Magyar
EnglishKeresés
Összes találat megjelenítve : 8
Összes találat megjelenítve : 8
Találatok
Egy emberöltő tünt el már azon kultúrpolitikai fontosságát illetőleg első rangú időszak óta, midőn Jolin Stuart Mill hatalmas szava a «Subjection of Women»-ben erős hullámzásba hozta a már is több oldalról előkészített közvéleményt és napikérdéssé tette a nők ügyét. Ezer s ezer alakban haladt az a hullám ez idő óta a művelt világban szerteszét, sőt nyomai meglátszanak a stambuli háremekben s a keletindiai nők életében, tehát ott is, a hol vallás és hagyomány, az emberi szellem haladásának legerősebb béklyói, a nők alsóbbrendű jellegét látszólag kétségbevonhatatlanná tették. Egyes példák azt látszanak tanúsítani, mintha ez az új áram a társadalmi életet is felforgatni akarná. Ki hitte volna ugyanis kevéssel ezelőtt, hogy az elnyomott hindu nők a tanítók és orvosok kenyérkereső pályájára lépnek, hogy Svédország előkelő egyetemének mathematikai tanszékére nőt választanak, hogy itt-ott ügyvédek s papok is kerülnek ki a nők közül s lesz város és állam, melynek vezér közigazgatási állását nők töltik be ? Valóban nehéz még tiszta és igazságos ítéletet hozni e kérdésekben, mint általában minden forrongásban levő társadalmi kérdésben ; de másrészt tagadhatlan, hogy a jelen helyzet 30 évi küzdelem után legalább annyiban világos, hogv a nők műveltségi foka emelésének szüksége ma már művelt körökben vita tárgyát sem képezheti. Igen, mi …
Tovább a műhöz
Minden kiállításon a tanügyi csoport vezetőinek van legnehezebb munkájuk. Egyrészt az anyag mennyisége, másrészt a beküldött tárgyak sokfélesége nem kis gondot nyújt a tárgyak rendezésénél. Ebben a csoportban kell a rendezőknek leginkább rnegküzdeniök a kiállítók sokféle egyéni felfogásával s az abból eredő sokszor rendszertelenül összehordott kiállítási tárgyak halmazával. Erre a meggyőződésre jutottam, mikor azt a tengernyi, apróbbnál apróbb holmit megláttam a tanügyi kiállításban s elképzeltem azt az óriási munkát, melyet a nagy anyaghalmaz elrendezése követelt.
A kiállítók egy része — szól ez különösen az alsóbb fokú intézetekre — bámulatos naivitással tárta elé kincseit, helyet követelve egy-egy elemi iskolás növendék külön kézimunkája számára is. Elfeledték, hogy az iskolai kiállítás czélja minden tantárgynál csak az intézet tanítási menetének, módszerének a föltüntetése lehet. Szóval nem tudták megválasztani a kiállítandó anyagot s a kiállítás módját. Innen vau, hogy a laikus közönség bizonyos közönynyel nézte végig a tanügyi csoport kézimunkáit s a szakértőnek alapos s fáradságos munkáj ába került, míg kikereste belőle a lényeget, a dolog magvát. Mert a nagy anyaghalmaznak meg volt mégis a kellő értéke, a mely a szakértő igényeit jórészt kielégíthette. Először is örömmel vehette észre, hogy az elemi s felsőbb fokú …
Tovább a műhöz
A társadalom segélykiáltásaként hangzik fel napjainkban mind sűrűbben a panasz a kor erkölcsei ellen. Majd a felsőbb tanintézetek katedráin, majd a törvényhozás vagy igazságszolgáltatás zöld asztalánál, majd az ünnepi lakoma zajában hangzanak az intő szózatok. Az optimisták felziklulnak rá; mondják, hogy a panaszlók kishitűek s nagyon sötét szinekkel festenek; mondják, hogy mindig volt az emberek közt a bűnnek kelendősége; idéznek időket, a melyek a mainál sokkal nagyobb korrupcziót tüntetnek fel; hajtogatják, hogy azelőtt sem voltak jobbak az erkölcsök, csak «a távolság okozta optikai csalódás» mutatja őket olyanoknak. És mégis úgy tetszik, régente más volt a társadalomnak képe, főleg az ifjúság társadalmáé. Mind kétnemű ifjúság jó nevelésének főkelléke volt a szülők, az öregebbek s tekintélyesebbek tisztelete, a gyöngédség, szolgálatkészség. Templomba imádkozni jártak, örömöt találtak a nemesebb, ártatlanabb élvezetekben, de jól felhasználták az ifjú kor munkaidejét s az illem szabályain kívül az emberszeretet törvényeit is gyakorolták. Ugy látszik, hogy a fiatal leányok nem jártak a bálba olyan mélven kivágott selyem-bársony ruhákban (ez csak az asszonyoknak volt megengedve, tisztességes bálon); az arczfestékek használatát sem kezdték meg bakfiskorukban. Gyönyörködtek a szépben, jóban és undorodtak a rúttól, a szemérmetlenségtől. Maga a bűn — …
