mielőtt azok életfolyamatában fontos szerepüket elvégezhették volna! Életerejét veszti az a fa s csakhamar kiszárad, elpusztul a törzse is. És jaj a nemzetnek, melynek generácziói a gyermekévekben halnak meg. Az ifjú nemzedék van hivatva friss életkedvet, munkaerőt, új vérkeringést vinni be a nemzettestbe, s ha azt pusztítja a halál, pótolhatlan veszteséget szenved a nemzet, életképessége rendül meg. Mert valóban, egy nemzet hatalma, nagysága nem területének nagyságától, hanem polgárai számától, egészségi viszonyaitól, tetterejétől függ. Egészségi viszonyaitól függ műveltsége és gazdagsága; megtermett, fiatal, egészséges nép erkölcsileg, nemzetgazdaságilag, politikailag nagyokat tud alkotni kis területen is. Gyér, csenevész lakosság tönkre juttatja a haladás, a műveltség, vagy gazdasági élet legszebb alkotásait, a leghatalmasabb államot is. És nincs olyan hódítás, nincs olyan intézkedés a világon, mely helyrehozhatná azon veszteséget, mit egy nemzet tömeges gyermekhalálozása által szenved.
Nemzetgazdasági szempontoktól eltekintve is nagyon szómon:, leverő jelenség a gyermekhalálozás. Igaz, hogy a halál bizonyosságának tudatában élünk; igaz, hogy mindenütt gyász, remegés s a halál sokféle alakja van körülöttünk: mégsem tudunk megbarátkozni a halál gondolatával. A koporsó irtózattal tölt el, s mennyi …
Tovább a műhöz
A társadalom segélykiáltásaként hangzik fel napjainkban mind sűrűbben a panasz a kor erkölcsei ellen. Majd a felsőbb tanintézetek katedráin, majd a törvényhozás vagy igazságszolgáltatás zöld asztalánál, majd az ünnepi lakoma zajában hangzanak az intő szózatok. Az optimisták felziklulnak rá; mondják, hogy a panaszlók kishitűek s nagyon sötét szinekkel festenek; mondják, hogy mindig volt az emberek közt a bűnnek kelendősége; idéznek időket, a melyek a mainál sokkal nagyobb korrupcziót tüntetnek fel; hajtogatják, hogy azelőtt sem voltak jobbak az erkölcsök, csak «a távolság okozta optikai csalódás» mutatja őket olyanoknak. És mégis úgy tetszik, régente más volt a társadalomnak képe, főleg az ifjúság társadalmáé. Mind kétnemű ifjúság jó nevelésének főkelléke volt a szülők, az öregebbek s tekintélyesebbek tisztelete, a gyöngédség, szolgálatkészség. Templomba imádkozni jártak, örömöt találtak a nemesebb, ártatlanabb élvezetekben, de jól felhasználták az ifjú kor munkaidejét s az illem szabályain kívül az emberszeretet törvényeit is gyakorolták. Ugy látszik, hogy a fiatal leányok nem jártak a bálba olyan mélven kivágott selyem-bársony ruhákban (ez csak az asszonyoknak volt megengedve, tisztességes bálon); az arczfestékek használatát sem kezdték meg bakfiskorukban. Gyönyörködtek a szépben, jóban és undorodtak a rúttól, a szemérmetlenségtől. Maga a bűn — …
Tovább a műhöz
Letűnő félben levő századunkat talán semmiért sem érte annyi gáncs, mint asszonyai miatt. Immár szálló ige lett a «századvégi nő a, a ki ideges, élvvágyó, munkátlan és pazarló. Sokszor joggal, többször jogtalanul annyi rosszat mondanak rólunk irók, filozófusok, orvosok és kulturpolitikusok egyaránt, hogy szégyenleni kellene asszonyi voltunkat, ha nem lennének a jelenben is — mint voltak a múltban — asszonyaink, a kikre büszkén hivatkozhatunk, nemcsak mert nemünknek díszére válnak, hanem mert kiválók az egész emberiség kiválóságai között is. Lehetnek -— s pirulva valljuk be vannak — ideges, törékeny asszonyok, kik csupán önző örömeik kielégítésére gondolnak; kik visszarettennek a kötelességek teljesítésétől, a komolyabb foglalkozástól s kik nem ismernek határt hiúságuk kielégítésében. Vannak ilyen asszonyok kétségtelen. Épen azért jól eső örömérzettel telik meg szivünk, ha ezek mellett olyan nőkre esik tekintetünk, kik a jócselekedetek gyakorlásában, az önfeláldozó nemes munkában soha ki nem fáradnak; kiknek egyetlen szenvedélyük a szép iránt való határtalan lelkesedés s egyetlen vigasztalásuk a mások könyeinek letörlése; kik nemcsak anyagi javakat áldoznak, hanem szeretetük és gyöngédségük mérhetetlen kincseit pazarolják el az emherszeretet oltárán. Az ilyen nemes idealizmus által áthatott «századvégi asszonyok# közé tartozik özvegy Herich …
