Magyar
EnglishKeresés
Összes találat megjelenítve : 4
Összes találat megjelenítve : 4
Találatok
Ha a fentírt kérdésre vonatkozó véleményeket figyelemmel kisérjük, úgy találjuk, hogy közöttük különösen kettő az uralkodó. Mindkettő elégedetlen a társadalmi viszonyokkal, érzi, hogy nincs meg azon összhang az emberiség munkájában, életében, mely a megelégedés és boldogság alapföltétele. Hiányzik belőle az öntudatosság, de különösen az idealizmus. Mindkét vélemény egész helyesen a nevelésben keresi a baj forrását s megegyeznek abban, hogy a társadalmi baj gyógyítása leányaink helyes nevelésétől függ első sorban.A nevelési elvek kifejtésében válik két részre a két felfogás. Az egyik a férfiak, helyesebben a családapák véleménye, a másik a már most is mostoha viszonyok daczára önállóságra vergődött nőké. A gondos családapa aggodalommal nézi az anyagias es számító neveléssel hivatásától, a családi élettől eltérített, teljes önállóságra vitt leányának lépéseit, mikor az oklevelével a kezében, nem szorulva a férfi támogatására, kiindul az élet háborgó tengerére, félti az elmerüléstől, vagy attól, a mi annál még borzasztóbb lehet, hogy életében többé nyugodt, boldogító szárazföldön ki nem köthet, otthont nem talál, azaz más szóval mondva útja őt a családi életbe vissza nem vezeti, a mire a Gondviselés teremtette. Az önálló nő pedig azon körülményben keresi a család és társadalom mizériáinak okait, hogy idők folytán és a kultura …
Tovább a műhöz
Ezen folyóiratnak novemberi számában megjelent hasonló című fölszólalás arra enged következtetni, hogy ez a kérdés sok tanítónak okoz fejtörést. Én is ezek közé tartozom. Talán egykét lépéssel közelebb hozom a kérdést a megoldáshoz, ha erre vonatkozó nézeteimet elmondom. Nem akarok most az iskolában való ízlésfejlesztésről általánosságban beszélni ; ez nagyon messzire vinne s sok ismert igazságnak az ismétlésére kényszerítene, noha érdemes volna egyszer megvilágítani, hogy most, mikor az esztetikai nevelésnek elvei jóformán már a köztudatba mentek át, mennyire vétkeznek, különösen az iskolaépítők a szépnek szabályai ellen. Jelen soraimban inkább a múzeumok és képtárak látogatásáról, egyáltalán a műkincsek szemléltetéséről akarok szólani. Kezdem azon az élénk mozgalmon, melyet néhány évvel ezelőtt a művészek indítottak meg, kik a pangó művásárlás előmozdítása céljából szükségesnek tartották azt, hogy a nagyközönségnek a képzőművészetek iránt való érdeklődését fölkeltsék oly módon, hogy az iskolák ifjúságát a kiállítások látogatására késztessék. A magas kormány engedett a művészek és a velük szövetkezett szaklapok kívánságainak és a múzeumok és képtárak látogatását elrendelte. Így néhány éven át tanúi lehetünk annak, hogyan csődítik a kis tanulókat is százával a műcsarnokba. Épületes volt látni, hogyan nevelődött …
Tovább a műhöz
Mélyen tisztelt Közgyűlés! Ma, midőn az «Uránia Magyar Tudományos Egyesület nyolcadik közgyűlését megnyitni készülök, újabban megindult egyes mozgalmak önkéntelenül fölidézik azoknak az időknek emlékét, amidőn intézetünk megalakult, s mintegy ösztönöznek, hogy a múlt és jelen egybevetéséből levonjuk a tanulságot arra a feladatra nézve, amelyet hazánkban egyesületünk a köz műveltség nemzeti irányú fejlesztése körül teljesített és teljesíteni fog. Nyolc évvel ezelőtt épen csak a legszűkebb baráti körben keltett visszhangot törekvésünk és csupán személyes ismeretség alapján sikerült összegyűjteni azt a kis tőkét, a melyre múlhatatlanul szükségünk volt, hogy az Uránia-szinházat, tevékenységünk ezen kiinduló pontját, megnyithassuk. Az Uránia-egyesület számára is alig sikerült annyi tagot szerezni, hogy vállalkozásunk ne pusztán magánügy színében léphessen társadalmunk elé. A nagyobb tőke képviselői akkor teljesen távol maradtak tőlünk; a tudomány emberei viszont nagyobbrészt kétkedéssel, sőt idegenkedéssel állottak velünk szemben. Egyedül csak a nyilvános sajtó rokonérzése támogatott. A sajtó maga is a közvélemény szabad szolgálatában áll, meggyőződések és törekvések irányítására vállalkozik; bizonnyal látta vagy érezte tehát vállalkozásunkban a megegyező vonást és eleitől fogva mai napig híven támogatott.
Tovább a műhöz
Ezt éreztük a Rudolf-szobor leleplezésén, mely országos ünnepség keretében folyt le 1908. október 12-én a Városligetben. Arra az emlékezetes helyre állították a magyar királyfi szobrát, ahol 1885 május 2-án Rudolf, a trón örököse, ö felsége, a király jelenlétében az országos kiállítást megnyitotta volt. Akkor, tavaszszal a reménység ünnepelt; most ősszel az emlékezés! De mintha a természet enyhíteni akarta volna az ünnep mélabúját; fényes forró sugarakat lövelt a nap és színt, ragyogást adott a tájnak, a képnek! Mintha azt mondta volna a fájó sziveknek: Ne csüggedjetek! Az emlékezés erejéből új élet új reménység sarjad! «A múlt és jelen e szoborban szimbolikusan találkozik a jöi’övel!» hirdette az ünnepi szónok ajaka. A ragyogó őszi sugár is ezt a gondolatot éreztette meg velünk. Az a hitünk, hogy volt egy királyfi, nem is olyan régen, aki szeretett bennünket s a kit szerettünk, fájt nagyon s mégis kimondhatatlanúl jól esett magyar szivünknek és a múltból a jelen kapcsán a jövő felé irányította lelkeinket. Ezzel a hangulattal kezdődött a szép ünnep, amelynek a szomorúságát még az is megenyhítette, hogy íme hálásak is tudunk lenni; hogy itt van virágjával, virágjában a nemzet ifjúsága, mely a fiatal Rudolfnak hozta el hódolatát, mert az ö alakja legendás ifjúságban a múlandóság fölé emelkedett és így él a magyar szivekben! Nem volt abban a nagy …
Tovább a műhöz