Tovább a műhöz
Letűnő félben levő századunkat talán semmiért sem érte annyi gáncs, mint asszonyai miatt. Immár szálló ige lett a «századvégi nő a, a ki ideges, élvvágyó, munkátlan és pazarló. Sokszor joggal, többször jogtalanul annyi rosszat mondanak rólunk irók, filozófusok, orvosok és kulturpolitikusok egyaránt, hogy szégyenleni kellene asszonyi voltunkat, ha nem lennének a jelenben is — mint voltak a múltban — asszonyaink, a kikre büszkén hivatkozhatunk, nemcsak mert nemünknek díszére válnak, hanem mert kiválók az egész emberiség kiválóságai között is. Lehetnek -— s pirulva valljuk be vannak — ideges, törékeny asszonyok, kik csupán önző örömeik kielégítésére gondolnak; kik visszarettennek a kötelességek teljesítésétől, a komolyabb foglalkozástól s kik nem ismernek határt hiúságuk kielégítésében. Vannak ilyen asszonyok kétségtelen. Épen azért jól eső örömérzettel telik meg szivünk, ha ezek mellett olyan nőkre esik tekintetünk, kik a jócselekedetek gyakorlásában, az önfeláldozó nemes munkában soha ki nem fáradnak; kiknek egyetlen szenvedélyük a szép iránt való határtalan lelkesedés s egyetlen vigasztalásuk a mások könyeinek letörlése; kik nemcsak anyagi javakat áldoznak, hanem szeretetük és gyöngédségük mérhetetlen kincseit pazarolják el az emherszeretet oltárán. Az ilyen nemes idealizmus által áthatott «századvégi asszonyok# közé tartozik özvegy Herich …
Tovább a műhöz
A gazdagság, magas állás, hatalom s az ezekkel járó külsőségek egy külön, ú. n. «előkelő» világot alkotnak, melyet az emelkedett lélek a magasból szemlélve, jelentéktelen pontnak lát a boldogság útján, míg a bámész tömeg mennyországnak képzeli s mintegy dulakodva tolong kapui előtt, hogy bejuthasson. És csodálkozhatunk-e ezen ? Hiszen mindnyájan már a gyermek és népmesékkel, melyek képzeletünknek a legelső tápot szolgáltatják, magunkba szívjuk a hitet, hogy csak abban a világban található fel az igazi boldogság, kárpótlás a szenvedésekért. A gonosz mostohától megkínzott szegény árva leányt gróf. herczeg vagy király kell hogy feleségül vegye és a küzdő hőst rendesen az a legnagyobb jutalom éri, hogy szintén király, vagy legalább is gazdag, hatalmas úr lesz belőle, a kinek a legnagyobb boldogság az által jut osztályrészül, hogy fényben, pompában él és dolgoznia nem kell. Ez a dologtalanság ideálja szüli aztán azt az elkeseredést, melylyel a csőcselék a müveit osztály ellen harczol s ennek szentélyeit is megtámadja és lerombolja. Annak a hitnek azonban, hogy csak a gazdagság, magas állás s az ezzel járó előkelőség boldogíthat, nem csak a legalsóbb rétegből kerülnek ki hivei, hanem a magasabb osztályokból is, mind azok közül, a kik még előkelőbbek szeretnének lenni, mint a milyenek ; a kik tehát szintén békételenek, harczolnak a külsőségekért s az …
Tovább a műhöz