Tovább a műhöz
A párisi kiállítást tanulmányozván, hivatalos állásomból kifolyólag első sorban a felsőbb leányiskolák köréből kiállított tárgyakat vettem szemügyre és a különböző államok nőneveléséről és eredményeiről igyekeztem képet szerezni. E részben szerzett tapasztalataimról fogok ebben a czikkben beszámolni. A legteljesebben Erancziaország mutatta be a maga tanügyi intézményeit és így a nőnevelési intézeteket is. Közöttük első helyen állanak a felsőbb leányiskolák, vagy a mint ottan nevezik a «Lycées et Collèges de jeunes filles». Szervezetükről és statisztikájukról már szólott e helyen dr. Erödi Béla ; ennélfogva csupán arra szorítkozom, a mit ezen iskolák működésére és munkájuk eredményére nézve tapasztaltam. A kiállítás igen jó és hű képet adott a franczia felsőbb leányiskolák állapotáról, belső életéről és munkájáról. Egy egész intérieurt töltöttek meg az iskolaépületek tervei és fényképei, a tankönyvek és egyéb kiadványok, tananyag-kimutatások és a tanulók mindennemű dolgozatai és munkái. Az írásbeli dolgozatoknak, mint általában a franczia iskolákban, a felsőbb leányiskolákban is nagy szerepük van. A testgyakorlatot, rajzot és női kézimunkát kivéve minden tantárgyból készítenek írásbeli dolgozatokat, úgynevezett composition-ok ; azonkívül a tanulók az otthonban, illetőleg az étude-ökben résumé-kben gondosan kidolgozzák és …
Tovább a műhöz
Hét év előtt, 1895 január 15-én nevezte ki a magyar király Wlassics Gyulát vall.- és közoktatásügyi miniszterré. E rövid hét év óta óriási a fejlődés, a haladás közoktatásügyünk minden ágazatában. Mindenütt a nagy és maradandó alkotások egész sorát találjuk, melyek Wlassics erős nemzeti érzésének, államférfiúi bölcseségének és merész elhatározásának, erélyességének tanúságai. Wlassics neve ma már valóságos programm, mely a szabaclelvüséget és magyarságot, az egységes, fokozatos és mindenoldalú fejlődést, a komoly, tervszerű és szakadatlan munkát jelenti. Nem szándékunk ez alkalommal a hét év történetét vázolni. Gyenge tollúnk egy rövid czikkecske keretében a feladattal meg nem birkózhatnék: a történetirás komoly és nagy kötelessége marad ez. Itt egyszerűen rá akarunk mutatni azon újabb alkotásokra, melyek egymaguk is elégségesek volnának arra, hogy a nemzet örök háláját és tiszteletét Wlassicsnak biztosítsák. Egy csomó rendelet fekszik előttünk. A népoktatás javát, a magyarság megerősítését, az erkölcsi nevelés tökéletesítését czélozza valamennyi; nagyjelentőségüek egyenként is, és együttességükben pedig a magyar nemzeti kultura megszilárdítására szolgáló hatalmas építmények. Legfontosabb talán valamennyi között a magyar nyelv kötelező tanítása tárgyában valamennyi kir. tanfelügyelőségnek, egyházmegyei főhatóságnak és …
Tovább a műhöz
