Keresés
Összes találat megjelenítve : 1
Összes találat megjelenítve : 1
Találatok
Túl a Dunán, a szép tolnamegyei hegyek közt, még mindig találni kastélyokat, melyekben nem főznek pálinkát, melyek előtt a dobot még nem ütötték meg, s melyekben boldog, egyszerű, igaz magyar családok laknak. Augusztus utolján enyhe, majdnem tavaszias napok jártak. A természet a hosszú zordon telet, s az esős, kedvetlen nyarat ki akarta pótolni. Újból virágzásra hajtotta a fákat, a nyári körtvék seregestől siettek virágozni. A hajóra, a mint mentem Paks felé, a Duna szigeteiről oda látszottak a fehér virágcsokrok. Az ember szinte valamely déli tengeren képzelte magát. Nem mondom, hogy babonás vagyok, hogy félek a péntektől, a nyúlszaladástól, az oláh paptól, az otthon feledett kulcstól, de bevallom, a jelek különös módon hatnak kedélyemre. E virágos fák az út kezdetén kedvessé tették útamat. Családi ünnepélyre mentem egy régi jó barátomhoz. Vasárnap volt. Ilyenkor a legszegényebb ember is felölti jobb köntösét. Az asszonyok még előtte való estve megsöprik a ház elejét, az utczai reszt, s az egész falu olyan lesz, mint egy szép lombos, tágas udvar. Vidám gyermekek köszöntöttek, kiknek mindenki ösmerős. Kocsim után szaladtak egész a váraljai kastélyig. — Isten hozott, — rázta meg kezemet a kissé megőszült, de egészséges barna-piros arczú jóbarát, — ugyan várnak ám odabent. Fehérdiék is itt vannak, a komám is, a sógor is. Kibékültünk. Azt akarom, hogy mikor …
Tovább a műhöz