«Rövid életű e földi világban a szép !» — így sóhajt föl a költő elmerengve az Achilleionon, felejthetetlen Erzsébet királynénknak bűbájos regevilágról zengő márványpalotáján, melyet ő anyai keserű könyeinek, keserves gyászának pantheonjául emeltetett Korfu szigetén, a fenséges mélységénél, csodás varázsánál fogva leikével rokon tenger magányos, zúgó partján. — «Rövid életű e földi világban a szép!» —jajdulunk fel mi is Erzsébet napján, dicső nevének szent ünnepén, melyen most már negyedízben gyújtjuk meg kegyeletes szívünk oltárán szeretett királynénk emlékére a szomorúan lobogó gyászfáklyát. Fájdalommal gondolunk vissza arra a végzetes szeptember 10-ikére, mikor a halál megdermesztette azt az «anyai, gyöngéd kezet, mely szeretett királyunkat a nemzettel aranyfonállal elválaszthatatlanul összekötözte». (Vaszary Kolos.) De gyászfáklyánk lángja keresztül tör a bécsi kapuczinusok rideg sírboltjának menyezetén. Föl, föl, felé száll, túl a földi lét határán, a jobb, az igaz hazába, hol fénye egybeolvad annak az angyali tekintetnek sugarával, melylyel a magyar haza megdicsőiilt édes anyja, védőasszonya, most már az Űr oldalán őrködik a szereteté-vel megváltott magyar nemzet fölött! Gyászfáklyánk lángjával együtt lelkünk, szívünk is összeolvad a mai szent napon szeretett királynénk áldást hintő szempillantásával! S ajkunkon ime! …
Tovább a műhöz
Nem régen egy magánlevélbe volt alkalmam bepillantani, mely reám oly nagy hatást gyakorolt, hogy legnagyobb részét lemásoltam, s nagyon örülnék, ha szélesebb körben ismertethetném. E levélnek annál nagyobb súlya van, mert írója, ki nagy tapasztalatait és érdemeit a tanítónői pályán szerezte, nem is gondolta, hogy sorai valamikor nyilvánosságra jutnak. Egy ismerősének írta levelét, ki egy nagy lelkű hölgy azon tervét közölte vele, hogy Magyarországon művelt nők számára ápolónői iskolát szándékozik teremteni. A kérdéses levélben a következőket olvashatjuk: «Igazán nagy jótétemény volna, ha a betegápolónői intézmény nálunk is rendeződnék, mert tény, hogy a betegápolónői hivatás színvonalát csak akkor lehetne emelni, ha művelt hölgyek is mennének erre a pályára. Nálunk azonban minden nehezebben megy, mint máshol, aminek oka a mi sajátlagos társadalmi viszonyainkban rejlik. Magyarországon még mindig sokkal nagyobb szerepe van a külsőségeknek, mint a munkának. Kevesen állanak azon erkölcsi és szellemi magaslaton és kevesen birnak oly tág látókörrel, hogy a munka ideálizmusát fel tudják fogni, s azt meg tudják látni a sok üres külsőség mellett, melynek fénye a szemeket elvakítja. A mi társadalmunk igen gyakran több elismerést és tekintélyt ad annak, aki nem dolgozik, de külsőleg fényes életet él (igen gyakran adósságra), mint annak, ki munkájával egy szép …
Tovább a műhöz
Nem banális frázis, ha azzal kezdem felszólalásomat, hogy mennyire érdemtelennek tartom magamat arra a nagy föladatra, amelyet vállaltam, mikor elfogadtam a Magyar Nők Szövetkezeti Ligájának rám nézve oly megtisztelő elnökségét. De a Szövetkezetek magyarországi apostola, Károlyi Sándor, boldogult nagybátyám, annyira belém csepegtette a szövetkezeti mozgalom magasztos voltát, annyiszor említette előttem annak népnevelő, sőt népmentő hatását, annyiszor buzdított, hogy mi nők is vegyük ki a magunk részét a szövetkezeti mozgalomból, hogy ámbár érzem, hogy választhattak volna tehetségesebb elnöknőt, érzem azt is, hogy az ő buzdító szavai, melyekre kegyelettel emlékszem, elég erőssé tettek arra, hogy megkísértsem bizalmuknak eleget tenni. A fogyasztási boltok balsikereit igen sokszor éppen a nők okozták. Ezeknek a boltoknak ugyanis nagy forgalomra, tehát sok vásárlóra van szükségük, a vásárlást pedig a nők végzik, tehát ők vannak hivatva, hogy befolyásukat a fogyasztási szövetkezetek körül érvényesítsék. A fogyasztasi szövetkezetek pedig — legyünk egészen őszinték — ma még nem tudnak vetekedni más elsőrangú boltokkal. Ez már egyik oka, hogy a nők nem mindig tanúsítanak nagy rokonszenvet a szövetke- i zetek elárúsító helyei iránt. Ehhez járul most még az, hogy a szövetkezeteknek egyelőre, egy város területén rendesen csak kevesebb boltjuk van, amelyek ekként …
Tovább a műhöz