Apponyi Albert gróf vallás- és közoktatásügyi miniszter az országos zene-akadémia fölavató-ünnepén, melyet öt napon át a legkiválóbb hangverseny sorozattal egészítettek ki, nagy hatású beszédet mondott. Azt hisszük a legméltóbban emlékezünk meg e nagyjelentőségű ünnepről e szép beszéd közlésével. «Mélyen tisztelt ünneplő közönség! Sajátságos megilletődéssel szólok ebben az ünnepies pillanatban, mert most harmincöt esztendeje annak, hogy mint fiatal képviselő első képviselőházi fölszólalásomban az országos zeneakadémia létesítéséhez szükséges költségeknek megszavazása mellett foglaltam állást. Nem álmodtam én akkor, hogy hosszú évek múltán én leszek oly szerencsés, hogy mint a kultúrái tárcának vezetője ezt a naggyá nőtt intézetet fényes, maradandó hajlékába bevezessem. A nagyérdemű közönség el fogja nézni azt a gyengeségemet, hogy ezzel a szubjektív vonatkozással kezdtem beszédemet, mert a minori ad május akarom rövid előadásomat fokozni. Áttérek tehát rögtön a zeneakadémia eddigi működésének méltatására. Nemrég megfordult körünkben egy nagynevű angol tudós, aki gonddal végigtanulmányozta közoktatási és kultúrái intézményeinket és nagy megnyugvásomra általában véve teljes elismeréssel nyilatkozott azoknak működéséről, — amennyire ezt rövid látogatása alatt megitélhette, —- azok fölszereléséről, arról a szellemről, amely …
Tovább a műhöz
A kultura békés munkásait a politika zivatarai, a politikai pártok versengései és tülekedései hazánkban mindig komoly aggodalommal töltik el. Más szerencsésebb, gazdagabb nemzetek hatalmasan, egységesen kialakult kultúrája talán nem érzi meg, nem sinyli meg annyira az ilyen zivatarokat, mint a mi fejlődésben, kialakulásban levő és felekezetek, nemzetiségek szerint is tagolt kulturánk, melyet hatalmasan fejlett gazdasági élet sem támogat, melyet a gazdasági élet pangása könnyen a sorvadás, satnyulás veszedelmébe taszít. Hogy politikai és gazdasági viszonyaink gyakori válságai kulturánk fejlődésében mindeddig nagyobb károkat nem okozhattak azt közoktatási minisztereink egyéni érdemeinek tudhattuk be, kik nemzetünk nagy szerencséjére a magyar kulturát mind lángolóan szerették, s akik előtt — ez itt különös fontossággal bír — a kultura fejlődésének nemzetmentő fontossága mindig teljes, tiszta világításban állott. Eötvös, Trefort, Csáky, Wlassich, Berzeviczy és Apponyi mind tettekkel, a nemzet javára váló, kitűnő alkotások egész sorával tettek tanúságot arról, hogy közoktatási politikájukat nem párttekintetek, hanem tisztán a nemzeti kultura eszményei irányítják. Nem is lehetett a jelenlegi politikai válságok idején sem forróbb kívánságunk, minthogy az általuk kifejlesztett szent hagyományok méltó örökös kezébe jussanak, ki a meglevőből veszendőbe menni semmit sem …
Tovább a műhöz
A kolozsvári állami felsőbb leányiskola és leánygimnázium gyászlapon jelentette, hogy a tanártestület és növendéksereg mély fájdalmára, az intézet megteremtője és nyug. igazgatója De Gerando Antonina, a nemzeti nőnevelés fáradhatatlan, lánglelkű apostola, 32 évi igazgatói működése után, nyugalombavonulásának 2-ik esztendejében április hó 6-án jobblétre szenderült. Ravatalát holtáig szeretett kedves intézetében állították fel s földi porait a református egyház szertartása szerint Kolozsvárott helyezték örök nyugalomra. E körül a ravatal körül ott gyászolt egész Kolozsvár, mert a város újabb női nemzedéke nagyrészt De Gerando Antoniná-ban tisztelte nevelőjét, szeretett mesterét, lelki irányítóját. És ott gyászolt a felsőbb leányiskola tanári testülete, növendék-serege, kik mindenkor rajongó szeretettel tisztelték s most szívből siratták munkatársukat, anyai barátnőjüket. Hogy mit jelentett De Gerando Antonina az intézetre, a tanítványokra s ezáltal a város és a haza társadalmára, azt gyönyörűen fejezte ki Marsits Rozina, az intézet jelenlegi igazgatója a ravatalnál elmondott búcsúbeszédében, melyet mint De Gerando Antonina klasszikus jellemzését itt teljes egészében megörökítünk: «Kedves növendékeink ! Meghívtuk, elhoztuk ide közibetek az iskola szent falai közé utoljára szeretett igazgatónőtöket. Nem csupán méltó ünnepi formát kívántunk …
Tovább a műhöz